Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-01-23 / 4. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1916 január 23. gyenében, ha valaki azt a brutális trágárságot leírni szemtelenkednék. Szomorú sejtelem szállt meg, nem azoknak lesz-e igazuk, kik általános elvadulást várnak a háborútól. Óh, és mindezek csak semmis májfoltok, mondják, akik tudják. Micsoda belső bajoknak lehetnek ezek külső kiütései 1 A vacsora utáni utca képét, a bűnnek nyílt arcátlankodását, nem régiben rajzolta meg egyik helybeli lapnak érdemes munkatársa. Tisztes erkölcsi érzéke föllázadt a nyílt szemérmetlenség ellen, mely megakadályozza, hogy jóravaló ember feleségével a napi munka után levegőt színi utcára léphessen. Nem tudom, nem neki köszönhetjük-e azt is, hogy a bujálkodás nem öltözik már hétről-hétre nyomdafestékbe. Minden ép érzékű emberben föltámad a kérdés, mi lesz, ha a rothadás, a bűn, nem érzi többé jól magát a szemétdombon, ott hagyja, az utcára vágyik, a nyilvánosság, az elismerés, — hogy úgy mondjam — a szalonképesség jogát követeli magának. Nemzetükért aggódó férfiak, orvosprofesszorok jajgatják: nem a csatatereken vérzik el a nemzet, hanem venerikus bajokban sínylenek, sorvadnak, satnyulnak el nemzedékek. És a nemzedékekben elpusztulhat az egész nemzet. Vak, avagy gonosz az, aki a történelem tanúságait nem látja meg. maták egész sorozatát . . . ezekről első nyomásra megállapítottam, hogy gondnokság alá helyezendők, mert a bedobott pénzt úgy amint »bevették« azonképen rögtön »kiadták«. Boszúságom már-már tetőpontra igyekezett erősen, amikor bejár egy vonat és abból egyetlen egy utas tart a perronra. Azaz hogy is mondjam csak . . . lehettek tán a kiszálló utasok többen is, de . .. csitt! füle van a falnak, szeme az ablaknak . . . méghallhatja azt még valaki ... de . . . Isten látja lelkemet . . . nekem csak az az egy utas ötlött a szemembe. Asszony volt az Istenadta, még pedig olyan fülbemászó melódia formájú . . . Jött és ment — az étterembe. Én pedig fázósan, éhesen, szomjasan vissza mentem a fülkémbe. Közben az én kedves doktorom paradicsomi életre adta magát, beléharapott egy savanyú almába, melyet tiz fillérjével egy pincérgyerek kínálgatott, ez még csak hagyján volna, de még engem is csábítgatott, kóstolnám meg én is azt a piros almát, mely boboboboborízű; de amióta egyszer az ótestámentomban azt az almahistóriát olvastam, mindig tanácsot ülök magammal, mielőtt egy-egy felkínált almába beleharapok. Az óra int, az óra üt és a kalauz erélyes hangon adja tudtunkra, hogy itt az indulás ideje. Elhelyezkedtünk és én már recidiválni készültem, vagyis újból álomra hajtám fejemet, sőt már szemeimet is lehunytam, mire hatalmas rángással nyitja vaFogjunk össze! Ha már szeretettjeink vérének patakzását meg nem akadályozhatja, igyekezzék a társadalom gátat vetni ennek a háborúnál is veszedelmesebb, de mindenesetre szennyesebb, szodomai áradatnak. Az egyesületi élet, mely elvon a bűnös alkalomtól; a vallás, mely a léleknek nemesebb tartalmat, emelkedettséget ad; a hivatalos hatalom, mely a piacról leszorítja, megtorolja a bűnt, nyújtson egymásnak testvéri jobbot e halaszthatatlan munkában. Legyen minden családanya a maga körében patronessz. Utódjaira nemcsak pénzt, becsületes nevet kell hagynia, hanem tiszta erkölcsi levegőt is, mert enélkül az erkölcsi pestis rettentő, pénzt, hírnevet, utódjainak életét, mindent megfertőző, kiölő járvánnyá hatalmasul. Égető szükség van a patronage lélekmentő munkáját végző, nemes lelkű hölgyekre. Szent kötelessége minden derék magyar nőnek kezet fogni, hogy nemüket az általános eldurvulásból kiragadják. Ellenkező esetben a harcok tüzében megtisztult, hazatérő hősök megvetése lehétne osztályrésze a »magyar nőnek«. De mérhetetlen kár zúdulna az egész orszagra, társadalomra. Csak igaz az, hogy Évának végzetesen fontos szerep jut az ember tragédiájában. Azért mondta a patronage koncertjének ünnepi szónoka: a női nem szeplőtlen erényével győz, megfertőztető bűnével bukik az emberi nem. laki az ajtót és uramfia . . . belép a hegyeshalmi »Sudármagas«, utána a hordár egy kicsi térfogatú, köralaku, roppant nehéznek látszó dobozzal, melyet csak nagy erőfeszítéssel tudott a podgyásztartóra feltenni. Általános, de nem kellemetlen, meglepetés a fülke minden sarkában. Méla csend minden vonalon. Az egyik úr cigarettatárcát vesz elő, mire a csakhamar számolásba elmerülő hölgy megszólal: — »Uram, ha tudtam volna, hogy ez dohányzó szakasz, nem szálltam volna be, engem bánt a füst«. Mire az udvarias úr rögtön eltette tárcáját. Következő pillanatban nyilik az ajtó és belép immár még egy hölgy panaszkodva, hogy a szomszéd fülkében épen nem udvarias urak társaságába került és inkább a folyosón áll, mintsem azok között ülve maradjon. — Itt maradhat mellettem — válaszolt röviden, de határozottan a mi hölgyünk, kinek a most belépő hölgy társalkodónéja volt. — így vagyunk mi itthon Magyarországban, itt nem tudják a nőket eléggé megbecsülni — fakadt ki a mi hölgyünk, miután előbb néhány vidéki város köztisztasági és hotel-viszonyait élesen megkritizálta. — Kérem — igy folytatta egy szuszra — nálunk hiányzik az előzékenység a népből és a felsőbb régiókból egyaránt. — Ejnye, ejnye, ez a hang, ez az arc oly ismerős előttem — gondolám magamban. Hisszük, sőt teljes joggal várjuk,, hogy a hivatalos körök segítségére lesznek a társadalomnak. Nem feledik el a katonaállítás, város-élelmezés nehéz gondjai mellett a közerkölcs elsőrendű fontosságát sem. Nem feledik el, hogy egész nemzet még nem halt éhen; török, tatár pusztítást kiheverhet egy nemzet, de ha erkölcsében, vérében megromlik, nincs hatalom, mely megmentse. Csak ily munka mellett leszünk méltók hőseinknek vérehullására! Kelemen Krizosztom. A Pápai Kath. NővédőEgyesület hangversenye. — 1916 jan. 16. — A Pápai Kath. Nővédő-Egyesület jótékonycélu hangversenyt rendezett f. hó 16.-án a Griff-szálló nagytermében. A terem zsúfolásig megtelt az érdeklődő publikummal, mely szinte nagyon is tartalmas, de minden izében magas nívójú programmot kapott. A különféle tehetséggel megáldott közreműködők tudásuk legjavát vitték pódiumra, hogy a jótékony cél minél jobbin megvalósuljon. A hangverseny első számaképen a szentbenedekrendi főgimn. ifjúsági énekkara szerepelt, mely Mehnl J. »Imá«-ját adta elő élénk színezéssel. Utána Gáty Zoltán szerzeménye: III. Magyar nyitány következett; nem tudjuk, mit dicsérjünk inkább: a nagy zenei tudással és tehetséggel fölépített művet-e vagy az előadó zenekart, melynek összhangzó játékában a nyitány minden finomsága és szépsége érvényesült; az bizonyos, hogy a lelkes tapsvihar nemcsak az előadóknak, de a mű szerzőjének is szólt. Gáty Zoltán III. — Kérem — mondja folyton ő — a kocsisok sehol a világon nem oly gorombák, mint minálunk, szégyelnünk kell magunkat a külföld előtt! — Kedves Nagysád — vágom közbe én — engedje meg, hogy közbeszóljak, én is jártam már a külföldön, de akadémiai műveltségű kocsist sehol nem találtam; a kocsis a világ minden pontján kocsis, — ez a szabály; hogy hellyel-közzel akad az ember kevésbé goromba vagy épen jobb modorú kocsisra is valahol — ez igazán kivétel. így van ez nálunk is. — Nem régiben Londonban egy igen előkelő társaságban Magyarországról volt szó — mondja ő — így szól hozzám egy igen előkelő úr: ugy-e asszonyom, Magyarország fővárosa . . . Wien ? — No lássa asszonyom — buggyant ki belőlem — Londonban még ostobák is a kocsisok, nemcsak gorombák, ha akad köztük még olyan is, aki egy magyar hölgytől azt kérdezi, hogy Magyarország fővárosa nem-e Wien. — Pardon uram — mosdatja az angliust ő — az nem kocsis volt, aki nekem ezt mondta, hanem egy igen nagy diplomata. — Megengedem asszonyom, — válaszolom — hogy az angol úr diplomatának nagy, de azt meg viszont engedje meg On nekem, hogy az az ánglius, egyben diplomata nagyságát jóval felülmúló — hatökör.