Pápa és Vidéke, 12. évfolyam 1-53. sz. (1917)
1917-07-08 / 28. szám
2. PÁPA ÉS VIDEKE 1917 julius 8. Háborús istentagadókhoz. »Nincs Isten, vagy ha van, nem törődik velünk.« Hangzik a káromlás s megdöbbenti szivünk. Nincs Isten?! Vájjon miért e kába beszéd? Tán, mert megrendült a föld s rézzé lett az ég? Nincs Isten? mert vér foly patakokban bőven, Milliók pusztulnak rémes tűzben; vészben? Nincs Isten? Miért? Mert őrült lett az ember Ki a vészt oltani, észbe kapni nem mer. Mert szükösködünk ruhában, kenyérben, Mert nem töltőzhetünk torkig vajban, mézben ? Nincs Isten ? mert galambja még egyre késik, Béke olajága nem zöldül virágzik ? Mert nincsen semerre szép színes szivárvány, Még egyre dolgozik a gyűlölet s ármány? Nincs Isten ? Nos miért ? mert nem segít rögtön, Nem siet oltani, nem tapos a tűzön ? Nem hullat egekből fürjeket és mannát, Tele bugyellárist s olcsó meleg subát? Miért nincs Isten? mert mozdulatlan nézi, Hogy sok rossz gyermeke egymás haját tépi ? Hogy nemzet nemzet ellen könnyelműn támadt S most vérözön áraszt egy egész világot ? . . . Nincs Isten! mert ha vón', igazságot tenne, Annyi árva s özvegynek nem hullna könnye. Nem lappangna annyi, gyáva gonosz itthon, Mig az igaz vérzik künn a harci sikon. Gyomlálná a giz-gazt, s nem a tiszta búzát, Nem növelné hívő gyermekei búját! . . . Igy beszél szívében, sok esztelen dőre S nem veszi észre, hogy helytelen beszéde. Várjatok! Hagyjátok a káromlást abban, Szólni vágyom én is, szólni igazabban: Volt idő, éltetek bőségben, békében, Akkor is felhangzott: nincs, nem kell az Isten! Mikor jól folyt dolgunk, elfordultunk Tőle, Igája nehéz volt, nem kellett törvénye. Eltépte az ember, mi Istenhez fűzte, A vallást szivéből kivetette messze. Föld javait űzte hímes pillangóként, Istenként imádta a inammont és a pénzt. Fejbeszállt tudással, egyre azt hajtotta: »Félre Isten, félre, ne légy az utamban!« Mit meg nem tett őse, meg akarta tenni: Félben maradt tornyot tető alá vinni. »Felhágok az égbe,« — mondá elkapottan, S jött a nagy zuhanás, szörnyű fegyverzajban . . . Ugy e most kellene, jó volna esernyő, ilogy ím reánk zudult a nagy viharfelhő?! Most hivod, említed tagadólag bárha, Pedig ám jobb volna, ha szólnál bánkódva. Ha vernéd a kebled s a bűnt megutálva, Nagy szívalázattal gondolnál reája . . . Nincs igazad most, sem a visszavárt múltban, Zavaros lett elméd mérhetetlen búdban . . . Él fí mostan is, él, de tán kissé alszik, Ám szíve ébren van, s szeretettől izzik. Vár, várja, hogy lelkünk, mint arany a tűzben, Tisztulna meg végre, a bajban és vészben. . Ha e perc eljő, nem lesz bűnben heverő, Megmutatja irgalmában mily nagy és dicső! . . . Van Isten! Létét hirdeti a föld és az ég, Hirdeti az, hogy a világ most lángban ég. A lobogó tűznek nem lesz más oltója, Mint a nagy Úristen várvavárt vétója. Most itt van, ránk jött haragjának napja Ne légy, mint a gyermek, ki duzzogót adja. A korbács kezében szeretet kötele, Ha te is akarod, magához von vele. A tagadás helyett, fuss hozzá és kérd őt: Oh vegye, vegye le már rólunk a vesszőt. Eressze le karját, ne sújtsa már népét, Adja meg, mit kérünk, hozza el a békét . . . Az Isten jő, közéig. Rövidítsd meg útját, Siess te eléje s megmutatja magát. Magához kiván, hogy szivére öleljen, Azért hát ne tagadd, mond: van Isten, éljen! Siposs Ágoston. Nyilatkozat." A »Pápa és Vidéke« lap f. évi júl. 1-i számában egy nyilt levél jelent meg, melyben támadást intéz valaki orvul Bélák Lajos pápai járási főszolgabíró úr ellen és azzal vádolja őt, hogy a jegyzői állások betöltése körül és a helyettesek alkalmazásánál nem jár el részrehajlatlanul, hanem némi rokoni igényeket előnyökben részesít. Vádolja a levélíró még azzal is, hogy a jegyzői állások betöltetlenül hagyása a járási jegyzői egyesület tudta és akarata ellenére történt s egy úttal kioktatja a főszolgabíró urat arra, hogy miként kellene eljárnia, hogy némely türelmetlen várományosok a révbe jutás előtt el ne játszák — bocsánat — nem kisded játékaikat, hanem népszerűségüket. Milyen kár, hogy ekkora administrativ tehetséget még fel nem fedezett a hadügyi kormány és milyen kár, hogy most is saját maga vágta be karrierjének útját azzal, hogy nevét nem hozta nyitvánosságra. Viszont csodálkozunk a kölcsönkért idegen járásbeli jegyzőn, akinek nem volt lelkiereje, nem volt bátorsága az eszköz gyanánt való kérelmet kereken visszautasítani. Vagy talán más berekben máskép szól az ének? De gustibus non est disputandum. A mi egyszerű észjárásunk szerint az őszinte, egyenes kérelem a családi élet ezerféle szükségleté*) Ezen, egyébkent a Nyilttérbe tartozó Nyilatkozatot, a pápai járás megüresedett jegyzői állásaira vonatkozó s mult számunkban megjelent Nyilt levélhez való hozzászólást kivételesen e helyen közöljük. A szerk. nek és a megélhetés nehézségeinek föltárása illetékes helyen már rég maga után vonta volna a megoldást, de az aknamunka veszéllyel járhat arrá is, aki ellen elhelyezik, arra is, aki elhelyezi, mert visszafelé sülhet el. Ránk, alulírottakra a jövőnek ez a szokatlan, mondhatnánk, a köztisztességbe ütköző alapozási módja nem tartozik, akiket illet, azok meg fogják érteni, hogy mi lappang a veséjében az ilyen kirohanásnak, s niit várhatnak azok a községek, amelyeknek a népszerűség álarcát levetett uraságokat kell majd tisztelniük a jegyzői iroda piedestalján. Ránk csupán a nyilt-levél 6. pontja és az ezt nyomon követő bekezdés tartalma tartozik, amelyre nézve nyíltan, önérzettel, bárhol és bárki előtt kimondjuk véleményünket. A kérdéses ügyben a valóság az, hogy mi, a takácsi-i elöljáróság és képviselőtestület összes tagjai boldogult jegyzőnk temetése után a községi irodában összegyültünk és a temetésen megjelent jegyző urak jelenlétében illő tisztelettel a főbiró úr elé terjesztettük azon óhajtásunkat, hogy a háború tartama alatt mellőzze ez állás betöltését. Indokul felhoztuk, hogy a harctéren küzdő járási segédjegyzők ne legyenek kizárva a pályázatból, hogy akik éveken át hűséggel teljesítették kötelességüket, most pedig a haza védelméből veszik ki részüket, életük, épségük kockáztatásával, azok a háború befejeztével ne jussanak abba a megalázó helyzetbe, hogy még azután továbbra is segéd minőségben kelljen szolgálniuk, csak azért, mert itthon levő élelmes kollegáik elhalászták előlük az állásokat. Nem csak jogunk, de a jegyzői kar iránt táplált mindenkori tiszteletünk is becsületbeli kötelességünké tette ennek előterjesztését. És a főszolgabíró úr, valamint a pápai járás jegyzői egyletének érdemes elnöke, mint szintén a jelenlevő jegyző urak nemcsak elfogadhatónak találták a képviselőtestületnek indokolt kívánságát, hanem helyeslő elismeréssel ésdicséréssei emelték ki ezen nem mindennapi érzésről és lelkületről tanúskodó óhajtást. Midőn ezen tényeket fölujítjuk és emlékébe idézzük a temetésen megjelent érdemes jegyző uraknak, ugyanakkor tisztelettel felkérjük őket, miszerint tegyenek bizonyságot az igazságról, s velünk együtt működjenek közre abban, hogy a méltatlanul megvádolt fő szolgabiró úr a legfényesebb elégtételt nyerje el. Arra nézve pedig, hogy ki legyen a takácsi-i jegyző, majd magunk fogunk gondoskodni, senkinek a jóakaratú gyámkodására nem szorulunk, sem az »ön«-kinevezési rendszer meghonosításához hozzá nem járulunk, mert ma a demokratikus jogok kiterjesztésének, nem pedig megnyirbálásának korában élünk. Végül még kijelentjük, hogy a főszolgabíró úr eljárását korrektnek, az igazsággal és méltányossággal annyira megegyezőnek tartjuk, hogy még a vádlónak is köszönetet mondunk, miszerint alkalmat nyújtott nekünk a főszolgabíró úr személyének és hivatali munkásságának méltatására és bizalmunknak kifejezésére. A helyettes-jegyző úr működésére pedig legyen elég, ha ennyit mondunk: rend^