Pápa és Vidéke, 12. évfolyam 1-53. sz. (1917)

1917-01-21 / 4. szám

XII. évfolyam. Pápa, 1917 március 11. 11. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör es a paoa-csóthi esoeresi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus KÖT. A szerKesztésért felelős; Grátzer János. Szerkesztőség: Tisztviselőtelep 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő. A béke galambja. — Irta: Boross Géza áll. isk. igazgató. — A közeli hetekben, napokban ugyancsak magasan szárnyalt a »béke galambja.« A világ minden népe öröm­repesve nézett feléje, várva, hogy hozza a már nagyon megkivánt »olajágat.« Ezen örömteljes galambot a mi hatal­maink, a »központi hatalmak«, akik ha­zánk, népeink megvédésére kénysze­rültünk fegyvert ragadni, bocsájtottuk útjára, de ime: ellenségeink telhetetlen vágyai miatt — sajnos — magas röp­tében szárnya megpörkölődött, s mi­ként egy ágyúgolyótól eltalált aeroplán, a mélységbe zuhant, ahol kínosan ver­gődve, szenvedve várja, amig röptollai újból kinőnek s reményt keltve száll­hat tovább. Az ellenség válaszolt. De válasza senkinek sem szolgált oly meglepetés­sel, mint nekünk magyaroknak, mert hisz ezek az őrjöngök telhetetlen dü­hükben nem akarnak kevesebbet, mint ezeréves dicső múlttal biró hazánkat teljesen megsemmisíteni," nemzeti lététől, kincseitől s drágagyöngyeitől megfosz­tani. A »Kárpátok«, Erdély gyönyörű bérceire, a »Bánság«-on ringó búza­táblákra, a nektárt csepegtető »Tokaj« és Aradhegyaljára, s végül egyetlen tengeri kikötőnkre, az »Adria meny­asszonyára,« Fiúméra fáj a foguk. No ha erre fáj, úgy fájni fog az idők vé­géig, de bele is törik! Köszönjük ellenségeinknek, hogy végre őszintén kimutatták fogaik fehér­jét, mert ezáltal el fogják érni azt, hogy — ha eddig párducként harcoltak a mi vitéz daliáink, úgy ezután oroszlánként fognak küzdeni hazánk területe épsége­ért. S bárhogy is sóvárogtak utána, még sem fognak most már a békére gondolni mind addig, mig hagyományos hősiességükkel el nem érik, hogy az ellenség »térdre hullva« esdekel a békéért. Hős magyar és szövetséges nép! nem nyilik-e hangos kacajra a Te aja­kad? Amikor ily áron merik kinálni Neked a »békét.« Akkor, mikor nem szent hazáitok szivében, nem hazáitok ringó mezőin harcol az ellen, hanem épen megfordítva, a ti szent zászlóitokat lengeti a szél Belgium, Szerbia, [Mon­tenegro, Oroszlengyelország és végül Románia fővárosainak ormán. Nagy költőnk régen megirta már, hogy »Az nem lehet, hogy annyi sziv hiába onta vért« . . . így ellenségeink fenyegetései minket meg nem félemlí­tenek, mert hiszen a győzelmi pálmá­nak a csücskét már eddig is a kezünk­ben tartjuk, hogy ellenségeink minden fogcsikorgatására sem fogjuk kiadni soha! A béke — bármint akarnokosko­dík is az ellenség, — már nem lehet messze. S feltétlen hitünk és meggyő­ződésünk, hogy hamarosan itt is lesz, mert van elég erős akaratunk s van elég erőnk arra, hogy ezt ki is tudjuk kényszeríteni. A semlegeseken keresztül meggyő­ződtünk már arról is, hogy az ellensé­ges országok népei már el vannak csüg­TÁRCA. Mikor a Hargitán pásztortüzek égtek. — Erdélyi emlékeimből. — Irta: P. Mattoska 1 Libór. I. A Kis-Somlyó ormára rávetődött a lenyugvó nap halvány fénysugára. A Szent Antal kápolna kopott lépcsőjén állottam és gyönyörködtem a természet azon ritka és elbájoló panorámájában, melyet csak Erdély bércei nyújthatnak. Alattam a csiksomlyói kolostor és a Segitő Szűz hatalmas szentélye áll. Körülöttem méltóságos csend uralkodik. Lelkem elmereng a múlt emlékein, Erdély dicsőséges történetén, mely oly gazdag, oly megható, oly megrázó és dicsőséges. Szót­lanul, meghatottan hallgattam szives kalauzom lelkes szavait. — Csiksomlyót nem lehet kikapcsolni Erdély történetéből — mondja P. Vitály a csiksomlyói kolostor főnöke. — Ez a kegy­templom nem a mienk. Ez az egész erdélyi katholicizmusnak szentélye, ez féltett kincse a székely népnek. Az ősei vallásához ragasz: kodó erdélyi magyarság tulajdona e tem­plom, mely oly csodás varázserővel bír, hogy a távoli vidékről érkező zarándokok térdre esnek, mikor először megpillantják a Segitő Szűz kegyhelyét. Akár csak a keresz­tes hadak Jeruzsálem láttára. — Tekintse e hegyet — folytatja ve­zetőm — és e kopár, fakó, rideg kőtörme­léket, mely a hegyre kapaszkodó utat bo­ritja el. Csak a jó Isten tudhatja, hány ezer és ezer ember lábnyoma tapadt e kövekhez. Mert nem járt Somlyón az, aki legalább e hegyet meg nem mászta volna. Óh, ha e kövek beszélni tudnának! Vezetőm elhallgatott. Mintha sejtette volna, hogy most a szót e fakó, kikopott köveknek kell átadni. Hadd beszéljenek azok arról a sok megtépázott szívről, mely e helyen nyerte vissza boldogságát; annak a sok ezer léleknek derűjéről, mely e szent helyen szerezte vissza az isteni kegyelem fénylő napsugarát. Magamba mélyedtem. Némán hallgat­tam a távoli tücsök szavát és a hazatérő nyáj kolompját. Fenséges nyári alkony. A lenyugvó nap még egyszer rávetette sugarát a kegytemplom tornyára, aztán hirtelen el­tűnt a hegyek mögé, széles vörös sávot hagyva maga után. A néma csöndben valahonnan megszó­lalt a katonadal. Megrezzentem. Kisérőm megértette zavaromat. — Lássa ez a háborús Erdély. Talán nem is sejti, hogy az ország szélén állunk és a Hargita mellől zúgó fergeteg kél. A kincses Erdélynek ellensége támadt. Irigyli tőlünk e kincset s birtokára vágyik. Dél­keletről vészfelhők közelednek s lehet, hogy mire visszatér Magyarországba, lángba borít­ják a székely hazát. Tompán hangzottak e szavak és kísér­tetiesen vegyültek bele a természet szépsé-

Next

/
Thumbnails
Contents