Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-10-01 / 40. szám

¥o -vT Jő XI. évfolyam. Pápa, 1916 szeptember 17. 1 . szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör es a paDa-csóthi esoeresi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. A szeraesztésért felelős : Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő. Sajtóvasárnap. Nehéz időket érünk, egyes és intézmény véresen érzi az idők eme megnehezült járását felettünk. Ezer sebből vérzik az ország, s ezer helyre kell a tapasz, a segítés. Áldozatos szivek, nemesen érző lelkek, adnak, adnak, s nem az fáj, hogy adniok kell, de az, hogy nem adhatnak többet. Mert minden elsőrendű szükséglet: a hadsegítés, a sebesültek, s most ime ez a rémes népvándorlás, erdélyi véreink szivettépő menekülése egy gaz banda elől, amelynek országa csak bitorolja a kulturállam nevet. Illő és igazságos, hogy amit adhatunk, elsősorban ezekre az oltárokra hordjuk, de ha megmaradnak elosztogatható filléreink, vannak még nemes, nagyon jogosult, nagyon érdemes célok ; nem szabad elfeledkeznünk ezekről sem. Nem pedig annál is kevésbbé, mert a mostoha viszonyokat leginkább az olyan intézmények érzik, a melyekre az emberek igen hamar rámondják, hogy »nem első szükségleti cikk.« Legelső pedig ezek közt az irodalom, illetőleg a sajtó. Máskor is, de különösen manapság, amikor — bevallhatjuk — a megélhetés feltételeit előteremteni különösen annak az osztálynak, a magyar középosztálynak, — vagy hogy egy behonosodott közkeletű megjelölést használjunk, — a lateiner elemek, amely éppen az irodalom pártfogása terén vezetett, valóban erőnfelül való feladat, nem egyszer ott kezdték a budget aj beosztását, hogy nem »vehetünk annyi könyvet« »le kell mondanunk a lapunkról« stb. Nem mondom, hogy szívesen tették, de megtették, bizonyos képzelt, vagy létező kényszer alapján. Hát még most, a már harmadik éve tartó soha el nem képzelhetett drágaságu életviszonyok és megélhetés mellett! Vitathatlan, hogy a kenyér, a ruházat, a lekás, a fűtőanyag létele, biztosítása a leglényegesebb szükségesség, mert ezek nélkül nincs élet, de az is bizonyos, hogy kulturember, mondhatnók, fizikai fájdalmat érez, ha nélkülöznie kell szelleme táplálékát, ha le kell mondania erről bármilyen kényszerhatás alatt, ha meg kell magától vonnia a lelke egyensúlya megtartásának egyik eszközét, lelke eledelét, a sajtótermékeket. Azért a nehéz, majdnem elviselhetetlen körülmények dacára is arra törekszünk oekonomiánkban, hogy ahol lehet, megtakarítunk egy-egy fillért a testtől a léleknek. Ilyen fillérek gyümölcsöző elhelyezésének napja van ma, az évenkinti sajtóvasárnap, a midőn a templomokban bejövő áldozati pénzek a kath. sajtónak jutnak, hogy lehetővé tétessék annak, nehéz, akadályokkal, nélkülözésekkel, lemondással teljes pozíciójában megmaradni, s azon tovább haladni. Nem magáért, mert ez a sajtó nem öncél, hanem hathatós és tisztes eszköz ; nem nyerészkedési vállalat, nem is fényes sinecurája napszámosainak, hanem tényezője a jó, a nemes, az örök, a meg nem alkuvó morál munkájának, a mi érdekünkben, akik még hiszünk ezekben az eszmékben, s a haza érdekében, amelynek létét, fennállását éppen ezekben a napokban fenyegeti a gonoszság, a szemtelenség s az erkölcstelen, becstelen hipokrizis. Az ilyen sajtó megerősítése anyagi gyámolítással tehát valóban önmagunk iránti kötelesség, és semmi, még a legcsekélyebb áldozat sem kicsinylendő, amit erre a célra adhatunk. Mert nem csak azzal támogatják a jó sajtót, ha ilyen szellemű lapra előfizetünk, — hisz az emberek legnagyobb része ezt nem teheti meg, — hanem azzal is, ha a sajtóalap gyarapítására odaadjuk amit adhatunk, ha bármily csekély is az. Cseppekből áll a tenger, porszemekből a legnagyobb hegy is. Ugy a tollúnkra törekednék még sok minden amit itt eltudnánk és elakarnánk mondani, de nincs rá terünk. Csak még egyet. Hogy napjainkban nem érvényesülhet a legnemesebb, a legmagasztosabb a legéletbevágóbb törekvés sem, ha annak megnyilvánulnia, ha annak szóhoz jutnia nem lehet, ez kétségtelen. A nyilvánosság nélkül nincs érvényesülés, nincs bajok orvoslása, nincs jogok kivívása. Ha nincs szavunk amelyet meghallhatnak, akkor kriptogam élet az életünk, haszontalan, céltalan, s az eszmék meddőségre kárhoztattak. Ha némák vagyunk, hogy tudják meg mit akarunk, miben akarunk a közre munkálni, s mi a védelmünk ha támadnak (és vajh' kit jobban mint minket?). Jól mondja a magyar közmondás: Néma gyereknek az anya sem érti szavát. Ennek a nemes és ideális célnak adózunk, ha ma a templomba lépve letesszük adományainkat mindannyian arra az oltárra, amely ama másiknak fényét, sérthetlenségét és fenmaradását szolgálja azzal, hogy meg akarja tartani nemcsak, de gyarapítani azok számát, akik az Istenben lássák az egyedüli oltalmat, minden bajban, sőt keressék és találják meg minden velünk történő eseményben. 0. A püspök körlevele. F. é. szept. 20-áról keltezve ujabb körlevelet bocsátott ki a veszprémi egyházmegye biboros püspöke, Báró Hornig Károly O Eminenciája. Eme XII. körlevél első rendelkezése, hogy okt. 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén az összes kath. iskola növendékei s a többi tanintézetek kath. tanulói a szent gyónáshoz és áldozáshoz járuljanak. Az imaformulára vonatkozó római szentszéki határozat közlése után a püspök rendeletileg szsbályozza a misestipendium ügyét. A főpásztor hosszabb indokolással vezeti be a rendelkezést, majd pedig igy ir: » . . . Az emiitett okok miatt elhatároztam, hogy ugy a kézi misestipendiumokat egyházmegyém-