Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-05-28 / 22. szám

XI. évfolyam. Pápa, 1916 augusztus 6. 22. szám. PAPA ES VIDEKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a paoa-csóthi esperes! kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap K. Kiadótulajdonos A Pápai Katholikus Kör. A szerxesztésért felelős : Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. A harangok. A harangoknak hadicélokra való beszolgáltatása immár csak napok kérdése. Valóban nagy fordulatnak kellene beállania a világháborúban, ha a harangoknak már rég tervezett requirálása elmaradna, miért is lassankint bele kell élni magunkat abba, hogy egy szép napon meg kell válnunk harangjainktól. A megválás azonban aligha lesz olyan egyszerű és könnyű, mint ahogy azt csak szóvá teszi az ember. Elfogult, sőt egyenesen rossz ember lehet az, aki a megválás pillanatában bizonyos keserűséget, a veszteség fölötti bánatot ne érezzen szívében. Két szempontból tekintve harangjaink bevonulását, mindenekelőtt általában, az egész országra, vagy akár az egyesített birodalmakra vonatkozó hatásához fűződhetnek gondolatok, de utána legközvetlenebb hazánk, szűkebb otthonunk, a saját lakóhelyünk harangjaihoz kapcsoljuk a megválás keltette fájó érzéseinket. Lapunk mult számában már nem volt helyünk és időnk, hogy e témáról akár általános, akár helyi vonatkozású fejtegetésekbe bocsátkozzunk s így most utólag, de még mindig a megválás pillanat^ előtt foglalkozunk a harangok bevonulásával. Időközben kézhez vettük a Magyar Kultúra legutóbbi számát. Szívességet vélünk tenni t. olvasóinknak azzal, ha a harangok bevonulása alkalmával felvetődő kérdések szándékolt megvilágításánál átadjuk a szót nevezett folyóirat Lj. aláírással jelzett kitűnő tollú munkatársának, aki szép, választékos irállyal mondja el mindazt, amit elmondani mi sokkal egysz^rűebben tudtunk volna csak. A harangok bevonulása. Amennyi kedves és megkapóan költői gondolat jut kifejezésre a harangok bevonulását ábrázoló képekben, annyi bennük a megrázó rideg valóság, annyi bennük a fájdalom. Nem kifogásolhatjuk elvileg a harangok hadbaszállását, hiszen ma természetszerűen oda kell áldoznunk mindent, hogy nemzeti létünket, önállóságunkat, elveink s eszményeink diadalát elősegítsük, de azért mégsem zárhatjuk el füleinket a harangok búcsúzó zokogásának megértése elől. Ha valaki, úgy mi katholikusok érezzük, hogy ércszavuk rezgése, bánatos kongása szinte féktelen tiltakozás új rendeltségük ellen. Ők, akik Annak követségében szóltak, aki mint az emberi nem legfőbb javát a békeséget proklamálta; akinek köszöntése is béke s boldog harmónia, aki békét hagyott végrendeletében a világra s a halál után is a »requies aeterna«-t, a zavartalan megnyugvást, tökéletes lelki és testi összhangot, a minden érzelmet fölülmúló Krisztus-békét helyezi kilátásba, most leszállni kényszerülnek ősi példa nyomán viharverte toronylakásaikból, hogy ágyúkká, öldöklő fegyverekké alakuljanak át. Lehet itt ki nem érezni az ellentmondást, lehet itt meg nem hallanunk vergődésüket, mintha csak mindenkinek, akinek füle van a hallásra, azt remegnék lelkébe: nem, nem, s ezerszer nem!? TÁRCA. Piros homályba . . . Piros homályba rezg a lámpa, A fénye ringva szertehull; Fáradtan ülök kis szobámban, Álmodom csöndes öntudatlanul. Fehér álmokba ringva-ringok, Vágyak lebegnek, szállanak, S a halk homályban tiszta vággyal Átfonja lelkem gyöngén árnyadat. Körülövezem glóriával Hullámosfürtü szép fejed S clsuttogom reszketve, félve — Hogy meg ne tudják — egyszerű neved. Átálmodom a boldogságot És csábit sok merész remény; A finom csöndbe suttog ajkam: Bűvös vadrózsa, rózsa légy enyém!... S eszembe jut, hogy dörc vágyam, De árnyad mégis szeretem, — S a halk homályba — esthomályba Kejcm lehajtom fáradt-betegen. F. S. Májusi epizódok. — Irta: Madarász József. — Ott fekszik a völgyben a tó csöndesen. A vize néha megremeg egy kissé és csillog — mint a világoskék, ezüstös félselyem ruha, melyen finom, puha kéz simított végig. Halkan, magasan a levegőben, nagyon halkan kering egy madár. A tó körül a falu népe; csontos, törődött, jámbor öregek; zsenge fiatalok tolják a munka szekerét, — csak a kerekszemű víz álmodik még csendesen. Az ébredő természettel megelevenedik a tó partja is. Ruhamosásba fognak a falu asszonyai. Tipikus kép ez olyan időben, amikor még az éjjeli köd leheletszerű maradványa nyújtózik a légben a sötét, sima vízi csatornák fölött, melyek a tóból benyelvelnek a mezők közé. Porzik az országút. Ott a kondás hajtja a röfögő, nagy kocacsaládot. A finom por és a napsugarak elöl menekülő vízgőz összekeveredik s ezt a zsombékos-nádat a bőingújas, árvalányhajas, hosszú ostoros legény arcába csapja a tó felől áradó gyenge szellő. A vízparton tartózkodó asszonyok először egymásra néznek, azután a porfelhös országút felé pillantanak. — Nagy a szárazság! Tavaly volt elegendő eső ilyenkor. Jó volna néha-néha egy kis eső az idén is. Harmat az van, az igaz, de ez nem sokat segít — beszél egy asszony s közbe-közbe a mosópadon fekvő ruhát paskolja. — Ahol van ni! A csordás hajti ki.Jé', olyan színe van a pornak, mint a mi Riska tehenünknek. Alii fel szomszédasszony, talán maga jobban láti, ki hajti ki az állatokat? Az öreg Bus vagy a fiatal? — kérdezi egy másik. — Hát én a'mondó vagyok, hogy a gyerek lesz az, nem az apja. Igen cifrálkodva van öltözve, meg nagyon hetyke a lépdelése is. Ugy csináli, mintha legalább is az övé lenne az egész falka — pe'ig még a legénysorban sincs benn a tacskó. Magosan hordj