Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-01-31 / 5. szám

1915 január 31. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. hord bélyegekben a zsebében, mint amennyiből egy dijnok félévi salláriutnja kitelne. Igen, mert az Írásbeli pernél otthon ragasztotta fel a bélyeget, most azonban ott a bíróságnál azonnal kell felragasztania. Uj ügyviteli szabályok léptek életbe. Iktatókönyv helyett főlajstrom; előadói könyvek helyett ügykönyvek; iktatóhivatal, irattár helyett főlajstrom iroda, külön irodák; irodatiszt, irnok helyett kezelő. Alig néhány hónaposak az új sajtótörvény, az új esküdtszéki törvény, a hatóságok védelméről, a becsület védelméről szóló törvények; a közveszélyes munkakerülőkről szóló törvény; a királysértésről szóló törvény, a választói jog büntetőjogi védelméről szóló törvény, a gyorsított bűnvádi eljárás, a statárium új szabályai, stb. stb. És mindezek után és mindezek kapcsán egy légió rendelet: hogyan kell szegényjogon perelni, hogyan kell az önkéntes becslést kérni, hogyan kell az ingatlanok becsértékét megállapítani, hogyan kell az évi tevékenységi és ügyforgalmi kimutatást elkészíteni; a moratóriumi rendeletek -légiója stfi. stb. Egyszóval nagy a változás, úgy, hogy az a biró vagy ügyvéd, aki augusztusban elment a háborúba, a békekötéskor semmire se ismer rá és megcsípi a karját, hogy vájjon ébren van-e? A jogászok és nem jogászok a bíróság folyosóin és a hivatalos szobákban folyton kérdezgetnek, vitatkoznak. Mit hogyan kell tenni! így kell tenni, úgy kell tenni, nem úgy kell tenni! Szilveszter estéjéig még csak volt valami szenzációja az £í/nek, arról folyt 3, szó,,Jiogy ki mit olvasott benne. Azóta azonban az új rend ráfeküdt a juristákra és most nem Hindenburg, nem Conrád, nem Varsó, nem Przemysl, hanem a főlajstrom iroda, a vezérszó, a tájékoztató jegyzék, a központi iroda, a pártfogó ügyvéd mikénti kirendelése, a bélyegilleték mennyisége, a intéző letette az okuláját és belekezdett valami növénykórtani vagy talajművelési újabb elmélet taglalásába, amit az ispán olyan sikerült szórakozottsággal hallgatott, hogy egy hivatásos szórakozott tudósnak is becsületére válott volna. Csak olyankor élénkült meg, mikor elérkezett az indulás ideje. Mielőtt azonban nekivágott volna a pusztájának, előbb mindig talált magának alkalmat, hogy a Boriskával, a kis parasztlánnyal találkozzék, vele egy-két szót váltson; ha egyebet nem, hát jónapot mondjon neki, vagy megkérdezze tőle, hogy mit csinál. Ez a kis parasztlány vonzotta az intézőhöz. És mikor hazament, boldog volt és jókedvű egész nap. A puszta cselédsége ilyenkor nem tudta megharagítani. Szerették is az ispánjukat. Este. aztán leült az Íróasztalához, könyökére támaszkodva belebámult a lámpa lángjába és álmadozni, gondolkodni kezdett. Határozott alakoFazonban nem öltöttek gondolatai, csak amolyan félgondolatok voltak, a többit a képzelet egészítette ki. Mostanában az járt az eszében, hogy őneki talán már meg is kellene házasodni. Ig

e

ni >g

e

n asszonyt kellene a házhoz hozni, aki rendbe hozná a házat, gondoskodnék perek apadása itt és szaporodása ott, stb. a szenzáció. A jogászfejekben van most olyan kavarodás, mint a muszkák között volt a Mazuri tavaknál. És csakugyan az ügyvédek félnek, hogy a perek eltűnnek a magas bélyegilleték súlya alatt, mint az oroszok a Hindenburg kemény csapásai alatt. Pedig az illetéktörvény indokolása azt mondja, hogy az illeték felemelésére az állam pénzügyi helyzete miatt is volt szükség. No, majd meglátjuk, mit hoz az új rend. §. Tábori levél. — Irta: H. Iván honvédhadnagy. — . . . 1915 1-21. .... Pár nap óta egyhelyben vagyunk, de hogy meddig fog tartani ez az állapot, azt persze nem tudni. Az első napokban csak 80 cm. magas és l'/s m. hosszú fedezékem volt, most azonban egy kis szobát készíttettem magamnak. Egy mély, u. n.' futóárokból van a bejárás; ajtó is van rajta, amelyet egy közeli, teljesen tönkretett kastélyból hozattam, hasonlóképpen az ablakokat is Talán valamikor egy fiatal lánylehér szobájának ablaka volt. Borzasztóan néz ott ki minden. Tulajdonosa katona, fiatal felesége Bécsben van valahol. Födözékem akkora és oly magas, hogy bátran járkálhat benne az ember 3 lépést; köröskörül fenyőgallyakkal van diszitve, a mitől illatos a levegő. Asztalom is van, egy fenyődeszka, székül egy tuskó szolgál. Előttem hevernek: kézi gránátok, világító pisztoly, rakéta, esetleges éjjeli támadásra, illetve védelemre szükséges eszközök. A karácsonyfaágacska is itt díszeleg. Jó szolgám a farakáson kuporog s élesztgeti a kandalló tüzét, közben nagyokat sóhajtva. Bizonyosan hazagondol ő is. mindenéről és megóvná őt a lumpolásoktól, mert bizony még elzüllik. Hiszen csak el tudna tartani egy asszonyt! Persze hogy el; tehát meg kell házasodni. Asszonyt kell hozni. De kit? Mikor eddig a kérdésig eljutott, abbanhagyta ezeknek a gondolatoknak tovább gombolyítását és átugorván erre a kérdésre a feleletet, olyan formán terveigetett tovább, hogy ő már itt ragad a pusztán, itt öregszik meg. Mért is menne el? Nincs oka rá. Jól érzi magát és meg van elégedve mindennel. A maga részéről tehát nem mozdul innen. Ha az uraság ad ki rajta, az már más; akkor természetesen menni kell. Csakhogy az uraság nem szokta válogatni az embereit, ha csak azok maguk nem adnak okot az eltávolításra. így hát igen valószínű, hogy a pusztán fog megöregedni. Ha itt nem is, ahol most van, hát valamelyik szomszéd pusztán. Nugodtabban is lehet itt élni, mint a városban. A város! Eszébe jutott gyermekkora, amit a városban élt át. Elgondolta a városnak minden való és képzelt előnyét és úgy érezte, hogy most irtózik a várostól. És a városi lányok, a kisasszonyok! Krakóban pár kellemes órát töltöttünk, majd egyszer levél is megy róla, már uton van, egyszer csak oda ér. Egy szép napon bevaggoniroztak bennünket, fogalmunk sem volt róla, hogy hova megyünk. Nézegettük a térképet, s abban a hitben, hogy hazamegyük harcolni, jó kedvünk kerekedett oly hangos, hogy biz' leintettek bennünket: csendesebben. Egy állomáson kiszállottunk, körülbelül esti fél hat lehetett. Úgy értesültünk, hogy 6 kilométerre megyünk egy lovashadosztályt felváltani. Hát bizony a »hat« kilométert nyomtuk éjjeli 3 óráig. Ekkor elszállásoltak bennünket, de fél 5-kor már mentünk fogadni a muszkát. Itt poroszokkal is találkoztunk, s egy közös baka, hallván, hogy ezeknek »Rechts um«-ot kommandiroznak, oda szól társához: Hallod cimbora, ezeknél is magyarul kommandiroznak. A hely, ahol kiszállottunk, Limanova volt. Nehéz, de eredményteljes csatánk volt itt. Egy magas hegycsúcson levő ellenséget 60 lépésre közelítettünk meg, sőt az esthomályban 25 lépésre csusztunk előre. Megakartuk őket rohamozni, da a mikor felugrottunk, hogy kiszedjük őket állásaikból, nem csak muszka-tüzet, de fél oldalról — a terepviszonyok miatt — a szomszédos csapat tüzét is élveztük, s így abban kelle hagynuuk a rohamot és beástuk magunkat 60 lépésnyire az ellenségtől. Amikor azután harmadnap 48 ágyunk megkezdte működését, véres fejjel futott a muszka, mi Tarnowig üldöztük őket. Kemény napjaink voltak Krakó mellett is. Tizennégy napig tartóztattuk fel az ellenséget, — túlnyomó, többszörösen nagyobb erőt, — amely idő elteltével faképnél hagytuk, s ekkor kerültek bele a kelepcébe, — a mi jó 30 és feleseink elvégeztek velük. Az ispán maga sem tudta volna megmondani, hogy sajnálkozást vagy ellenszenvet érzett-e ennél a gondolatnál; mert úgy vélte hogy csak a pletykának, mulatozásnak, uri-* zálásnak és unatkozásnak élnek. Pusztára nem valók, legfeljebb csak nyaralni, de állandóan nem. Nem éreznék jól magukat és elégedetlenek volnának helyzetükkel. És itt az ispán megint belekerült a házasság gondolatának bűvös körébe, mert eljutott addig az elhatározásig, hogy városi lányt nem vehet el feleségül és nem is fog elvenni. Marad tehát csak a falu. És Miklós Boriskára gondolt, az egyszerű kis parasztlányra; pedig uri lányt is talált volna falun nem is egyet, se kettőt. Ott volt például a Mihály-pusztai kollégájának két lánya. Mind a kettő férjhezmenő. Miklós azonban csak a parasztlányra gondolt. Ennél a gondolatnál megállapodott. Lelki szemével nézett befele a lelkébe. És itt egy gyermekes, hamvas arc, két szép ártatlan és őszinte lányszem ragyogott rája: a kis parasztlánynak bájos arca. Miklós sokáig gyönyörködött benne. Egyszer csak mintha valami settenkedő ellensége belerikkantotta volna lelkének áhítatos és gyönyörűséges csendjébe azt a re-