Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-08-06 / 32. szám

XI. évfolyam. Pápa, 1916 szeptember 17. 6 . szám. PÁPA ÉS VIDÉKE. Szépirodalmi, közgazdasagi és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör es a paDa-csóthi esoeresi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasárnap Kiadótulajdonos A Pápai Katholikus Kör. A szerxesziésért felelős Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. P. pelieián Pápán. Álom volt, vagy pedig valóság ? P. Felicián, mire e sorok megjelennek, már Szombathelyen aratja a babérait, időközben már Celldömölköt is extázisba ejtette, meg a répceszentgyörgyi birtokán nyaraló szombathelyi püspök kastélyában is bizonyára kedves néhány napot szerzett vendégszerető házigazdájának; a pápaiak meg még mindig azon tűnődnek, hogy álom volt, vagy pedig valóság ? Oly szép, oly meseszerű volt az egész, hogy elkábított bennünket. Váratlanul, készületlenül érte a pápaiakat P. Felicián jövetele, akiről a legtöbb azt sem tudta, hogy van-e a világon ? De egy cseppet sem túlozunk és állítani merjük, hogy, ha Holler Konrád bencés véletlenül nem pápai főgimn. tanár, hát Pápán alig csendült volna fel a Felicián-kar éneke. Holler azonban titokban tárgyalt s addig utazgatott, táviratozott, express-levelezett, míg egyszer csak kisült, hogy 1916 jul. 30.-án P. Felicián énekkarával Pápán lesz és itt hangversenyezni fog. Mint a bomba csapott a hír a pápaiakba és nincs a világnak olyan kaleidoszkópja, mely oly szines és olyan változatos képsorozatot tudna produkálni, mint a hányféle vélemeny született meg az egyes emberek agyában P. Feliciánról és fiuvegyeskaráról, mikor jövetelének híre elterjedt. Huszonöt gyerek, mit tudhat az ? Megjelentek a hírlapok tudósításai, irtak a Felicián-kar eddigi sikereiről; megjelentek a plakátok, ökölnyi betűkkel állott, hogy P. Felicián Pápán, megmozdult a vidék, melyet elárasztottak ölnyi falragaszokkal, csilingeltek a telefonok, innen is, onnan is érdeklődtek, mi lesz hát voltaképen Pápán ? És azok, akik oly hamar tudnak véleményt alkotni, ítéletet mondani, gyorsan elkészültek a válasszal is: »Semmi, csak nagy reklámmal dolgoznak. Mit tudhat 25 gyerek ?« No, az igaz. Hát mit is tudhat 25 gyerek, akiket hetenkint egyszer próbára hív össze a karmesterük ? Semmi különöset. Üres is lesz a templom; tán bolond lesz valaki, hogy még a templomba is befizessen. Halottunk mi már énekművészt eleget Pápán; ahol Svárdströmék, Sándor Erzsiék szoktak megfordulni, mit akar ott 25 gyerek? A pápai intelligencia, hivatalos vagy üzleti dolgaiban, ha valamely fővárosba utazik, sohase szokta elmulasztani a hangversenytermeket, orfeumokat, színházakat és operákat felkeresni, ismer minden újdonságot és minden csillagot. Mit akarhat ezzel a világlátott néppel ez a 25 gyerek ? TÁRCfl. biccentéssel odaköszöntve az orgona felé, szerényen visszavonul a két orgonaszárny közé. Mise közben, mikor a miséző pap énekelt, odalép hozzám és halkan ennyit kérdez csak: — Szabad itt maradnom ugyebár? Nein zavarom ? — A legkevésbé sem zavar, Főtisztelendő Ur, csak tessék! A mise folyamán észrevettem, hogy a hátam mögött álló pap nagy érdeklődéssel kiséri minden mozdulatomat. Egy-egy lépést óvatosan előre téve, mire a mise végére értünk, már egészen a játékasztal mellett állott. Addigra már végig számlálta az orgona összes változatait és kikutatta a különböző kombinácíógombokat is, úgy, hogy fel lehetett tennem, hogy ez a pap valamit érthet az orgonához is, vagy legalább is nagy érdeklődést tanúsít iránta és lehet, tán rendelni akar egyet templomuk számára s most mintát vesz. A mise befejezte után a kanonokok, mint az székesegyházakban szokás, még elvégezték, elrecitálták a Sextát és Nonát, a Breviárium délelőtti imáinak még hátralévő részét. Ezalatt mi halkan beszélgettünk. Ezt a beszélgetést akarom lehetőleg szóhűen leközölni mai Tárcámban. — Valter Litzman! — Szentgyörgyi! Igen örülök a szerencsének. Látom, érdeklődik az orgona iránt, bizonyára kezeli is, ugyebár? — No, keveset, keveset! De mondhatom, sokat élveztem e rövid negyedóra alatt. Nemcsak a Riegerorgonát, hanem a pompás játékot. Karmester úr hol járt zeneakadémiára ? — Nem jártam én akadémiára. Csak úgy magamtól tanultam, no, meg amit a képzőben tanul az ember. — Igen, no annál szebb. Fiatal ember még s nagyon sokra viheti. Bármily természetes hangon mondotta mindezeket a kedves vendégem, nem akarTalálkoztunk újra. — Irta: Szantgyőrgyl Sándor, pápai karnagy. — A »I'ápa és Vidéke« eredeti tárcája. Cikkeim ciine alá vagy végére ritkán irom nevemet, s ha teszem, annak mindig valami különösebb oka van. Ez esetben például a dolgok megértéséhez szükséges, mert akiknek a személyes ismeretségéhez nincsen szerencsém, azoknak tudniok kell, hogy ki az, miféle foglalkozású egyén az, aki e sorokat irja és a történteket elmondja. Visszatérünk kedves olvasóimmal a mult század 90-es éveibe. Pontosan vissza nem emlékezem már, de körülbelül 1895-ben lehetett, úgy nyáron, tán éppen augusztusban. Besztercebányai székesegyházi karmesterkcdésem idején egy szép napon, amint épp végzem a kóruson a konventuális misét, nesztelen, csendes lépésekkel belép egy 35 — 40 év körül levő papi ember s könnyű fejbiccentéssel odaköszöntve az orgona felé, szerényen visszavonul a két orgonaszárny közé. Mise közben, mikor a miséző pap énekelt, odalép hozzám és halkan ennyit kérdez csak: — Szabad itt maradnom ugyebár? Nein zavarom ? — A legkevésbé sem zavar, Főtisztelendő Ur, csak tessék! A mise folyamán észrevettem, hogy a hátam mögött álló pap nagy érdeklődéssel kiséri minden mozdulatomat. Egy-egy lépést óvatosan előre téve, mire a mise végére értünk, már egészen a játékasztal mellett állott. Addigra már végig számlálta az orgona összes változatait és kikutatta a különböző kombinácíógombokat is, úgy, hogy fel lehetett tennem, hogy ez a pap valamit érthet az orgonához is, vagy legalább is nagy érdeklődést tanúsít iránta és lehet, tán rendelni akar egyet templomuk számára s most mintát vesz. A mise befejezte után a kanonokok, mint az székesegyházakban szokás, még elvégezték, elrecitálták a Sextát és Nonát, a Breviárium délelőtti imáinak még hátralévő részét. Ezalatt mi halkan beszélgettünk. Ezt a beszélgetést akarom lehetőleg szóhűen leközölni mai Tárcámban. — Valter Litzman! — Szentgyörgyi! Igen örülök a szerencsének. Látom, érdeklődik az orgona iránt, bizonyára kezeli is, ugyebár? — No, keveset, keveset! De mondhatom, sokat élveztem e rövid negyedóra alatt. Nemcsak a Riegerorgonát, hanem a pompás játékot. Karmester úr hol járt zeneakadémiára ? — Nem jártam én akadémiára. Csak úgy magamtól tanultam, no, meg amit a képzőben tanul az ember. — Igen, no annál szebb. Fiatal ember még s nagyon sokra viheti. Bármily természetes hangon mondotta mindezeket a kedves vendégem, nem akar-