Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-11-28 / 48. szám

1915 november 21. pápa és vidéke. 3. pályázatot hirdet, a körlevél felsorolja végül a legutóbbi körlevél óta előfordult személyi változásokat, nevezetesen: Varga Sándor, marcaltó'i plébános beiktatását, Szeberényi Lászlónak az akai plébániajavadalomra való bemutatását, Nagy Sándornak, nemesvidi káplánnak betegsége tartamára a szolgálat alóli felmentését, Stefel Alajosnak, gyulafirátóti plébánosnak katonai szolgálatra való behivását, Horváth Jánosnak, ukki káplánnak Gyulafirátótra, Gazdag Ferenc, nágocsi káplánnak pedig Nemesvidre való áthelyezését. Gyászrovat. + Stankovits János 1839-1915A »nemzet napszámosaidnak egy öreg veteránját temették el Pápán a hét első napján. Nyugalomban élt városunkban Stankovits János, volt gecsei r. k. kántortanító. Künn lakott a Kishegyen, hol nyugalomba vonulása után kis házat és szőlőt vett magának, hogy 52 éven át kifejtett szakadatlan munkásság után csendes visszavonultságban, szűk, meghitt családi körben élje át életének még hátralevő éveit. Öt év mult így el. Tíz százalékát sem teszi ki ez a pihenési idő annak a félszázadnál is hosszabb fáradozásnak, melyet mindig,szívesen és mindig céltudatosan, de eredményesen is szentelt a hazai kultúrának. Sőt ezt az öt évet is megcsonkította az utolsó életévekben a magas korral járó életgyengeség és szenvedés. Még élénk emlékünkben van az a szép ünnepély, melyet kartársai rendeztek akkor, midőn lelépett a katedráról. Gecsén, érdemes életpályájának és eredménydús tevékenységének legutolsó színhelyén egy őszi tanítói közgyűlés alkalmával, külön diszgyülés keretében emlékeztek meg a még működő kollegák a pályáról lelépő kiérdemült tanítóról. Lapunk 1910. évi október 16.-i száma a díszgyülésről ezeket írta: ...... A közgyűlést diszgyülés előzte meg, melyet Süle Gábor nyitott meg. Szép, tartalmas beszéd kíséretében búcsúztatta el a körtől Stankovits János, volt gecsei kántortanítót, akinek tiszteletére megjelent a falu apraja-nagyja. Szem nem maradt szárazon, amikor az elnök megható szavakkal ecsetelte az agg tanítónak 52 éves munkásságát, amelyből 34 évet Gecsén töltött el. Utána az ünnepelt, Stankovits János akart szólani, de a meghatottságtól csak néhány köszönő szó hagyta el az ajkát; ám annál többet beszéltek azok a könnyek, amelyek megjelentek az öreg veterán tanító szemében. Leitgeb József plébános az iskolaszék nevében, a gecsei evangélikus lelkész a község nevében, Csóthi Géza pápai kamarás, esperestanfelügyelő pedig a tanügyi hatóság nevében mondott megható búcsúszavakat .... A magunk részéről csak azt fűzzük ehhez a lélekemelő ünnepélyhez, hogy tartsa meg az isteni mester a tanítói pályán eltöltött veterán tanítót még igen soká, hogy a jól megérdemelt nyugalmat viruló egészségben élvezhesse . . . .« Elhalálozása és temetése alkalmából néhány szóval az é|e,trajpát a következőkben adjuk: Stankovits János született 1839. évi augusztus 8.-án Pápakovácsiban. Gimnáziumi tanulmányait a pápai bencés gimnáziumban, míg a tanítóképzőt Győrben végezte. Több helyen működött mint segédtanító, tanító és (annak idején még) jegyző. Először Koroncóra került, majd Súron, később Szentkirályon működött. Azután Bakonybélben, Mórichidán és Rábacsanakon tanítóskodott. Hoszszabb időn át Felsőiszkázon is volt tanító és jegyző, majd pedig Tüskeváron lett kántortanító. Még két évi, Magyargencsen töltött tanítói szolgálat után, 1876-ban Gecsére választották meg kántortanítónak s e minőségében kérte 1910-ben nyugdíjaztatását. Nejével, szül. Szabó Rozáliával 48 évig élt boldog házasságban. Élő gyermekei közül Gizella lánya férjnél van, Vilma hajadon, Sándor Sopronszilben van, Géza pedig pápai titkosrendőr (jelenleg katona). Unokái közül Tamás Zoltán, az adászteveli r. k. hitközség népszerű kántortanítója. Nem éppen váratlan, de a szerető családtagokat így is mély gyászba borító halála nov. 20.-án délelőtt következett be, míg a temetése nov. 22,-én ment végbe. A holttestet a városon kívül eső szőlőből nov. 21.-én behozták a városba, hol a temetést rendező Takáts Antalné, temetési vállalkozó házában szépen felravatalozták. A díszes ravatalt különösen a temetés napján sokan, kiváltkép a tekintélyes számban megérkező gecseiek tekintették meg és borították el koszorúkkal. A temetési szertartáson, melyet fényes egyházi gyászpompa kifejtése mellett Kriszt Jenő esperesplébános végzett, igen sokan vettek részt. Csak magáról Gecséről is vagy 40 en jelentek meg, élükön Karfner János, vaszari káplánnal és Mayer Károly, gecsei tanítóval, nemkülönben az iskolaszéki tagokkal. Eljöttek a temetésre a nyug. tanítók és igen számosan az elhunyt, vagy hozzátartozói tisztelői közül. Kivonult a tiszteletére a temetési dalárda is és általános részvét mellett folyt le a szertartás a háznál, hol annak végeztével Kriszt esperes megható imát mondott: újabb áldozatot kíván még és vért szomjazik? — Feleletet rá a messze kéklő hegyekről leereszkedő fáradt, poros harcosok csapata ad. Azok a falu mögötti dombon sáncot ástak, ágyúkat vonnak föl a tetőre, egy magasra ugró szikla mögé . . . A jó staslankóiak kis templomukba •menekülnek. A honvédsereg megpihen az oromzaton s ott várja be az ellenséget. Az nem sokat váratott magára. Maksyna Nikoláj, orosz generális, alacsony emberke, a rekkenő hőségben lihegve kancsukázta, nógatta előre csapatát. A lábukverte port a dombtetőn elkapta egy kis szélsuhanat s vitte a falu házai fölött át a túlsó domboldalra, ahol a fák hűs árnyékában, egy időbarnította, mohos, repedezett keresztfa terjeszti szét karjait . .. A muszka generális, amint megpillantotta állásaikban a magyarokat, fölállította csapatait a szomszédos hegyen s minden tehetségével azon volt, hogy a támadást minél jobban előkészítse. Sorra átnézte azért a legkisebb csapatrészeket is. Forrott az ősi düh benne, ami eredetét még a magyar szabadságharcból veszi, amidőn történetesen valamelyik előde, a »rebellis« magyarok ellen harcolva, mint közkatona halt meg — fekete ^halálban. Szorgoskodása közben nem birta palástolni örömét, amikor a fölbuggyanó vizet észrevette. De még más valami is húzta a viz felé, aminek tán kevésbé meleg időben sem bfrt volna ellenállni, úgy érezte. A legnagyobb gyorsasággal, amilyen csak tőle kitelhetett, neki gyűrve magát, előre örvendve a remegve várt élvezetnek, a vizbe ugrott: fürdeni! A viz nagyot csuppant, amikor őtestessége belemerült; a bányatorok kellős közepébe esett. A vizén a hullámkarikák lassan elsimultak, azután még egy-két levegő-buborék jelent meg a viz tetején, azután újra visszazökkent a régi mederbe s egyforma taktusban lökődte fel torkából a vizet. A hű muzsikok pedig türelmesen várták a vezért. Nagyon sokáig vártak rá, míg végre megunták. Keresni kezdték. Nem találták sehol s nagy lett a kavarodás . . . A magyar bajnokok nézték a túloldalon tétlenül álló tömeget, mely lomha, esetlen testével mindent le akart hengerelni egy óra alatt, amit évszázadok keze épített Kátyúba dűlt a támadásuk, magyar csapatok unva a dolgot, támadni kezdtek .. . A két tűz közé került falu harangja esdő hangjával imára hívta a jámbor embereket, míg el nem nyomta ezernyi ajak »hurrá, éljen, rajta . . . Éljen a haza!« egetverő kiáltása s a menekülő oroszok futó lábdobogása, fegyverek pattogása, ágyúk ordítása .. . A kis templomban a könyörgés hirtelen hálaadássá változott. Köszöntik az ég Urát. Az öregek ajkáról csengve száll a magasba a zsoltár: »Az Ur csodásan működik, De útja rejtve van. Tenger takarja lábnyomát, Szelek szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyiben Formálja terveit. De biztos kézzel hozza fel, Mi most még rejtve itt...« A bányaüreg titkai egyel szaporodtak s mélységes gyomrába rejté azt, hogy a sors utait még jobban kifürkészhetetlenné tegye vele ... Évtizedekkel ezelőtt a faluk népére szerencsétlenséget hozott, később, amikor már nem is gondoltak vele, egy készülő nagy csapást hárított el — a tengerszem vize ...