Pápa és Vidéke, 12. évfolyam 1-53. sz. (1917)

1917-08-19 / 34. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1917 szeptember 16. Több türelmet, még több — igazságérzetet. Közéletünk betegségét szomorúan jellemző tünetekkel mindig és mindenütt találkozunk. Hatványozott mértékben jelentkeznek e tünetek íöleg ma, mikor az ország közélelmezésének gondja ólomsúllyal nehezedik azok vállaira, akik felelősségük tudatábanannak teljes és komoly átérzésével munkálkodnak a fővárosban mint a perifériákon, hogy minden egyes tagja a társadalomnak hozzájuthasson annyi élelemhez, amennyi éiete fenntartásához elengedhetetlenül megkiván, tátik. Mik ezek a tünetek ? A nézetek különbözősége, a féltékenykedés, az irigység, a gyanúsítás, a rút bírvágy. Amik miatt semmiben sincsen egység és együttműködés, de mindenben állandóan és szakadatlanul csak a széthúzás mutatkozik. Pedig ha valamikor, hát ma van leginkább szükségünk arra, hogy áthidaljuk azokat az ellentéteket, melyek a különféle társadalmi rétegeket egymástól elkülönítik és véget vessünk azon lehetetlen helyzetnek, hogy mig vannak hivatalnokok, tisztviselők és munkásosztályok családjai, akik a mindennapi kenyeret is alig képesek megkeresni, addig mások magánhelyeken, kávéházakban fogyasztják a válogatottabb ételeket, s víg muzsikaszó, pezsgőzés meg tánclejtések mellett mulatoznak. Tiszteletben kivánjuk tartani mindenkinek a meggyőződését, és azon jogot is, melynélfogva egyik ember más embertársának a lépéseit figyelemmel kiséri, a közéletben kifejtetni szokott tevékenységét az igazságosság mérlegére teszi. Ám az ilyen férfiú vigyázzon, hogy eljárásának csakugyan az igazságosság legyen az a lapja és indítóoka. Mert őszintén megvallva nem tudjuk helyesléssel kisérni két, egyazon iparágat űző, ugyanazon világnézetet követő, polgártársunknak párviadalát akkor, mikor még csak reménylenünk sem lehet, hogy a párbaj az ügy győzelmével fejeződik be kétségen kivül. És emellett felvetődik több olyan kérdés, amelyre magának a párbajt kezdeményező félnek is nehéz megfelelnie. Igy például: maga a támadó fél vállalná-e a hangoztatobb közmunkának egészben vagy legalább részben való állandó elvégzését? Az általa aposztrofált egyénen kivül hányan vannak, kik ingyen teljesítenek hasonló szolgálatot ? Ha mások honorárium vagy fizetés ellenében dolgoznak, miért nem fogja biráló azon egyéneket is lesújtó Ítéletének bonckése alá? Mióta megtörtént a számadás, vájjon a helyzet a biráló felfogásához alkalmazkodott-e ? Ezen és hasonló kérdésnek felvetését annál jogosultabbnak tartjuk, mert erkölcsi alapon állóan úgy véljük, hogy bárkinek csak olyan harc végig küzdésére érdemes vállalkoznia, amelytől az igaz ügy diadalát bízvást remélheti s amely küzdelemben nem a mindegyikünkben közös vonásként észrevehető emberi gyengeség a célpont. Egészen más a helyzet, ha oly egyénekkel állunk szemben, kik a társadalmi életben vezető szerepet töltenek be, s akiknek esetleges hibái avagy mulasztásai jelentékeny elősegítőivé lesznek, az amúgy is kérkedve járó háborús korrupciónak. Itt nincs helye a türelemnek; itt csak az igazságérzet sugallta küzdelem jogosult, amely nem ismer kíméletet, nem személyi tekintetet; hanem az igazság pallósával kérhetetlenül sujt le azokra, akik a jogos felháborodás kritikáját magukra vonják. Harcot ne olyanok ellen indítsunk első sorban, kik maguk is egyszerű eszközei a közélet romlottságának, hanem azok ellen mindenekelőtt, akik a romlottságot életre hívták. Az ilyen harc a komolyság jellegét hordja magán s biztosan sikerre vezet; mig amaz, mely a személyes torzsalkodás motívumában bírja alapját, csipkedésnek beválik ugyan és komikumszámba megy, de minden, a társadalmi jólét regeneráló, üdvös hatása nélkül. Főgymnáziumunk ügye. Az iskolaszék, — előreláthatólag — újból átengedte a délelőtti oktatás céljára belvárosi iskolaépületét a főgymnáziumnak. Nem is lehetett kétség aziránt, hogy ez igy lesz, s a kath. hitközség, egyháza egy előkelő intézetének sorsát egy pillanatig sem hagyja bizonytalanságnak kitéve. Mert amidőn a tavasszal ismert felmondó határozatát meghozta, nem irányult az a gymnázium ellen, hanem egyrészt a ráháruló felelősség tudata, másrészt a minden szívben élő remény, a béke reménye szolgáltak annak alapul. A felelősség az iránt, hogy elemi oktatásunk a rendelkezésre álló csekély idő, valamint emellett két iskola népességének egy épületbe való szorulása miatt immár 3 éve csak félig-meddig megfelelő, s a gyenge alapra való tekintettel a jővőre is kihatható; a remény, az akkor ismét oly kecsegtetően közeinek látszott békelehetőségben — s valljuk be, még egy feltevés, az t. i., hogy tán, ha még egyelőre nem is ürülhet ki minden kórház, még a háború sóvárgott megszűnte után sem, — az illetékes körök, tanügyiek úgy, mint katonaiak fognak módot találni, hogy az iskolák egymásután tehermentesíttessenek. Fájdalom semmi sem következett be ezekből a feltevésekből, s igy az iskolaszék e változatlan helyzetben nem • tehetett máskép, minthogy tavaszszal hozott határozatát hatályonkivül helyezze. A határozat oka, az objectiv, felelősség sugallta ok, azonban, fennáll. Elemi iskolás gyermekeink alapképzése hézagos, s a haladás és a majdani középfokú oktatás eredményessége iránti kilátások ezokból sehogysem kecsegtetők, nem is szólva arról, hogy gyermekeink, idejük túlnyomó részét iskola híjján, az utcán töltve, erkölcsileg is veszedelmes helyzetben vannak. Ezért kell kívánnunk, óhajtanunk, sürgetnünk, hogy gondoljanak ki a felsőhatóságok valami megoldási módot, hogy a jelen szomorú és elcsüggesztő, de a jövőre is súlyosan kiható helyzetből kiszabaduljunk. Van tudomásunk róla, hogy a kultuszminisztérium folyamatba tette az akciót, csak az lenne az óhajtásunk, hogy az a körülmény, hogy a pápai kath. hitközség saját, nagymértékben veszélyeztetett érdekeit áldozatosan háttérbe szorítva, a pillanatnyi helyzet kritikus voltát eliminálva, s a középfokú oktatás egy érdemekben gazdag és kiváló intézetét a lét vagy nemlét kérdésének dilemmájából kötelességszerüleg kisegítette, ne szolgáljon a mentő akció tempójának csökentésére, s annak a szomorú helyzetnek állandósulására, amely alatt mi katholikusok, a legelsők közt szenvedünk. * m Iskolaszéki ülés. A folyó hó 12-ki számunkban jelzett s ugyanakkor megtartott róm. kath. hitközségi ülésről következőkben számolunk be. Kreutzer Ferenc, mint a szabadságon levő egyh. elnök helyettese s megbízottja közbejött hivatalos elfoglaltsága miatt a kitűzött időre nem jelenhetvén meg, megérkeztéig a jelenlevő tagok felkérésére Martonfalvay Elek isk.-széki tag vezette az ülést. 1. A jegyzőkönyv felolvasása, és.hitelesítése után tárgyalás alá került Mészáros Károly polgármester átirata, melyben arra kéri a hitközséget, hogy iskoláit az 1917— 1918 ik évre ismét engedje át a szt. Benedekrend főgimnáziumának. Az ügy előterjesztése és tárgyalása kapcsán szóba került az iskolaszéknek a közeli múltban hozott határozata, mellyel megvonta a főgimnáziumtól a hitközségi iskoláknak a további használatra való átengedését. Ez érdemben dr. Teli Anasztáz főgimn. igazgató, isk.-széki tag szólalt fel elsőnek, azon meggyőződésének adva kifejezést, hogy az iskolaszék fenti határozatát a legnemesebb intencióval hozta meg, amellyel maga is egyetért s mindkét intézet tanügyi érdekeinek szempontjából kívánatosnak tartaná a tanhelyiség kérdésének mielőbbi megoldását. Bejelenti, hogy az iskola visszaszerzésére a kellő lépések megtétettek, egyben kéri az iskolaszéket, hogy a legközelebbi fordulatig fenti határozatának megváltoztatásával tegye lehetővé a hitközségi iskoláknak a tanítás céljaira való újbóli igénybevételét. Az iskolaszék méltányolva a körülményeket, egyhangú határozattal kimondja, hogy iskoláit a folyó tanévre is a legnagyobb készséggel átengedi. 2. Az ülés második pontjában tárgyalta az iskolaszék Szentgyőrgyi Sándor karnagy beadványát, melyben ruhasegély kiutalását kéri. Az iskolaszék méltányolva a kérelmet, 250 K ruhasegélyt szavazott meg.