Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-08-20 / 34. szám

.2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1916 augusztus 20. dorn, hogy ezekhez a valóságos honfimilliókhoz s minden egyeshez van a szent királynak küldetése s hozzájuk, gondjukhoz s szeretetükhöz van szava. Nem a nemzetnek, hanem minden egyes magyarnak lelkébe akarja beleégetni eszményi kereszténységét — nem az elvont nemzetet, hanem minden egyest akar átjáratni s kötelességtudásnak, tisztességnek s a becsületnek meleg lelkével — nem a mondva csinált nemzetnek ködképén, hanem minden egyesnek szemtükrén akarja tükröztetni saját lelke képét, melyet az áhitat és a ragaszkodás fest meg s melyet a bizalom fest alá melegen s a gond árnyal meg sejtelmesen. Ilyenkor, ha igy érzünk s mindegyiknek lelke Szent István lelkével kapcsolódik, értjük csak meg igazán, hogy rokonai vagyunk mindnyájan — hogy közünk van hozzá, mint rokonvérnek vérhez s hogy a merre ő járt, arra vezet a mi utunk s hogy ahol ő lakik — fönt s nem a posványban — ott van a mi hazánk is, a krisztusi érzések s a magyar vérbe oltott megváltó kegyelem szféráiba. Ezt a jó, áldott s erős lelkületet kívánom Szent-István napján a magyar haza minden fiának és leányának. Sajnos azonban ezt a mértéket nem ütöttük meg mindnyájan! Nem csoda, hisz a háború nem a javulásnak s nem az erkölcsi nemesülésnek az ideje. Sőt ellenkezőleg. A háborúban fölülkerekedik az ösztönösség s erőszak s attól zavarodnak meg aztán az erkölcsi fogalmaik. A pusztulás és a napszámba végzett emberirtás mintegy megbénítja az erkölcsi érzéket s a szenvedély nemcsak a harctéren, hanem a front mögött is átcsap a tiz-parancsolat szentelt korlátain. Mikor az erőszak s a hűtlenség és szószegés a kegyetlenség vérözönében füröszti a népeket, — mikor annyi hitványság és hazugság felemelt fővel vonul végig a világ szinpadán: akkor nem csodálom, hogy elő mer bújni rejtekeiből a ledér, piszkos bün s fehér szoknyában — pedig a szappan drága — sétál és csábit a szemtelenség. De hát mindezek dacára ragyogó dicssugárzatban áll fölöttünk Szt-István király alakja s rámutat az örök érvényű erőkre s mintahogy a napsugár a legerősebb szélben is, hol minden reszket és zörög, zavartalanul és elhomályosodás nélkül világit s mintahogy a vízesés fölött, hol hullám hullámra szakad s porrá törve ködfelhőkben emelkednek a vizcseppek, megszakítás nélkül boltozódik a szivárvány, ugy világit lelkünkbe Szent-István erénye és iveli át a sírokat és a családokat s a nemzet veszteségeinek örvényeit. Szemünkben e sugárral s szivünkben a békesség e szivárványával megálljuk helyünket s legyőzzük az áldozatos idők nehézségeit. Gondolatok egy évfordulón. Ezek a napok, amiknek mostanában van kétéves évfordulójuk, gigászi erővel vésődtek be nemzetünk történelmének lapjaira. Ma, az első ágyudördülés előtti időre csak homályos képekben tudunk visszaemlékezni, mert fájdalom cikázik szivünk mélyén minden gondolatra. Az emberek megrázkódva, zokogva siettek vigasztalást keresni s bünbánást, esdeklést, megtérést hoztak a szivekben, a lelkekben az egymásra tornyosuló események . . . így tartott ez hónapokon keresztül s minden szem búcsukönnyében ott ragyogott a hű, a tiszta, győzelmes viszontlátás öröme . . . Azután ment minden a maga utján, ahogy háborúban menni szokott; a vérforrások megeredtek és patakokká dagadtak, a nemzeti lét áldozati oltárára hulltak az életek . . . Nemcsak Sarajevo felől, hanem a világ négy tájáról hurcolta felénk a szél, apró, talán a haldokló utolsó sóhajánál sem erősebb híradások alakjában a gyász fekete fátylát, hol egyenként, hol tömegesen. És amint ez lassan megszokottá kezdett válni, i nogni látszott az kép, amit az első napok megtérő áhítata rajzolt a szivekbe, az utcák szomorú, templomiasan komoly hangulatába folyton erősbödő hanggal markolt bele az a pestis, ami a lelkeket öli garmadára. Ma, mintha nem is volna háború, olyan alakot öltött minden, talán, ha azok az aszott arcú sebesültek nem botlanának belénk kérdő tekintetükkel, le is tudnánk tagadni. Ezek az emberek ezeken a forduló napokon visszagondolnak, bármilyen fájdalommal jár Jöttek a földszagú, esőcseppes, rózsaszínű lapok: »Egy rengeteg erdőnek kellős közepén, hátomat egy évszázados tölgynek mohaverte kérgéhez támasztva irom soraimat. Két nap óta ázunk éjjel-nappal. Ha látna, megesne a szive rajtam. Sokan, sokan vagyunk itt együtt. Mind duzzadó erő. A félvilág leverésére készülünk. De minél többen vannak körülöttem, annál jobban érzem valakinek a hiányát . . . Ha lapomat megkapja, gondoljon reám, hisz' lehet már, hogy akkor én is ott leszek — ahol nem fáj semmi.« Néhány könnycsepp volt rá a válasz és egy sóhajok között irt tábori-lap. A leány szivében olyanná lett a hangulat, mint talán sehol máshol nem lehetett olyan, csak hajdan, a bibliai Golgotán . . . Langyos nyári est volt. A hold még valahol messze járt. Annál fényesebben ragyogtak a csillagok. Máskor illúziókat termelt az ilyen est; most a valóságos poklot, Belzebub országát varázsolta elő a háború. Ég az egész vidék. Minden egyes ház egy-egy lángcsóva. A tűz vörös fényt vet a földre, égre, csak a lövészárok mélye tátong feketén. Itt egy gránát, egy repülő akna robban, amott a gépfegyver kerepel olyan hangon, mint nagypénteken a templomi kereplő. A hulló pernyével hol ide, hol amoda száll a halál és viszi az örökpihenésbe az áldozatát. így volt ez a tavasz végén, a búcsúzás után. így volt a nyáron, igy a télen. A férfi ezer veszedelemben is szerette azt, ki érte otthon imádkozott. Szerette éjjel, nappal, viharban, vészben, rohamban, fájdalomban, fáradtan, elcsigázva, szenvedéssel, de erős szivvel — járta a kálváriát . . . Nem panaszkodott senkinek, még a leghivebb barátjának sem, aki megosztá vele a fájdalmat, a veszélyt. Sok ifjú sziv dobogott. egyforma érzéssel odakint a téli éjszakában, a tavasz lagymatag hajnalán, virágfakadáskor . . . Amikor megérkezett az utolsó találkozás évfordulója, a leány hosszú levelet kapott a fiútól . . . Nem. Csak a boriték cimzése volt az ő keze irása. A többi, a levél, barátjáé, egy hű bajtársáé: »Kedves Kisasszony! Meghatottan, szomorú levertséggel irom e sorokat . . . Zokog a szivem, de kegyed vigasztalódjon. Egy ilyen száraz, rideg harcosnak is szabad egy-két könnyet ejtenie. A hősök glóriája egy fényszállal gazdagodott. A dicsőség könyvében a hősök nevei eggyel szaporodtak. De csak egyetlen egy sirhalommal lett több . . . Antal meghalt — a kegyed Antalja, aki mindnyájunké is volt, mert mi is szerettük. Tragikus vége olyan körülmények kőzött következett be, ami maga is megérdemli az örök tiszteletet... Az orosz katonák közül sokan szöktek a mi hadállásaink felé az éj leple alatt. Az ellenséges őrség észrevette a szökevényeket. Hatalmas golyózáport zúditott utánuk, akik közül csak egynek sikerült eljutni a mi drótakadályainkig. Tovább nem birt jutni. Meghalt volna reggelig ott, mert az ellenség tüze nem lohadt. Antal vállalkozott rá, hogy átsegíti a drótsövényen. Élete kockáztatásával meg is tette. Amikor ezt a szerencsétlen oroszt behozta állásainkba, ezt mondotta: — Amikor Margitomtól búcsúztam az erdő szélén, bent az erdőben egy orosz katona esett a véletlen folytán a halál áldozatává. Azt nem lehetett megmenteni. Megmentettem helyette ezt a szerencsétlent az életnek . . . A foglyot a parancsnokság elé vezették. Mi a fedezéken kívül álltunk még