Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-01-10 / 2. szám

X. évfolyam. Pápa, 1915 január 10. 2. szám. PAPA ES YIDEKE Szépirodalmi, közgazdaság] és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. •m Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai KathoUkus Kör. Felelős szerkesztő: Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. ket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Csak előre! Mindenkor örültünk az emberiség előre haladásának. Szemünket valósággal elkápráztatta az a szédületes gyorsaság, melynek különösen a technika útján szemtanúi lettünk. A gőzgép feltalálása óta napjainkig alig telt el százötven esztendő s íme, ezen másfél század alatt, mely az emberiség történetében rövid időnek mondható, óriási utat tett az előre törtető emberi ész. Ennek a hatalmas útnak értékes kilométerjelzői ma már mindenki előtt ismeretesek; előttünk van a telefon, a gép, mely beszél és énekel, a mozgófénykép, a varrógép, a kerékpár; legalább is hallottuk hirét a kormányozható léghajónak, a repülőgépnek, a drótnélküli távirónak, a motoros ágyúnak, a negyvenkettes mozsaraknak vagy a táviródróton eszközölt fényképezésnek. Mindezek egyegy diadalkiáltásai az emberi észnek, egy-egy »heuréka«-kitörései a töprengő elmének, mely minden erejét, összes energiakészletét belevitte az emberiség haladását elősegítő találmányokba. Szinte magunk is megszédültünk e nagyarányú törtetésben, ebben a soha nem várt gyorsaságban. Ugy jártunk, mint az a játékos, aki őrült szerencsével ül a kártyaasztalnál s mialatt egyre nagyobb összegeket kockáztat, nem is gondol arra, hogy egy emeléssel mindenét elvesztheti. Az izgalom mirajtunk is erőt vett; anélkül, hogy szemünk kellőképen körültekintett volna, mámoros fővel rohantunk előre a haladás útján s mikor az eshetőségekre figyelmeztettek bennünket, feleletünk e diadalmas, büszke kiáltás vo!t: Félre az útból a gyávákkal! csak előre! S repülőgépen, mely merészen szállt a magasban úszó felhők után, szédületes magaslatra értünk. Mint a királyi sas, mely hatalmas szárnycsapással bérctetőre szökken, mosolyogva pihentettük szemünket a föld porában nyüzsgő-kavargó tömegen, kik nem mertek elszakadni a szilárd alaptól, hogy életük kockáztatásával velünk szárnyaljanak. Elbizakodottságunkban azt hittük, hogy az emberiséget egyedül az ész segítségével méltóságát megillető magaslatra helyeztük s megadtuk neki a megfelelő irányítást e néhány szóval: Jöjjetek utánunk, törtessetek ti is, csak előre! Azt hittük, hogy az emberiség bajaira, nyomoruságaira kitaláltuk a legalkalmasabb, leghathatósabb orvosszereket vívmányainkkal, — mikor a mosoly hirtelen eltorzult az ajkunkon, mert bámulatbaejtő találmányaink ugyanannyi, sőt jóval több sebet hasítanak rajtunk, mint amennyit behegesztenek. Most, a világháború zűrzavarában látjuk, hogy valamiről megfeledkeztünk. Erezzük, hogy az a »csak előre« jelszó nem mindig vitt bennünket a helyes út felé, hogy az emberi elme szemkápráztató gyakorlása és vívmányai mellett parlagon maradt bennünk egy szintén tekintetbe veendő valami: az emberi szív. Igen, az emberi szív, melynek elhatalmasodó vágyait, szenvedélyeit semmiféle hatalmas kultura le nem nyűgözi, melynek vérző sebeit semmiféle technika be nem gyógyítja. A tudás mellé valami más is kell, mely e vívmányokat TÁRCA. Vadné asszonyság. — Irta: Guy de Maupassant. Forditotta: K. S. — I. Tizenöt éve nem voltam már Virelogneban. Egy össze] aztán idejöttem vadászatra Serval barátomhoz, aki végre helyreállíttatta a poroszoktól tönkretett kastélyát. Végtelenül szerettem ezt a vidéket. A világ azon kedves szögletei közé tartozik, amelyek rendkívül jól esnek szemünknek. Az ember, akit megejt a természet szépsége, kellemes emlékekkel gondol vissza bizonyos forrásokra, erdőkre, tavakra, hegyoldalakra, amelyeket sokszor látott s amelyek úgy hatottak reá, mint valami örvendetes események. Oly gondtalanul jártam-keltem, mint egy kecske s figyeltem két vadászkutyámat, amelyek szimatoltak előttem. Serval tőlem jobbra, mintegy száz méternyire egy lucernáson baktatott keresztül. Magam pedig megkerültem az erdő szélén levő bokrokat, s egy romban heverő kunyhót pillantottam meg. Rögtön eszembe jutott, hogy ezt utoljára 1869-ben láttam, jó karban, szőlővel körülültetve; baromfi volt akkor az udvarában. Van-e szomorúbb látvány, mint egy kihalt ház, itt-ott meglevő, de borzasztó módon tönkrement gerendázatával ? Az is mindjárt eszembe jutott, hogy ebben a házban egy jó asszony nehéz, fárasztó nap után egy üveg kitűnő borral vendégelt meg s hogy akkor Serval elmesélte nekem a ház lakóinak a történetét. A család fejét, aki vadorzó volt, agyonlőtték a csendőrök. A fiu, magas, szikár legény, akit akkoriban láttam, szintén nagy vadorzó hírében állott. Csak Vadéknak hivták őket. Azt már nem tudom, hogy ez volt-e az igazi nevök, vagy csak csúfnevök. Átkiáltottam Servalhoz. Nehéz vadászléptekkel jött át hozzám. Megkérdeztem tőle: Te, hová lettek ezek az emberek ? Erre elmondta a következő történetet. II. Mikor a háborút megüzenték, a Vad fiu, aki akkor harminchárom éves volt, beállott katonának s magára hagyta édes anyját. Nem nagyon sajnálta az öreget, mert tudta róla, hogy van elég pénze. így hát egyedül maradt az erdő szélén, a falutól messze eső házban. Ami a félelmet illeti, nem igen félt, mert olyan szabású volt, mint a csnládjabeli férfiak; magas, szikár asszony volt; kemény, szigorú arckifejezéssel, nem szokott nevetni s nem értette a tréfát. A parasztasszonyok különben nem igen szoktak vigak lenni. Ez a férfiak dolga. Lelkük sötét és korlátolt, mert sivár és örömtelen az életük. A parasztember közbe-közbe vigan van és danol a kocsmában, de a felesége megőrzi komolyságát és állandó szigorú arckifejezését. Arcizmai nincsenek nevetésre berendezve. Vadné asszony folytatta rendes életmódját kunyhajában, amelyet nemsokára hó borított be. Hetenkint egyszer ment be a faluba kenyérért s egy kis húsért, aztán