Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-10-29 / 44. szám

XI. évfolyam. Pápa^ 1916 november 12. 46. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör es a paoa-csóthi esoeresi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Kiadótulajdonos: Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. A Pápai Katholikus Kör. A kiadóhivatal vezetője: Egves szám ára 26 fillér. A szerKesztésért felelős : Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám. A lap megjelenik minden vasárnap Szentgyörgvi Sándor ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő. Halottak napján. Ne resteljetek sirni: a köny balbalzsam a fájdalomra. A köny, mely a szemetekben csillog, a lélekből fakad: sirni csak a lélekkel biró ember tud. Sírjatok! Sírjatok, hogy enyhet leljetek bánatotokra, hogy behegedjen a gyászütötte seb és megnyugodjatok a változtathatatlanba. A fájdalom szentélyébe, az örök béke hónába kik ma zarándokoltok: ne felejtsétek, hogy azon a békességes, nyugodalmas birodalmon is az az Ur, aki véghetetlen könyörületességgel őrködik elevenekre és holtakra.. Benépesedett a holtak országa. Csak most tudjuk zokogva megbecsülni, mit vittek magukkal a néma földbe azok, kiken szivünk melegével csüngtünk. Csak egyet nem vesztettünk: azt, amit útra adtunk nekik, amikor elköltöztek — érzelmeink gazdagságát, mely nemhogy megapadt, hanem hatalmasan gyarapodott. S nemcsak a szeretet öregbítette érzelmeink bőségét, fokozta azt az a lélekemelő tudat, hogy akiket elragadott tőlünk a halál — hősök ők, kik édesmindnyájunkért adták oda idő előtt életüket. Az embernek itt földön nincs becsesebb kincse az életénél. De miből áll ez a legdrágább kincs ? Soha ne feledd, óh ember, hogy életed minden napja együttvéve sem tesz többet, egy napnál. Szép, mint a hasadó hajnal, .ifjúságod korszaka, mikor lelkedet az élet öröme édes mámorral tölti be; a természet pedig, mint a csábító kedves, szüntelen ezt suttogja szivednek: Élvezz! De az idő nem vár és nem kérd. A nap egyre feljebb emelkedik és éveid száma folyvást növekszik. A forró dél izzasztó melegén nehéz verejtékek szivárognak fel homlokod barázdáiból; mert a férfikor gondjai és fáradalmai beköszöntöttek. És a kötelesség azt parancsolja, hogy munkálkodjál. Eljő az est is, kedves ugyan, de mindinkább elhomályosodó, hűvös szürkületével. A gyenge és kedvetlen aggkornak azt mondja a sors: Légy türelmes. Eljő az éjszaka is, mely pihenést készít a sírnak hideg ágyán. S amikor álomra hajtod fejedet a föld ölében, megszólal a vallás égi angyala koporsód felett, hogy: Remélj! Mert az éjszaka után ismét nappal következik, a nagy, a soha le nem alkonyodó nap, mely tündöklőbben világít annak, ki szent ideálokért hullatta vérét. Hősök, akik ott nyugosztok a rideg-hideg földben, ha reátok gondolunk, a mélységes fájdalom érzetét büszkeség nemesíti. S mialatt künn a harcmezőn a gyűlölség ördögétől elkábított ellenség dühe ül irtózatos orgiákat, kérdezzük: vájjon Istenünk, a szeretet Istene, aki az érzéketlen csillagokat a delej csodás erejével tartja össze, Istenünk, ki az egész világon bolyongó lényeket az egymás iránti barátság és szeretet érzelmével ajándékozta meg, sőt ezt az egyetértést a természet törvényévé tette, — ez az TÁRCA. A lelked visszajár . . . Ilyenkor még a lelked visszajár . . . Mikor belopja bús-magát az este S ezüstös fátyolt sző a holdsugár. . . Ilyenkor még a lelked visszajár..., Midőn az élet el van már temetve S emlékké hervadt a tavasz, a nyár.. . Ilyenkor még a lelked visszajár . .. Mikor siratni senkit sem szabadna, Mert fojtott könnyünk újabb gyászra vár. .. Ilyenkor még a lelked visszajár... Mint hogyha hívnál — s én megyek szavadra, Mint szárnyabontott, reszkető madár . .. Ilyenkor még a lelked visszajár. . . S együtt bolyongunk dúlt mezők fölött, Ahol kietlen, minden puszta már . . . De jó, hogy lelked mégis visszajár! .. . Tomor Árkád. Sziveeske. A folyosón uralkodó félhomályban Jegunov Boris segédtiszt hevesen beleütközött egy leányba. »Csin!« Egy hajtű esett le. A segédtiszt zsebre tette a hajtűt. Mondják, hogy a leány, kit eddig még nem látott, a vendégló's unokahuga és nagyon csinos. Ő szolgál fel a tiszti étkezdében, ahová a hadnagy most belépett. Megmutatta a hajtűt a kapitánynak. »Alighanem szivecskéé lesz, aki az ételt hordja fel. Vigyázzon, Jegunov! Az inasával gyűlhet meg a baja«! — nevetett a kapitány. »Az inasommal«? —- kérdezte meglepetten a segédtiszt. »Ha a leány tényleg olyan csinos, nem értem« »Több, mint csinos. Pikáns, bájos, hiszen majd meglátja. Tegye el addig szerelmi emlékét és adja át aztán neki». A segédtiszt szórakozottan hallgatta a kapitányt. Feltűnt neki a »sziveeske« becéző név. Kellett, hogy valahol már hallotta ezt a nevet, de hiába erőltette emlékezőtehetségét, nem tudott rájönni, hol és mikor hallotta. A lazán betűzött hajtűk és ez a párfőm ! Tudott egy hölgyről, aki szintén ilyen hanyagul tűzdelte hajába a tűket. Az persze hölgy volt — tovább azonban már cserben hagyta az emlékezete. De miért éppen az ő inasához vonzódott a kicsike? Radko darabos, szegletes fickó és ura csak hűséges megbízhatósága miatt kedvelte. Rá lehetne bizni a legfontosabb iratokat. Jegunov hirtelen felpattant. Titkos iratok. Ez az! Közelebbről szemügyre fogja venni »szivecskét«. Ne szóljon-e azonnal az ezredes úrnak ? Nem gyanúsíthatja a leányt, csak azért, mert az inasát szereti. Tán csakugyan tetszik neki a fiu. Csak azért, mert lazán tűzi hajába a tűket és ugyanazt a parfömöt használja, mint az a másik »sziveeske« — Dimitrescu bárónő. Boris agyveleje lázasan dolgozott. Két év előtt volt — Bulgária még semleges; de