Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-02-06 / 6. szám

I PAPA ES VIDEKE. 3. kitűnőbb képességekkel, tökéletességekkel, hanem akinek ezen tökéletességek a maga lényegéhez tartoznak. A mi Istenünk nemcsak »Ur«, ki kénye-kedve szerint osztja parancsait; de valóságos »Atya«, kit e néven tanul szólítani a gyermekajk és e néven köszönt az elhaló szívfohász. Ám van-e atya, ki gyermekeivel nem törödik? ki meg nem hallgatja szeretteinek segélykiáltásait? Van-e atya, kinek lelkéből a szeretetteljes gondoskodás virágait nem fakasztotta a gyermeki szemek könnyharmata? Hisz azért atya az atya, hogy a szükségben segítsen, a nyomorban enyhítsen s gondját viselje a családnak. Isten is azért Atya, hogy rólunk gondoskodjék s mi, kik gyermekeinek valljuk magunkat, — jó- és balsors között bizalommal emeljük hozzá esdőszavunkat. Mármost mi is az a gondviselés? Ama fensőbb ész, mely mindent célja felé vezérel állapotának és természetének megfelelő módon. Innen következik, hogy a gondviselés feladata az emberek összességének szükségeiről gondoskodni; ezt nevezem egyetemes gondviselésnek. Minthogy pedig minden egyes ember tagja az összesnek, a gondviselés feladata az egyesekről is gondoskodni; ezt nevezem én részleges gondviselésnek. Továbbá, minthogy a lélek a legnemesebb és legfontosabb alkatrésze az embernek, azért a gondviselésnek a lélek örök szükségleteiről is gondoskodnia kell s ezt nevezem örökkévaló gondviselésnek. Végül, mivel a test a léleknek ideiglenes eszköze, a gondviselésnek a testre is ki kell terjednie, ezt nevezem ideiglenes gondviselésnek. Az emberi és isteni terv között e pontokban van eltérés. Az emberek ugyanis szemet hunynak Isten egyetemes és örökkévaló gondviselése előtt s nem vesznek mást tekintetbe, mint önmagukat s magukban is csak a testet; Istenben nem akarnak mást, mint részleges és ideiglenes gondviselőt elismerni. Holott az egyetemes gondviselésnek kell szabályozni a részlegest, s az örökkévalónak a részlegest, az ideiglenest. És én itt Istennek ezen egyetemes és örökkévaló gondviseléséről akarok szólni, még pedig, hogy milyen szerepet tölt be a mai világháborúban. Mielőtt azonban ezt a kérdést kifejteném, röviden szólni akarok arról, hogy tényleg létezik-e isteni gondviselés? Vájjon miért is ne lenne Gondviselés? Talán azért, mert nem észlelhető kellő rend a mindenségben ? Szemléljük azonban egy kissé jobban Isten alkotásait: vájjon nincsen itt minden a lehető legjobban elrendezve ? Évezredek óta még a legcsekélyebb szabálytalanságot sem észlelték az időszámításunk alapjául szolgáló égi testek mozgásában. A nagy természetben minden azon az uton halad, melyet a Teremtő számára megjelölt: eszerint váltakoznak az évszakok, nappal és éjjel, ár és apály, eső és napfény. Mily csodálatos törvényszerűség uralkodik az élettelen világban is, mily bámulatos az anyag chemiai megoszlása, a testek egyensúlya és mozgása, mily szabályszerűség észlelhető a világosság és hang, a magnetizmus és villamosság világában! Vagy szemléljük csak a növények keletkezését és fejlődését; vegyük kezünkbe a legkisebb virágot, elemezzük egyes részecskéit úgy tudományos szemüvegen át, lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson az Üdvözítő mondása: »Nézzétek a mezei liliomokat, mint növekednek, nem munkálkodnak és nem ionnak; mondom pedig nektek, hogy Salamon minden dicsőségében nem volt úgy felöltözve, mint egy ezek közül«. (Máthé 6. 27—30.) Ott vannak az állatvilág csodái s az emberi testnek csodálatos összetétele. Röviden: az egész természetben uralkodó és az ezt átható rend oly magasztos és bámulatra méltó, oly erős és állandó, hogy egész világosan hirdeti, miszerint egy végtelenül bölcs és hatalmas 1916 február 6. korlott előadó is. A legkényesebb Ízlést is kielégíthette a nagy precizitással és kiváló zenei tudással előadott trio, melyben Révész Arnoldné (zongora), Hegedűs Béla (hegedű) és Rupprechí Andor (cello) jeleskedtek; kiváló összjátékukat ráadással is meg kellett toldaniok. Az estély programmját Tarnay Alajos szereplése zárta be, ki közkívánatra saját szerzeményű dalaiból adott elő néhányat; a leheletfinomságú dalokat már ismertük egy régebbi estéről, de szívesen, élvezettel hallgattuk őket újra a mesteri zongorakiséret mellett. (-) Az isteni gondviselés és a háború. — Irta: Preiner István. — Az Anyaszentegyház fönséges tanai között van egy, mely kiválóan arra szolgál, hogy szivünket az élet minden körülménye között fölemelje. E tannak szálai belenyúlnak az ó- és jelenkori népek történetébe, beleszövődnek az ember egyéni természetébe s kivált lelkivilágába. Oly tiszta, annyira természetsugallta ez a tanítás, hogy ha vallásunk nem írta volna aranybetükkel a kinyilatkoztatás igazságai közé, egy titkos sejtelem odaírná azt szivünknek mélyébe s készebbek volnánk tagadni bármi mást, mint szivünknek e sejtelemszerü meggyőződéséről lemondani. Ez a tan: hogy van fölöttünk »isteni gondviselés«. Azt mondottam, hogy e tanítás természetsugallta. S miért mondottam ezt? Azért, mert ha van Isten, akkor ez nem olyan, mint amelyek az oltárokra helyeztetve mozdulatlanul nézték a nép örömujjongását s féktelen kicsapongásait épen úgy, mint süketek maradtak az ima és könyörgés szavára. A mi Istenünk nem bálvány, nem értéketlen érc, vagy ködarab, hanem személyes működő lény, kit nem a képzelet ruházott föl a legaz ablaknál. A négy legény megint összedugott fejjel, halkan tanácskozott. Egyik, a beszélő, az ablak felé nézett többször, mintha szemével lakásunkra intene, a másik azalatt az enyves edényt a lámpa cilindere fölött tartotta. Egy harmadiknak kalapács volt a kezében. Egyszerre gúnyosnn fülnevettek. Valami jót mondhatott az, aki szemével annyiszor nézett lakásunk felé. Gúnyt, kárörömöt, bosszúvágyat láttam szemükben. — Hirtelen rájuk nyitottam. Elhalt nevetésük. Ijedten ugrottak fel. Dugták a kalapácsot, dugták az enyves edényt s dugták lelküket. En úgy tettem, mintha semmit sem láttam volna, egy-két szóval vigyázásra és lefekvésre szólítottam fel őket, aztán elmentem szobámba. Mire oda értem, már sötét volt a műhely. — Másnap délelőtt hetivásár volt. Tudod, hogy én szoktam kijárni. A vásári zajban, a sok ismerőssel sok dologról folyó beszédben egészen megfeledkeztem az előző estéről. Különben sem gondoltam semmi különösre. Legalább is arra nem, hogy én szereplek a négy legény tervében. — Délután már én is otthon voltam s beálltam a munkába. Eleinte csak tettemvettem, amikor megláttam, hogy te jösz hozzánk. Már messziről láttalak. A négy legény az abroncsot szorította a hordókon. Semmi összhang, semmi dallam. Ugy szólt kalapácsuk, mint a taktusnélküli énekkar, mint a primás nélküli cigánybanda. Mondom, én megláttalak téged. Rögtön mentem kalapácsaimért. Tudtam, hogy tetszik neked az én nótám s én tetszeni akartam. Rendet akartam hozni a zűrzavaros kalapácsolásba. Kényszeríteni a zajt, hogy az én szívem lüktetése szerint rendeződjék, az én kalapácsütéseimre. Nagy lendülettel vettem fel a kalapácsot. Ráillesztem egyiket, a félig fafejül az abroncsra, a másikat rávágom. Nagy csattanás hallatszik, aztán leesik a kalapács feje. Nyele kezemben maradt. Először rádnéztem. Te lesütött szemmel lassan mentél át az udvaron. Még nem vettél észre semmit. A négy legény arcán azonban ott vigyorgott a káröröm. Most én előtted nem dolgozhatom. Oda lett a szép nóta. Elszakadt a húr. Egy pillanat alatt történt mindez. Te nem vetted észre sem kalapácsom eltörését, sem azt, hogy én a megfürészelt s csak enyvvel üszszeragasztott csonka kalapácsnyelet hozzávágtam ahhoz a legényhez, aki előző este a szemével házunk felé intett s gúnyosan nevetett. Azt sem vetted észre, hogy az abbahagyta a kalapálást s én kezéből kicsavarva szerszámát, belekezdek a munkába. Neked úgy tűnhetett fel az egész, hogy az én első nagy ütésem figyelésre hívja fel a kalapálókat, kissé várok, s aztán folyik, pattog a nóta kalapácsom alatt. Pedig öt helyett csak négy pár kalapács hangzott, az ötödik pár gazdája azalatt mosta véres homlokát a kútnál . . . Az asszony remegve húzódott urához közelebb. Annak ereje nyugalmat kívánt. Könnyezett, de még reszketett s nevetett. Nevetése oly határos volt a sirással, mint mikor a siró gyermek vigasztalódik a feledéssel ... . Megmozdult a bölcső. A két, pirosszalagcsokros kis ököl felemelkedett a magasba, az anyák lelkének magasába s lehúzta magához. Az anya föléje hajolt. Belenézett mélyen a baba szemébe, elkezdett vele játszani. Nevettek, örültek, ha a kicsike meghúzta hajukat. S a gyermek szemében benne csillogott a nóta s a féltés. Az erő és gyöngédség . . . Lámpát gyújtottak egy boldog fészekben . . . — halmi. Adakozzunk a hadi rokkantak és árvák menliázának.