Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-09-24 / 39. szám

XI. évfolyam. Pápa, 1916 szeptember 17. 24 . szám. Szépirodalmi, közvadasáéi én társadalmi hetilap. A papai Katholikus Kör es a oaoa-csothi esDeresi kerület tanítói körenek hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. K.. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. A szersesztésért feielös : Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő. Még vagyunk. Még mindig megvagyunk. Egy fiatal katonatiszt arra a kérdésünkre, hogyan lehet az, az egész világ ellenünk támad és mi még mindig megvagyunk? azt felelte, hogy nagy a szerencsénk. Hamar megadta a választ a fiatal tiszt, tán nem is ért rá gondolkodni elébb. De tegyük fel ezt a kérdést magunknak és gondolkodjunk egy kicsit felette, tán kissé más konklúzióra is juthatunk. Vessünk egy tekintetet a mappára. Nézzük csak, hogy mennyi területe van az angolnak, a franciának, az olasznak, az orosznak s hozzájok a szerbnek, oláhnak, portugálnak, japánnak együttvéve, no meg a montenegróiaknak, vegyük ehhez az Európán kivül eső területeket, a gyarmatokat, hát el lehet mondani, hogy a mi birtokaink a barátainkéval együtt mint egy jókora bugyelláris betemetkezhetik az ő jókora — zsákfajta zsebükbe. Számítsuk az embereket, hány van az ő területükön és hány a mienken ? Egymás mellé állítva a két számot, ugy fest, mint a Balaton és a Kaspitenger. Az ő testüket táplálja Ázsia, Afrika, Amerika, Austrália is, lösz a tengereken kereskedhetnek; mi meg csak a saját zsírunkból élhetünk, hisz tisztára be vagyunk kerítve. Vegyük tekintetbe, hogy őnekik golyót, puskát, kardot, ágyút, muníciót szállít Amerika, Japán, nekünk meg csak az van, amit saját kezünk készit. Mérlegeljük azt is, hogy azon a rövid francia fronton két világhatalom döngeti a németet, aki ott mégis helyt áll s azonkívül győzedelmeskedik az orosz ellen, segítve sürög-forog a mi, a bolgár, a török, az oláh frontokon. Nézzünk körül és lássuk, hogy az osz•trák-magyar monarchia határainak kétharmadrészén körben verekedik, megállja helyét és — előnyben van. Minő magasztos látvány ez, hogy négy világhatalom mint dühös oroszlán nem bir velünk. Ürgéket kerget ki semleges lyukaikból (oláht, görögöt) s azok farkába kapaszkodik. Nem nevetséges dolog-e az is, hogy most a sas bújik el az ökörszem tollazata alá ? Szégyen, gyalázat ez a tehetetlenség! Azt hiszszük ilyen megaláztatásukba nem került volna, ha kellő időben őszinte vallomással békét kértek volna. Hanem persze, a gyűlölet és büszkeség vak, és nincs helyén az esze: hanyat-homlok rohan a vérfürdőbe és az erkölcsi megsemmisülésbe. Arra is gondoljunk, hogy melyik oldalon szegték meg arcpirulás nélkül a szent nemzetközi jogokat, a semlegesség törvényeit, a szent tulajdont, az adott lovagias szót, a szent esküt, szövetségi szerződést ? Oly megdöbbentően nagy becsületelleni hibákat követtek el, hogy pl. az oláhok hadüzenete épen azért lepte meg a központi hatalmakat, mert becsületes lelkünk még csak gondolni is alig merészkedett ily mélységes erkölcsi törpeségre. Azért az erdélyiek menekülése a magyar becsületesség — diadalútja. TÁRCA. A hegyek meséje. Irta: Madarász József. I. Valamikor hallottam egy mesét, aminek tárgyát a hegyek vándorlása adja. A mesék régiójában megindultak a hegyek. Útjuk keresztezte egymást. Rettenetes tusa keletkezett ebből. Egymásra torlódtak. Idomtalanokká váltak. Eredeti alakjukban, a lassú járású, a többitől elmaradt földpupok maradtak meg. Ezek azok, amik a termékeny sikságokon, országunk minden részében találhatók. Nem is szereti őket a pusztákon rohanó szellő, mert sokszor nekik ugrik és alaposan meg-megrázza szőllőtőkés sörényüket. A magyar határ északkeleti részén legjobban dühöngött a hegyek ütközete, tomboló csatája. A harcikedv, e mesekor óta sem halt ki belőlük s jaj azoknak akik olyankor kerülnek elibük, amikor havas ormaikat rázzák és méreglavinájukat gördítik a völgybe. Az alacsony hegyeket a természet zölddel koronázta, énekes erdővel, csermellyel, patakkal. S a rideg, magas púpokat sziklákkal hordta tele és hósapkával takarta le. így vannak ma is. Menjünk és közelítsük meg ezt a rejtelmes vidéket. Sik, majd dombos helyen visz az ut. Itt-ott egy-egy fa. Nagyobb facsoport majdnem sehol. Egyszerre, egész szük határok közé szorul a sikság. A távolból pedig hirtelen felemelkedik egy óriási hegylánc pereme. Egyre magasabb és magasabb lesz, egyre sötétebb, égtől, földtől jobban elütőbb, fák fekete zöldje borul az egész vidékre. A levegő is lehűl. A patak ott csobog a hegy lábánál, jobb partja sziklás. A bal, a zöld fenyőerdőbe íul. Ezen az oldalon a hüs fák alatt vezet egy keskeny ut, aminek porában az emberi lábnyomok közé állati paták rajzai ékelődnek. A szarvasok itt jönnek a patakhoz szomjukat oltani akkor, amikor a föld minden emberi lénye pihen, álmodik. Jóval odább, egy elrejtett tisztáson a rozzant vadászlak ábrándozik a méla csendben. Nem lakja senki, csak a favágók menekülnek ide, néha a vihar elől. Az ut, bársonyos zöld szőnyegen vezet a hegyre fel. Ez is ugy fekszik itt kopár hátával, mintegy alvó oroszlán. A hegyfejen két egyszerű ruthén favágó háza áll. A nap, most épen függőleges irányból szórja sugarait. Majdnem egy pillanatban csapódik nagy nyikorgással tágra, a hegytető két lakóházának rozoga fakapuja. Szorongva ölelkezik, sirva a két család. Mindenik az egyetlenegy fiától búcsúzik. Amikor ezen túlesnek, a fiatalok csüggeteg fővel indultak le a vékony hegyi uton. Csakhamar lekerülnek a kopárságról a lombok alá. Innen a patakparton az országútra értek. Vissza néztek a hegyhátra ahol az öregek még most is fehér kendőket lobogtatnak utánuk. — Valamire kérlek, Miklós — szólalt meg Vazul — ha nem lesz ellene kifogá