Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-02-14 / 7. szám

2. PÁPA ES VIDÉKE. 1915 február 14. adandó. Az így nyert pontos lélekszám (mintegy 15000) arányában lesz egy félévre kiutalva a szükségelt gabona- és egyéb terménymennyiség, előbb azonban az is megállapítandó, hogy a város területén magában mennyi termény van. A kiutalandó terménymennyiség nagyságát úgy állapítja meg a kormány, hogy naponta minden lélekre egyharmadkilogram liszt essék. Ezt a lisztet az őrléssel megbízott molnár csak 5, u. n. hatósági ellenőrzés alatt álló lisztkereskedőnek szállítja, kik csak a körzetükbe beosztott családoknak, névjegyzék és lélekszám szerint árusíthatják e lisztet, vidékre pedig éppen nem. Ilyen és hasonló utasításokkal, szóval az előkészítő munkálatok megtételének az elrendelésével tért vissza a küldöttség, s a polgármester, valamint a főjegyző immár sietnek a szükséges adatokat összehozni. Meg kell jegyeznünk, hogy a város területén talált gabonamennyiségbe nem tudják be a földmivesosztály birtokában levő, saját lisztszükségletét és vetőmagját képező készletet, csak a felesleget. Viszont természetesen a nyerendő requirálási jog alapján előálló hatósági lisztkészlethez a földmivesosztálynak nem lesz igénye. Most már csak az a kívánatos, hogy az előmunkálatok ellen semmi oldalról nehézségeket ne támasszanak, hogy azokat minél gyorsabban elvégezve, a létbiztosítást mihamarább kijárhassa hatóságunk. Pápai amerikaiak — pápaiaknak. A cimet hosszabban is írhattuk volna így: Idegenben levő pápaiak — Pápán levő idegeneknek. Érdekes levél, majd pedig érdekes, sőt értékes küldemény érkezett a napokban Pápára, Kriszt Jenő esperes címére. A levél és küldemény feladói Amerikába vándorolt két földin k, két pápai nő, névszerint Mester házy Emília és Nesztinger Antalné. A levél szó szerint így hangzik: New-York, 1915 jan. 5. Nagyságos esperes ur! Bocsánatot kérek, hogy ily merész vagyok a Nagyságos esperes urat ezen kis csomaggal zavarni. De reménylem, hogy ezért nem fog rám neheztelni a Nagyságos esperes ur. Én napról-napra olvasom az itteni újságból az itteni hírekből hogy hogy hullnak a mi testvéreink azon a rémes csatatéren. És hogy én tegyek amit tenni tudok a Magyar honi szeretettel ezt gondoltam. És nagyon szépen felkérem, hogy tessék elosztani napról-napra mig elég lesz a pápai korházakban szenvedő testvéreink közt. Én a legnagyobb sajnálatom kifejezéséül ezen kis csomagot már útnak bocsátottam dec. 30-án, a csomag 10 darab. És a címmel egy kis tévedést tett a gépírónő, ha valami kellemetlenség lenne, bocsánatot kérek. Nagyságos úr, ezen csomag kettőnk gyűjteménye. Ezzel maradunk tisztelettel a távolban: Mesterházy Emilia, Nesztinger Antalné. (A boríték hátlapján: 412. E. 65. Str.) Néhány nappal később, mint a levél, érkezett a »kis csomag«. Volt az: 10 nagy bál, mindegyikben 8 csomag finom kötszer, más szóval Antiszeptikus vatta. A küldemény nem ok nélkül késett. Utja, ugylátszik, a La Manche-csatorna környékére, vagy éppen abba vitte, mert annyi bizonyos, hogy Bremen-en keresztül jutott el Pápára. Kriszt esperes a küldeményt, mely 37 korona 60 fillér vámmal volt megterhelve, kiváltotta s illetékes körök meghallgatása után 8 nagy, azaz 64 kis csomagot a katonáknak, 1 — l nagy, illetve 8—8 kis csomagot pedig a városnak és a Vöröskeresztnek a kórházaiba vitetett, hol azokat az ott kezelt katonai sebesültek körül felhasználhatják, egyben azonban nyomozni kezdett, hogy a jószivü nők kilétéről bővebb adatok birtokába jusson. Egyelőre megállapítást nyert, hogy Mesterházy Janka, áll. polgári III. o. növendéknek az egyik küldő, Mesterházy Emilia, a nagynénje. Nesztinger Antal, a kinek a neje a másik küldő, viszont Bódai József pápai ácssegédnek, ki a Somlai-ut 80. sz. a. lakik, a veje. Ebben az irányban folynak most a további kutatások. Legyenek azonban teljesen ismeretlenek is, hazafias cselekedetük révén ismertté vál nak. Mostani nehéz napjainkban idegenbe szakadt véreink minden legcsekélyebb áldozata épp ama nehézségek miatt, mellyel hozzánk juttathatják, kétszeresen esik a jótékonyság és emberbaráti szeretet, nemkülönben az áldozatkészség és hazafiasság mérlegébe; épp ezért ma, midőn a legkisebb adomány is a legnyilvánosabb uton lesz nyugtázva és megköszönve, illő, hogy a lelkes amerikai magyarjaink nemesszivü pápai nőink diszes sorában, sőt külön legyenek említve. Ha földkerekség ily távoli pontján is értünk dobognak a szivek, ha gyenge női lelkek még a világháború támasztotta legnagyobb akadályokon keresztül is bátran és sikeresen nyújtják felénk segítő kezüket, akkor nincsen csüggedésre ok. Ekkora hazaszeretetet, ily nagy lángot nem tud kioltani semmiféle ellenség, legkevésbé pedig olyan, mint a minővel mi állunk szemben s a minőben nem az igazságérzet, hanem a boszuvágy, nem a lelkesedés, hanem a félelem dolgozik. Folyóparton, utcán. 1. A széles folyót cement gallérok közé szorították. Utat szabtak kanyargásának, finom hullámkarikáinak gátat vertek. Csak lélekzete volt szabad. Mozgása nem. Mint a nagyon fogoly embernek. S gondolatok, lelkek szálltak ki a folyó lelkéből. De mindig csak fölfelé. Mindig az ég számára, mert csak a napot imádhatta nagy titkon. Mert csak a napot láthatta. A cementfal mögé elbújtak mélyen a kis házak. A sárgafalú, zöld zsalus, boltíves kapujú házak. S bennük halkan, mint annyi évvel előbb, elbújva éltek az emberek, elbújva lengtek az alabástrom-oszlopos álló ingaórák. S mindezekből a nagy folyó nem látott semmit. Tavaszi erőduzzadáshoz hiába ágaskodott, nem láthatott be a kicsiny ablakokon. Önző emberek alig hagytak neki ráncos háztetőket, szárazkarú fákat látni. Mindent elraboltak előle. De az eget, a napot nem tudták selymesen csillogó szeméből kilopni. Egyszer aztán lehullottak a fákról a sárgult levelek. Egy egy rápergett a selymes víztükörre s haldoklók odaadásával simult hozzá. Átadta magát a hideg ölelésnek, mert a másik, az erős, lefejlett róla. Egyszer aztán nem röpködtek a fecskék az acélos vizszin fölött s nem nyomták dobogó kis mellüket arcához, mitől az is erőre kapott, huncut gyűrűket vetett. Egyszer aztán megritkult a mélyen búgó hajók járása s helyettük hideg szél akarta kinyomni medréből a folyót. Mennyire vágyódott most a napsugár, az ég után! Mint a magányosok bús estéken, ha panaszuk, vagy örömük van. S oly hiába várnak arra, aki őket értené s aki szelíd simogatással nyugalmat, megértést lopna szemük remegésébe. Mint kis szobák téli sötétjébe a nyitott ajtón át rezegve beáramló kályhaparázs fénye. Hiába várnak, mert leszáll a könnyeket csókoló sűrű, nedves köd. Simul, hízeleg, búvik, de fázást kelt, de bánatot hoz s begombolja a köpönyegeket. Köd feküdt a folyó elárvult mellére is. Kárpótolni akarta a házakért, az emberekért, a fákért, a szabadságért és napért. Erőszakos, durya kárpótlással. S a folyó nem tudta le-: rázni magáról. Még a hideg szél is messze vidéken járt s nem segített. Nehéz bánat ült selymes nézésű szemére s halkan hullámzó finom vizkarikák rajzolódtak szemei körül könnye hullására. 2. És ott jártam az utcán, szürke téli este. Magas házak fátyolos fala és levelevesztett juharfák szegték utamat. S a juharfák közt magas oszlopok álltak, mert az este sötétségét át kellett szőni villanysugarakkal. S a villanylámpák ténye rárajzolta a juharfák csupasz ágait a magas házak falára. Éles, erős, mesebeli vonalakkal. Mennyi gondolat van a kusza, zeg-zugos árnyékok Írásában. Épen oly szép a falra rajzolt ágárnyék, mint az égbe belerajzolódó faágak silhouetje. Ezeket nézem, ezeket fotografálom s szelid festményeken is legjobban szeretem, ha a lugasok ágainak s leveleinek árnyéka élesen rajzolódik a ház falára. Nekem már ez is gondolatot ad. Mesél meseországokról, emberi lelkekről, életről, halálról. És én ott jártam az ntcáii magas házak fala és juharfa között. S e kettőt a villanyfény egymásra vetette. Én közéjük tolakodtam. Árnyékom kisért a falon. Mindig közelemben volt, soha nem távozott, de azért minden lépésnél más távolságban volt tőlem. Valahonnan hátulról jött. Utánam sietett a falon. Nem botlott meg az ágakban. Azután egyszercsak utolért, de mindjárt el is hagyott s futott előre. Mig jött, vártam. Mig ment, néztem. S mikor már nem láthattam többé, tudtam, hogy újra hátra futott, már újra. közeledik felém, siet, hogy utolérjen s elhagyjon. S újra várhattam s nézhettem. Ez-