Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-09-17 / 38. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1916 szeptember 17. miután ezen ideiglenes tábla mindig a templomba járó hivek szeme előtt van, a hivek maguk gondoskodhatnak a névsor pótlásáról, vagy kiigazításáról. Ugy, hogy mire rákerül a sor, a névsor teljes lesz és hű. Egyáltalában kifizetődnék a pápai hőspkről könyvet írni. E könyvben össze volna gyűjtve valamennyi hősünk. Ott lehetne mindegyiknek a képe, az eletrajza, s hősi halálának minden ismert részlete. Ezeket az adatokat összegyűjteni sem oly egyszerű dolog és sok időt vesz igénybe, de igen értékes könyv lenne belőlük, melyet minden érdekelt család bizonyára szívesen megvenne, de a nem érdekelt pápaiak asztalának is legszebb dísze lenne. Ez jövedelmezne a hadiemléknek valamit. Végül kérjük t. olvasóinkat és munkatársainkat, hogy a hadiemlékről, a felállításnak előkészítéséről alkotott nézeteiket velünk közölni szíveskedjenek, hogy igy hozzájárulhassunk a kérdés minél szebb megoldásához. Azt azonban újra hangoztatjuk, mert helyesnek találjuk, hogy a tervet, mely most a városházán valamelyik fiókban hever, legalább néhány napra ki kellene tenni egy kirakatban, hogy a közönség láthassa. Ennyi figyelmet megérdemel a közönség, akinek majd az anyagi eszközöket kell szolgáltatni az impozáns mű felállításához. tája nincs vágy mesebeli királyi palota, akiből kihalt a király. Afféle falra irt formás árnyék, valaki csodás szép ember árnyéka a falon. De hát mi az árnyék, amely sem belé nem Íródik a falnak lapjába, sem semmiféle valósága nincs? És mégis ugy beszélnék róla, mint aki — van. Mi az árnyék? Valóban, ez a másik testvér sokszor nehéz bölcselkedéssel magába mélyed és elterjedve a nehéz bölcselkedésnek terhe alatt igy találja meg, meg nem emészthető bölcselkedésének summáját: vagyok, aki nem vagyok és nem csak önmagamnak megismerése nélkül vagyok. És valóban, ekik elé leirom ennek a másik valóságnak a nevét, azok is különösnek gondolják, sőt nem is akarják elhinni, hogy ez a másik valóság a Boldogság, Egykor ketten találkoztak. A két elszármazott testvér, akiknek első együttléte az ős misztikusságban volt. Csodálatos találkozás volt az. Az a szilaj idegeinek rezgésébenőrök epedő szomjúságban élő Vágy, meg ez a csöndes, elmélkedésre szánt és önmaga valóságát meg nem értő Boldogság. -— Isten ments ! hogy annyi idők lefolyása után egymásra ismertek volna. Tehát nem csodálni való, dolog, hogy mint két különös idegen az első pillanatban megdöbbentek. Amikor megnevezték egymást, akkor az egyik, a Vágy, olyanná vált, mint a madár, mely leAhány ember annyi féle gondolkodás. Igy hallottuk zengeni mindig, ha szó esett az emberek érthetetlenségéről, széthúzásáról ... És most beszélhetünk újra erről, de megtoldva azzal, hogy nem mindig igy van. Vannak emberek, akiknek minden órában változik gondolkodásuk. Az egyik percben a szerénységet kedveli, a másikban a vidámságot, a harmadikban a méla csendet és igy tovább. Amikor az idegesség modern betegsége uralja az emberi agyat, nem is csoda, ha az iránytű félénk rezgése, helyváltoztatásának mintájára fordul és változik az emberi agyban a gondolat, a nézet. Akkor, amikor ezt a hirtelen nézetváltozást az adott helyzet idézi elő, nem mindig hoz a társadalomra bajt, hanem az igen, amit előre megfontolt szándékkal cselekszik az ember. Azokat az időket éljük ma, amelyekben ugy változik a szerencse máról-holnapra, mint az időjárás. A vérmezőről egyik percben győzelmet, a másikban veszteséget röpít hozzánk a távíró. A jó és a rossz egymást követi. Bármint is legyen ez, az ideális magyar lélek csak eggyen gondolkodhatik: a Haza jövőjén. Ebben a gondolatban nem szabad érvényesülni az ideges rángatolódzásoknak. De a megfontolt szándék is olyan legyen, ami a közjavát csukja szárnyait. Valami csodálatos nyugalom melegítette ebben a pillanatnyi pihenésben és ugy Ízlett neki, mint az égető szomjúságnak a vizcsepp. Ezzel a csodálatos érzéssel odahuzódozott kissé a másikhoz. Az a másik, a Boldogság, ekkor olyanná vált, mint akik mindig behunyt szemmel járnak és egyszerre kinyitják a szemüket. Még nem tanultak meg nézni, csak látnak pillanatnyi szempillantás alatt és a képek világosságba olvadnak össze, Örökké erőtelenségbe vesző bölcselkedésben élt, igy lehet megérteni, hogy nem annyira megdöbbent, mint inkább olyféle hüsseség ömlött el rajta, ahogy az olaj hűsíti a beforrott sebhelyet. A Vágy kezdett szólani: — Minő jó együtt lenni veled. Most érzem, hogy a sok kapkodó röpkedésben fáradt vagyok. A rád való nézés egész pihenés nekem. — A Boldogság mintha nem birta volna megtagadni bölcselkedését, igy szólt : — Én pedig most, hogy téged látlak, titkos sejtéssel érzem, hogy valami hiányzott bennem, amelyet érthetetlen valóságomnak fel kellett volna szivni magába. — A Vágynak megdobbant a szive, mint a szerelmeseké. Most csakugyan ugy reszketett, mint az idegszálak. A Boldogság pedig folytatta: — Valóban, minden teljes és egész valóság két valóságnak egymásba való fölszolgálja. Szép is volna, ha ez az egyöntetű gondolkodás a lelkekben fogalommá válna, amikor az egész világ ég, vért gőzöl, lángol és füstöl és a levegő tele van gyászos sóhajjal és ellenségeink üvöltésével, nem forgácsolódnának szét az erők egymás őrlésében. Amikor egymás keblén kellene bajainkra gyógyító vigaszt találni, akkor az egyik a valamiképen reája szoruló embertársait megzsarolja, a másik rémhíreket terjeszt, hogy felebarátjaitól potom árért vehesse meg portékájukat, hogy azután busás haszon fejében túladjon rajta. Egy harmadik nem veti el a magot tökéletesen, csak annyit teremjen a föld amennyire gazdájának szüksége van. A negyedik beveti jól a földjét, de amikor már szépen zöldéi a gabona, kihajtja barmait: Menjetek, rekviráljátok le! — és lelegelteti, hogy ha már tizszeres haszonra nem adhat tul rajta érés után, vesszen el még zölden. Ilyenkor látszik meg, mennyire dühöng a Mammonizmus, az irigység, a bűnös könyelmüség a lelkekben s ezek az érzetek bontják az emberi gondolkodást többfélére, mint ahány ember van a világon. Az ember képes a-z emberről lehúzni a ruhát, csahogy meggazdagodhasson s lelegelteti gabonáját éretlenül, ha tudja hogy nem adhatja kincs értékért el. Amíg látja a másik nyomorát, sajnálkozik rajta, de ugyanakkor azon szivódásából származik. Micsoda világot gyújtottál te föl énbennem, te titokzatos idegen! micsoda világosságot! ... Az ős régiségnek története elevenedik föl előttem, ha rád nézek. Az én megszületésem vagy — lenni kezdésem a messze ősiségben. Jer közelebb, elmesélem. (A Vágy ekkor még közelébb húzódozott hozzá és egymás lehelletének illatos melegét érezték.) Valamikor amikor az ősanyám lett. Az, [akitől lett az ősanyám, teremtett valakit. Ez a valaki volt az ember. A titokzatos régiségek világából maradt rám az az emlék, hogy én — tudniillik az én levő valóságom — ebben az emberben lakott. Ez volt az ős lakásom. Mert ez az első ember a lett időnek legkezdetén boldog volt. A boldogsága az én valóságom volt tehát: valami titkosan borzongós, valami hiányosan álmatag — nem birom megmondani! — valami nevezhetetlenül édes tökéletlenség . . . Ugy, hogy az ez önmagában való nagy Valóság, aki az ősanyámnak élete fáklyáját meggyújtotta, mikor eljött meglátogatni azt az első embert (nehéz kimondani) ragyogó' orcájával elborult. És az ős bizonyságtevések szerint azt mondta: »Mindent jól teremtettem. Ezt a magában álló boldogságot nem jól teremtettem. »Szórói-szóra igy magyarázta kimagát: »Nem jó az embernek egyedül lenni.« Vagyis, ez az ember valaminek hijjával vanés ő sem nevét, sem valóságát annak nem