Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-06-11 / 24. szám

1916 junius 11. PAPA ÉS VIDÉKE 3. annál is értékesebbet: egy vigasztaló gondolatot: lássa ilyen a hadicipő! Egy tehenes pedig jó hegyes árt. Evvel két lyukat fúrtam a cipőm orránál s ezeken át drótkötést húztam. Új korában sem állt a haditalp oly simulékonyan a hadicipőn! Aztán talpaltam a legrövidebb uton hazafelé! Nem az országúton! Hátha a drót is hadi s cserbenhagy a forgalmas helyen! Hanem a mezőkön. Azt hiszem, kevesen vannak közöttünk, akik látták volna azt az eleven életet, mely az üres Tapolcamederben folyik az elfogás után való napon. A talpleválás egyik eredménye az lett, hogy ennek szerencsés tanuja lehettem. A mederben a Kishegyen innen mindenütt nagy sereg gyereket láttam. Tipródtak, gázoltak; szűrték a vizet, dagasztották a sarat. Bányászták a meder drágakincseit, a hitvány kis halakat. Egyik helyen a part alatt kis csatornán folyt kifelé a viz. Eresztették a rétre. Egy familiányi gyerek ott halászott a kifolyásnál. Egy nagyobbacska leány dobálta ki a halakat, egy kisebb fiú bedugta a tarisznyábaEgy egész csomó fiúcska és kisleány pedig bámult irigy és sóvár szemekkel. — Mekkora halak! (az óriása 10 cm. hosszú is lehetett!) Legélénkebb élet volt a Grósz malom alatt. Ott van a legszélesebb meder, ott maradt vissza legtöbb viz és legtöbb hal. Legalább is az a 100 — 150 személy ebben a véleményben didergett, gázolt, fázott, halászott és taposott benne. Nemcsak kis gyerekek! Nagyok is. Felnőttek is. Fehér képű molnár-inasok, morc kinézésű napszámosok. Ki meztelen, ki úszónadrágban, ki felöltözve és cipőben. Talán hogy az üveg ineg ne vágja a lábát! Micsoda élet! Mekkora elevenség! Alig tudtam elválni a képtői. Két igen piciny gyerek ült a fűben a parton Bólingató fűszálak, fehérgalléros margaréták, pufók képű lóherék között. A nagyobbik — talán mert már tudott beszélni — sírt és kiabált:* — Gyula, Gyula! Hozz vizet! Vizet... A Gyula nevű fiú ott hagyta a dicsőség mezejét, a piszkos Tapolca-medret s odajött a csöppségekhez. — Ne ríjj, ne! 0 S adott nekik. Nem vizet, nem aranyat, nem hírt és dicsőséget. Nem! Egy pici ficánkoló halacskát! S ettől elmúlt unalom, fájdalom, szomjúság, minden vágy !... — Mit csináltok ezekkel a halakkal — kérdeztem az egyik fiut. — Megesszük! — Meg-e? Hiszen azokon a piciken nincs mit enni? — Azokat előbb a récék eszik meg, a récéket pedig mink . . . Megnyugodtam. Ez intenzív gazdálkodás! Végig, egész a belvárosig, mindenütt tele a Tapolca medre, ahol csak hozzáférhet az ifjúság. Egészen megvigasztalt a látott elevenség és igénytelen boldogság, melyet a ficánkoló halacska s a sár dagasztása okoz . . . Öt óra tájban rettentő eső jött. Ha a talpam le nem szakad, ez valahol künn ér a határban! Mire jó a hadi-talp-szeg! M—<5. = Segítsük és helyezzük el a hadiárvákat! Gyűjtsünk ingyentartásra vállalkozó jótevőket és örökbefogadókat, adakozzunk a hadiárvák javára! A jótevők nevei Veszprémvármegye árvaszékének adandók tudomására, a kegyes adományok pedig »Hadiárvák részére« megjeleléssel a veszprémi m. kir. adóhivatalhoz küldendők. Az éjszakában . . . . . . Csattanó dübörgéssel utaztak a fellegek, azután nagysokára csend lett — ebben a némaságban várt a természet az éjre, mely hamarosan megérkezett. A mindent beborító fellegek szakadoztak s azokon a foszlányos réseken bámész szemekkel, de azért erőtlenül ragyogtak a csillagok, le a föld éjszakájába. Városunk — egy kis pont ezen a nagy sárgolyóbison — azért élénk ezen az esthajnalon is, bár már az órák monoton jelzéssel adják tudtul a tiz órát. Az eső utáni nyirkos levegőben a kávéházak zenéje, egy ezer szilánkra zuzodó ablak reccsenő csörgése, kardcsörrenés, kopogó léptek zaja, kiabálás, éneklés és más zagyvalékos hangok verekedtek, csatáztak egymással. Azon a téren, ahol a múzsák ódon temploma terpeszkedik a zöld lombkoszorú közepén, ugyanilyen a hangulat. Az egyik ablakon zongoraakkordok, a másikon lármás énekelés, primitiv, fakó cigányzenekisérettel tör át az alvók éjszakájába. Hárman jönnek errefelé és pont befordulnak a térre. A zsibongó, fehérfényes terem ajtaját az érkezettek közül kettő benyitja s oda bent hirtelen elül a zaj. Csönd belül is, kívül is, amíg újra nem nyílik az előbbi ajtó. Hárman jönnek ki: a rend két éber őre és egy fiatal, alig 14 éves leányka, akihez a kint álló harmadik így szól: — Mit keres maga itt? Magának máirégen aludni kellene! A kérdezett néhány cinikus mentegetődző szót mond. Amaz folytatja: — Menjen dolgozni és azután lesz becsületes keresete! Miért nem dolgozik? — Kérem én dolgozom! Egy forint és husz krajcár a napszámom . . . stb. Amikor a leánykát és társát erélyesen hazaparancsolták, akkor jutottam az eseménynyel tisztába: razziát tart a rendőrség. Körülés szorgalmas munkának, alkalma lesz a tisztes megélhetésnek; meg kell találnunk a boldogulás igazi útját, mert a jobb lelkeket még komolyabban elhatározottá tette a háború, hogy fölvegyék a harcot a világ fiaival s visszatereljék Istenhez a zátonyrajutott emberi életet. Magyarország újra a monarchia legerősebb oszlopának bizonyult. Alig pár éve alázta porig a hatalom ünállási törekvéseinkel, de mi mint annyiszor, most is kiálltuk politikai érettségünk tűzpróbáját: a nagy összeütközés pillanatában habozás és megoszlás nélkül foglaltuk el a legnehezebb helyet a kötelességteljesítők sorában. A monarchia testvérállama az egyes emberek Ízléstelen csipkelődései mellett és ellenére is, már adta komoly jeleit az őszinte megbecsülésnek. S azon kitüntető elismerés, mellyel a mostani világnak békében és háborúban legerősebb bajnoka, Németország, a magyarság szerepét kiséri, biztosítja számunkra a monarchia keretén belül a politikai és gazdasági szabadabb érvényesülést. Ma a legerősebb oszlopa vagyunk a monarchiának, a legerősebb láncszem lettünk abban az államszövedékben is, mellyel Ausztrián, hazánkon s a szövetséges balkán államokon keresztül a vilAghatalomra törő Német-birodalom Európát és Ázsiát áthidalja. Ezt a világhatalmat pedig nem a szövetséges államok tartományokká sülyesztésében, hanem a közös védelemben, az érdekek hasonlóságában, az egymás jogainak méltánylásában látja Németország. Tudja, hogy a mi izmosodásunk az ő biztonságát is jelenti. Az a bölcs előrelátás, melynek következtében nem használta ki levert ellenfelével, de reménybeli szövetségesével szemben a königgrätzi diadalt s az a higgadt önmértéklés, melynek következtében még a hűtlen Olaszországgal sem szakított véglegesen, biztosítékot nyújt arra nézve, hogy Németország nem a megfélemlítés vasláncával, hanem a barátság önkéntes kötelékével kész bennünket magához közelebb fűzni. Sokat várunk a szabadabban érvényesülő munkától. Ne csak bámuljuk, hanem kövessük is Németországot a szorgalmas és becsületes munkában, amely munka nem lelkiismeretlen üzletre spekulál, hanem a tisztes polgári haszonért szolid, tartós árut ad cserébe. Nem volna első Németország a harcok romboló háborújában, ha első nem volna a béke csendes, építő háborújában is. Ha vannak a harcoknak magyar hősei, pedig vannak, sőt minden magyar katona az, akkor kell lenniök a békés munka magyar hőseinek is, inert a harc a békéért van s csak a békés munka biztosítja a harcok vérrel szerzett eredményeit. E minden vonalon lelkiismerettel végzett munkának nyílik új, szabad tere: egyrészt nyers terményeinknek nyugat felé, másrészt a német tőke segítségével föllendülő gyári iparunknak dél és kelet felé. A termelésnek gyorsabb kicserélését, könnyebb értékesítését s így a könynyebb megélhetést biztosítja a néme.t világpolitikába való bekapcsolódás. S ha még hozzávesszük az új területeken való gyarmatosítást, akkor a könnyebb megélhetés lehetősége megszünteti e sokak szemében első okát az egykerendszer népírtó bűnének; megszünteti továbbá, mit magam is hiszek, az Amerikába vándorlást. E földhöz ragaszkodásnak oka lesz talán az a szeretettjeinkre boruló, millió sírhalom is, mely óriási koszorú alakjában övezi ezt az ezeréves, magyar hazát. De minden külső megbecsülés hiábavaló, ha önmagunkat meg nem becsüljük, minden munka kárbaveszett, ha üres hiúságba, mohó élvezetfalásba öljük. A boldogulás minden lehetősége mellett sem boldogulunk, ha még a külső körülmények megváltozása, anyagi jobblét elérése előtt minmagunkat, erkölcseinket gyökeresen meg