Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-12-12 / 50. szám

1915 december 12. PÁPA ÉS VIDEKE. 3. Marinczer László holttestét, mint már mult számunkban említettük, a galíciai harctérről Pápán át Nagyalá­sonyba szállították és ott vasárnap dél­után 2 órakor eltemették. A pápai vas­úti állomásról a holttestet Fóris Sándor temetési vállalkozó reggel 8 órakor a város gyászkocsiján Nagyalásonyba szál­lította, hol az ifjú hőst özvegy anyja, továbbá mostohatestvére és közeli és távoli rokonai jelenlétében Rálz Ferenc, c. kanonok, dabronyi esperes-plébános által végzett szertartás után a családi sírboltba temették. Ny. b. Vida József temetése. Mult va­sárnap délután temették el Vida Józse­fet, kinek haláláról már megemlékeztünk. A 66 évet élt apát özvegye és két fia gyászolja. A fiuk katonai szolgálatban állanak. János, aki Pozsonyban katonás­kodott, s véletlenül aznap helyeztetett át Pápára kórházi szolgálatra, megjöhe­tett apja temetésére, de Gyula, ki a montenegrói harctéren volt, már elkésve néhány nappal a temetés után érkezett csak haza. A temetés egyébként szép egyházi gyászpompa kifejtése és igen nagyszámú gyászközönség részvétele mellett folyt le. Az üvegfalas városi gyászkocsit szinte elborították a gyász­koszorúk, jeléül a kiterjedt rokonságnak és a család népszerűségének. Takáts Antalné rendezésében temették el a kálváriái temetőben. Ny. b. Halálozás. Vettük a következő gyászjelentést: Özv. martonfalvai Martonfalvay Pálné, született Szalatkay Lujza, valamint az ösz­szes rokonság nevében is fájdalomtól meg­tört szivvel jelenti, hogy hőn szeretett férje martonfalvai Martonfalvay Pál, volt 48 as honvédfőhadnagy, földbirtokos, tör­vényhatósági bizottsági tag, folyó hó 7-én reggel 7 órakor, életének 90-ik és a leg­boldogabb házaséletüknek 65-ik évében elhunyt. A felejthetetlen drága halott földi maradványai f. hó 9-én délután 2 órakor fognak a róm. kath. egyház szertartása szerint beszenteltetni és az alsóiszkázi róm­kath. temetőben örök nyugalomra helyez­tetni. "Az engesztelő szentmiseáldozat f. hó 9 én délelőtt fél 10 órakor fog a Minden­hatónak bemuttatni. Alsóiszkáz, 1915. de­cember 7-én. Áldás és béke poraira! A vármegyeszerte — városunkban is — ismert jókedvű és jóhumoru tré­fás »Pali bácsi« elhunyta széles körök­ben kelti fel a részvét érzését. Bár patriarchal kort ért az egykori Mátyás­huszártiszt, s kortársai s még vagy egy következő nemzedék kipusztultak me­lőle, azért a Somlóalja, meg Vesz­prém vidéke lakossága mind ismerte Pál urat, aki sok jóízű, dévaj tréfát eresztett meg kifogyhatatlan ötletesség­gel mindenkivel szemben, aki alkalmas médiumnak kínálkozott. Szerették is minden körben, nagyurak, kisemberek egyaránt, akik közt ha figurázó kedvé­ben volt, ugyancsak nem tett különb­séget. A nyáron mult négy éve ülte gyémántlakodalmát szép ünnepséggel és nagy vigassággal. Gyepesen, rokona és keresztlánya báró Pászthoryné házánál, — aki ezt kikérte magának, — s akkor még vígan mondogatta az ölestermetü athléta gyémántvőlegény, hogy »nem született meg még a pap, — majd el­gondolkozva hozzátette, — de bizony már aligha fel nem vették a szeminá­riumba, — aki engem eltemet«. Vele egy rég letűnt, színmagyar, jóízű, jó­kedvű világnak, az egykor a nemzet gerincét képezett, jóravaló magyar kö­zéposztály korának későig köztünk meg­maradt típusos alakja költözött el, aki­nek halálhírét igen sokan, megilletődve, s egyben a rá, és tréfáira való emléke­zés önkénytelen derűjével fogják venni; s anekdoták fogják megőrizni még jó ideig nevét és életét, azt az életet, a mely minden könnyüvérüsége mellett sem volt sem üres, sem tétlen, mert nemcsak karddal szolgálta hazáját, de késő aggkoráig szerény, de hasznos köz­életi tevékenykedéssel is. — Legyen neki könnyű a föld, nyugodjék békében! IRODALOM. (A D. H. győri napilap dec. 7-iki számából.) A pannonhalmi sz. Beuedekrend névtára az 1915—16. tanévre. Győr, 1915. Györegyházmegye könyvsajtója. Mindig van valami ellenállhatatlanul vonzó érdekesség ezekben a sematizmusok­ban, amelyek pedig a legszárazabb tárgyila­gossággal és rövidséggel adják nagyszabású szervezetek képét. Talán éppen abban van hatásuk titka, hogy statisztikus egyszerűségük szabad tért nyit az egyéni reflexióknak. A névtár cimlapján a pannonhalmi fő­monostor fejedelmi látképének egy halvány kis mása díszeleg. Az első lapon az uralkodó pápa és apostoli király, a másodikon az uralkodó rendfőnök, dr. Hajdú Tibor neve áll, aki Pannonhalmának és a magyar szent Korona alá tartozó szent Benedek-rendü összes apátságoknak főapátja és örökös el­nöke, a szent Márton hitvalló püspökről ne­vezett pannonhalmi főapátsági egyházkerü­letnek főpásztora, a főrendiház tagja stb., stb., született 1858. okt. 22 én, főapáttá ava­tott 1910. január 30-án. ver benneteket haza a gyakorlatról s neked úgy tűnik fel, mintha a természet is jelezni akarná azt a borzasztó katasztrófát, mely gálád ellenségünket fogja érni. Éppen e na­pon érkezett meg a hadüzenet. Sejted, hogy hamar rátok kerül a sor. Rád nagyon is hamar került. Nem. Magad mentél. Mert hajtott a lelked, melyben mégegyszer felzen­dültek a dur akkordok, a tüzes dalok. Mentél, mert azt akartad, hogy katonaéletednek is legyen tartalma, értéke. Hogy ez az élet se legyen zérus, mellyel hiába szorzunk: minden értékes számot megsemmisít. Te ott is szo­rozni akartál, nagy értéket szerezni. A ka­tonaélet külsőségei nem vonzottak. Emlékszel ugye, hogy édesatyád utolsó látogatása alkal­mával hosszú kardot akart venni őrmester fiának. Te nem engedted. Lebeszélted. Csör­tetni nem akartál vele, a harctéren meg töb­bet ér egy puska. Tudom, hogy akadt egy puska neked is. Tudom, hogy nem hiába vetted kezedbe. Látod kedves testvér, te nem beszélsz róla, mégis tudjuk. Megírta század­parancsnokod, kinek karjaiban lelkedet ki­lehelted. Hősi küzdelem után talált rád a halál a borzalmak éjszakáján. Mintha neked énekelné a költő: Ő álla halála vérmosta fokán, Diadallal várta be végét. S a vég eljött. Oly hamar eljött, hogy hinni sem tudtuk. Látod kedves hősünk, nekünk fáj, hogy itt hagytál bennünket, de könnyeinkkel csak magunkat siratjuk. Téged már nem szabad, mert te túl vagy már, nincs kétség utadon. Bocsáss meg, hogy éppen a kis gyer­mek halálára írt elégia jut eszembe, mikor veled, a hőssel beszélek. Hős voltál, de lel­kedben annyi üdeség és frisseség. mint a gyermekében. Férfiú lettél, de lelked idealizmusát egész az utolsó percig megőrizte. Halálod percében is megnyilatkozott ez. Mikor a halál, a kis puskagolyó megérkezett, végigfutottál egész életeden, haza gondoltál és lelkedet e szóba lehelted bele: csókolom szüleimet. Látod hányszor mondtad, hogy a csókot az ideálizmus szülte. íme, lelked ezzel szállott el, e két szóba olvadt, melyeket halványuló, hideg ajkaid lassan, fáradtan suttogtak. Ugye, nem volt kegyetlen a halál? Mikor a kis golyó átütötte tiszta homlokodat, átfúrta nemesen gondolkozó agyadat s utat nyitott szép lelkednek, ugye ez nem is volt oly keserű, mint mi élők hisszük . . . * * Isten veled hát, drága hős halottunk, kedves kis testvérünk. Nyugodjál békén tár­said között. Egymást átölelve közös álomban végigélitek a nagy, diadalmas küzdelmet. Élve nem harcolhatjátok végig, mert pihe­nésre szólított benneteket a mindenségnek nagy Rendezője. Álmodjatok nyugodtan, a föld, melyben pihentek, biztosítva lesz. Nem­sokára talán mi kerülünk oda védeni a drága hantokat. S mi megvédjük. Ha erőnk lesz, ha erőt adsz. Utolsó csókoddal elküldted hős lelkedet. Köztünk van az. Mi érezzük. Mi megértjük. Mi vele élünk. Minket is oda hív a haza, hova te önként mentél. Győzni vagy meghalni. Most már nem félünk. Te velünk leszel ott is Csókos lelked felénk hinti kincseit. Belénk önti erejét. Csaták zajában, ágyuk pokoli tüzében, golyók zápo­rában te lebegsz előttünk. Emléked lelkesít, erősít, visz előbbre. S ha majd ránk is elér­kezik a nagy leszámolás órája, a te meg­dicsőült lelked mosolyogva int felénk: ne féljetek, sokkal jobb ideát. S mi követünk. S ha majd a nagy, titkos éjszakán a halál megöleli lelkünket, jöjj elénk a Boldogország határára. Lelkünk ölelkezzék ott össze s csókolj meg bennün­ket testvéri csókkal a megdicsőült hősök hazájában.

Next

/
Thumbnails
Contents