Pápa és Vidéke, 12. évfolyam 1-53. sz. (1917)
1917-01-01 / 1. szám
4 U'^/f'fy XII. évfolyam. Pápa, i^ifrdeceinber 31. ő 1. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap, A pápai Katholikus Kör es a paoa-csothi esoeresi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. A szentesítésért felelős : Gráf zer János. Szerkesztőség: Tisztviselőtelep 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő. tttl 19 Széles e Magyarországon tegnap délelőtt megkondultak a harangok, csipős téli szél lobogtatta a háromszínű zászlókat, ős Buda várában régi dicső királyok építette imaházban, ágyuk dörgése, s a jelenlevők üdvriadalma közt szállott ifjú királyunk fejére a magyar állam évezredes klenodiuma, szent István első királyunknak szentséges szent koronája. Harangzúgás, ágyúdörgés, éljenriadalom szerte hullámzott a hazában, s abban a magasztos órában milliók ajka rebegte: Uram áldd meg a magyar királyt! Áldd meg Őt, aki nehéz időkben, világnak viharában lépett őseinek trónjára, s akit, és szivének és trónjának osztályosát, bájos feleségét, első látásra hódoló lejkébe zárt hű Magyarországa. Áldd meg Őt és tedd erőssé karját, hogy" lesújthassa ellenségeinket, de önts beléje fejedelmi bölcseséget is, hogy a béke áldott órájában ezzel szerezze meg országának annak áldásait. Éljen IV. Károly, Magyarország apostoli királya, éljen Zita királyné az emberi kor .»legvégső határáig! Uj esztendő. — Irta: Martoníalvay Elek. — Uj esztendő! Dehogyis uj, olyan mint az előde, mint annak az előzője, s még egy, — negyedik immár egymás képére és hasonlatosságára. A borzalmak, a kínok, a gyötrelmek, vérözönök, könnyóceánok, gyászok, keserűséges évei, egyik a másik után. így a mostani is, amelynek küszöbére jutottunk, így ez is folytatja az előzők munkáját: uj esztendő, gyilkos esztendő. Vagy nem kisértek-e át bennünket ugyanazok a rémségek, ugyanazok a szomorúságok, s ugyanaz a szárnyaszegett reménytelenség? Pedig hányszor reméltünk, hiában ? Egy-egy évszak-változás, a tél fagyos zordonsága, a nyár bőtermést igérő kilátásai, az immáron harmadszor bekövetkezett »békenap« a karácsony, mind azt a pislogó reménysugarat élesztgették, hogy hátha most . . . hátha mégis vége lesz az emberiség rettenetes danse macabre-ének, el sem képzelhetett arányú haláltáncának. Nem lett, és kitudja, lesz-e még ebben az évben is. Boldog uj évet kivánunk e napon mindenkinek akivel találkozunk! Stereotip frázis ez, amelyet megszoktunk, a legtöbbször nem is gondolva hozzá semmit, és nem is ringatva magunkat abban, hogy most, az őszinte szeretetnek, barátságnak, rokonérzésnek jelét vettük, vagy adtuk. Csupán csak azt tesszük, amit mindig, a nap minden szakában, amikor jó reggelt, napot, vagy éjt kivánunk. Boldog uj évet kivánunk annak, aki tegnap temetett, annak is, akiről tudjuk, hogy egy egész kertje van csupa sírokból s akire nézve többé nem lesz boldog se év, se nap, de óra sem. Avagy boldog lesz-e valaha a szülő, a feleség, a gyermek, a jegyes, akinek minden reménysége, minden boldogsága, minden öröme, minden bizakodása el van temetve valahol hólepte sírmezőn ? Lehet-e boldog az, aki Szibéria gyilkos éghajlata alatt tudja kedvesét, még élve hónapokkal ezelőtt, amikor tartalmatlan, semmit mondó, vagy a valóságot eltagadó kártyáját az ellenség postájára bizta, s aki — ki tudja —, azóta nem a fagyos föld csendes lakója-e? Nem gúny-e a boldog uj év kívánása annak, aki a kezeit, lábait hagyta a csaták terén, vagy akinek a srapnelszilánk kiverte két szemét, hogy tán utcasarki koldusként vonszolja tönkrement életét? Milyen érzést válthat ki ez a banális szólásforma azoknak a millióknak lelkéből, akiknek fázniok kell, mert nincs tüzelőjük, éhezniök, mert nincs eledelük, és hiányzik a tél hidege ellen óvó ruhájuk, lábbelijük? Lehet-e remélniök a boldog uj évben a kis javadalmazásu hivatalnokoknak, s a kisvagyonu embereknek, akikre rászabadult az árdrágítók, uzsorások vérszívó sisera-hada, a kétségbeesés örvénye felé vonszolva éhező, didergő, beteg gyermekeikért rettegő lelküket? Hát a vad martalóccsorda-dulta vidékek hajléktalanná, földönfutóvá, koldussá tett számkivetettjei, a jómódúból az emberi irgalom kétséges és elégtelen gyámolítására utalt páriáivá vált szerencsétlenei, nem kacagnának-e fel keserűen jótkivánó szavainkra?
