Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-04-02 / 14. szám

Iim / AyQ je XI. évfolyam. Pápa, 1916 április 2. 14. szám. PAPA ES VIDEKE ti Szépirodalmi, közgazdauagfi es társadalmi hetilap. A papai Katholikus Kör es a paDa-csótm esDeresi kerület tanítói körenek hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap Kiadótulajdonos X Pápai Katholikus Kör. A szt-rnesztésért felelős : Szentffyörjjyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Ahol új távlatok nyílnak. Eletünk titka: az örökös elragadtatás tüzében'való lobogás, fehérizzás. Ezen szüntelen ragyogó, boldogságos állapot elérése azonban föltételhez van kötve: ennek a föltételnek a neve: a test és lélek egyensúlyozottságát fönntartó, bensőnket összhangos szépségbe öltöztető erős, hűséges, szeretettől áradó, jellemes szív. Csak ha szivünk húrjain az alaphang a megvilágosodott szeretet, s az ezt közvetlenül követő mennyei melódia a szívtisztaságról, kegyelemállapotról szól, fakad meg a boldogság bőven csörgedező forrása. Az öröm elragadtatásos lángolása és a jellemes szív kölcsönös viszonyban levő fogalmak: egyik léte a másikéval ál! és bukik. Innét azon tény, hogy a sötét hatalmak rabigáján görnyedező, csupán idegbizsergető örömöket hajhászó minden munkája a Danaidák hordójának töltögetése csak: igazi örömrózsák szivét pillanatig sem koszorúzzák. Az atheisztikus világnézet hamis tükörképével az útvesztőbe csalt pillangólelkek mégis bizodalommal, mohón nyújtják ki szirmaikat az epikureusi gyönyörök méhecskéi előtt. Azért annyi az elégiát zümmögő, az erkölcsi zabolátlanság forró hullámai közt lapos ürességben dermedező szív; annyi a gyakorlati hitetlenség orgiáinak üres és érzéketlen szivű-lelkű nyomorfia, kinek szájában a pokoli lény tócsája és zagyvaléka bugyog. Még ebben a világrendítő vérviharban is ténferegnek Epikur fertőjében tivornyázó, az erkölcsi törvényekkel szemben éppen nem mimózaérzékenységű pillangószivek: az erkölcsiség sínpárjáról kilendített nők, kik nyugodtan csalják a tán éppen ott küzdő férjeiket, ahol a harcát* a legborzasztóbban dagad; férfiak, kikre még a halál torkában is a rút hatalmak polypkarjai csavarodnak. Ezen erkölcsi szörnyalakokban alkalmasint sohasem csillant föl annak tudata, hogy az igazi szerelem az igazi, mindig zengő lelkiismeretességtől elválaszthatatlan. A tények alapos ismerői borzadva állítják, hogy a jeleztem szörnyűségek e'lenére is akadnak — városunkban is — nagygyerekek, kik nem vetnek számot a »váltó-szerelemből« az egyénre és a társadalomra zúduló tragikus következményekkel, nem átallják gyerekségüket, a nietzschei álláspontot az évezredek kipróbált bölcsesége helyébe állítani . . . Ezeket a borzalmakat meghatványozza a jólét napfényében szendergők s kényelmességük párnáján a durvító atheizmussal kacérkodók agyszédítő szívtelensége, közönyössége; a háború véres ágyában született nyomor mellett settenkedő pesszimisztikus irányzat hidrafeje, a kegyetlenség réme. Az élet útját örömbimbók helyett folytonnövő tövisek és vérpatakok szegélyezik: mert hiányzik a világfölényes világtávolodás: a jellem, a becsület, a szívtisztaság. De mikor a jellemes élet a hitből él és virágzik! csak az elevenbe ható, a lélek mérhetetlen mélyvizéből, a szív forrásából fakadó hitből hajt ki a becsületesség tölgyfája és bontja ki árnyas és üdülést nyújtó lombkoronáját! S éppen az Isten által belénk ontott örök életre való hazavágyás csirája nem fakadhat sok-sok emberben rügybe, virággá: mert nem létezhetik más levegőben, nem élhet, nem fejlődhetik csak a tiszta szív templomában . . . Miként a kagylóban a tenger, úgy zúg lelkünk minden lendülésében az örökkévalóság isteni nosztalgiája: a jellem meghallja, a bűnöst ellenben láncainak csörgése süketté teszi. Ezek a tények adják kezünkbe a kulcsot, mellyel a tudomány megvesztegető képében mutatkozó atheizmus frazis-hieroglifáját megfejthetjük. Szivünk története gondolkodásunk története. Ha tiszta, jellemes a szív, mélyéből gyönyörűen kicsendül a természetfölötti hit fuvolája, remél; ha ellenben a sötét hatalmak kataraktái öntik el, szennyei kiverődnek gondolatain is: gondolatvilágát meglepi a hitetlenség penésze . . . Ne adjuk át magunkat az alvilági hatalmak Ízlésének, ne járjunk a tehetetlenség törvényének útján, hanem hágjunk fel a lelkiemelkedettség és mélység napsugaras magaslataira, az igazi élet virányos tájaira, ahol a tiszta világos látást nem födi el a sötét hatalmak lomha őszi ködtömege, hanem virágos távlatok nyílnak, melyekben a reménység himzi bájos ecsettel az örök boldogság menyasszonyi ruháját. Még a borulatban, szivetvérző tövises Kálvárián is mindig ott van a lélek örök tavaszának nemcsak reménye, de éneke is. Sőt minél véresebbre zúzódik lelkünk az élet szörnyűséges árja: a boszszú, irigység . . . által hömpölygetett titáni sziklák, a legkegyetlenebb megpróbáltatások zátonyai között, annál virágosabb távlatok nyílnak előtte: annál közelítőbb vonalába jut a végtelen előcsarnokának, az örök szeretet élő tengerének. P. Agnell. Parlagon heverő energia. Valamikor, nem is olyan régen, nem volt közmegbecsülés tárgya az emberi erő, a munkásenergia, a kérges tenyér. Sokan, akiknek a lelkét a pénz ördöge dirigálta, csak gépet, — ha kidül, egy másik gépet helyébe — néztek a munkásemberben, amely, illetve aki, csak a profit emelésére volt jó, különösen nagyobb tömegben . . ., mert volt még, kínálkozott elég, hevert egymásra licitálva, olcsón a parlagon . . . Egy váratlan napon, amit csak a meteorologiai intézet időjósló műszereinél is ké-