Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-11-07 / 45. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 november 14. S tovább! Sokszor sötétség borul rám. Egy-egy emlék fekete szomorúsággá válik s az élet olyan nekem, mintha terhem s keresztem volna; mert hát sokat vesztettem és csalódtam; sok mindenfélét, mi után epedtem, el nem értem, sok áldozatot hiába hoztam s azt a maroknyi boldogságomat is, melyet családomban, férjemben, fiamban találtam, a kegyetlen végzet kiütötte kezemből s most az élet koldusa lettem. De ez is csak az egyik adata öntudatomnak s csak egyik oldala lelkemnek s ezenkívül vannak e csalódott s megviselt lélekben értékek s a lehangoltság mellett csendülnek meg érzések, melyeket Krisztushoz való ragaszkodásom vált ki bennem. Ha szomorú is vagyok, de nem vagyok kétségbeesett, ha le is törtem, de a törésből magából új, tisz. tult érzések fakadnak,'ha össze is omlik a világom, — tudom, hisz Krisztus mondta, hogy elmúlik — ez összeomlás kínjaiban is az újjászületés vajúdásait szenvedem át s lelkem ragyogóbban kerül ki belőlük! íme, milyen annak a szomorúnak s szenvedőnek »arca, az olyané, ki Jeruzsálem, az örök vigasznak városa felé tart«. Ez az én igazi arcom, a befelé fordított arcom, lelkem arca, mely a hitből nyeri fényeit s a reménységből frissességét s a kegyelem vigaszaitól mosolyát! Sohasem szabad megfeledkeznem, hogy ez az én tulajdonképeni, lényemet s igazi természetemet s vágyaimat s igényeimet kifejezésre hozó arculatom. A többi vonás letörlődik lelkemről; mert a földi viszonyok s boldogságok világosságai ki-kialusznak s az ifjúság s a mámor s az egyéni érvényesülés lelkesülései, a szenvedélyek tüzei elnamvadnak s a szépség ráncos lesz; de az igazi arc, az megmarad s nem vénül s nem torzul, hanem szépül s megifjul! Ha ez arccal állok a világba s e tekintettel nézek szét síron s veszteségeken, akkor érzem fölényemet; érzem, hogy megtaláltam a helyemet s azt a világosságot, melyre szorulok, hogy eligazodjam a szomorú valóságon. Nem lehetek eléggé hálás Istenemnek e nagy kegyelemért. Tudom, hogy méltóságom, érvényesülésem, erőm és vigaszom attól függ, hogy mint váltom ki magamban ezt a hitet s ezt a reményt; de nagyon lelkesülök is e belső világomért s nagyon óhajtom, hogy azt lehetőleg kifejlesszem s megtapasztaljam, s hogy éljek belőle — éljek főleg az ilyen hónapban, mikor a nagy halál aratása környékez s számtalan sajgó sebtől szenvednek a lelkek. Ha bánatosan is, de oly arccal járok, mint aki »Jeruzsálem«, egy új világ felé tart. Prohá9zka Ottokár. = A haszonbérlőtől művelés nélkül hagyott ingatlanok tárgyában kiadott kormányrendelet hatálya meghosszabbíttatott az 1915. év őszével kezdődő gazdasági évre. A rendelet szerkesztőségünkben és a városi hatóságnál betekinthető. Háború és kultúra. — Irta: P. Mattoska J. Libór. — III. A hamis utakon járó kultúra és azok, akik a valláserkölcsi világnézet kizárásával akarnak kultúrát alkotni letagadhatják a vallást, de el nem pusztíthatják. Az Istentől belénk öntött vallási érzetet ki nem írthatja senki és semmi. A kőnigsbergi nagy gondolkozó Kant szubjektivizmusába ez ép úgy bele van szőve, mint a napfogyatkozástól félő négereknek a gondolatába. Ezt az elvet ki nem írthatja még akkor sem, mikor új világot teremteni, a régi Istent ledönteni akarja; akkor is egy új Isten előtt rogy térdre. Az ember nevetheti a fetiseket; gúnyolhatja Jahvet, Brahmát, Zeust, Allaht; vállat vonva mehet el Buddha, Mohamed ereklyéi, sőt az Úr Jézus keresztje mellett is; de azt az acélsodronyokból szőtt kötelet, mely a világot okához és az emberi gondolatot az okság elvéhez köti, el nem szakíthatja. (Prohászka). Megtagadhatja valaki meggyőződését, lerombolhatja a vallás oltárát, de ugyanekkor egy új oltárt emel, egy új Istent imád, mert Isten nélkül nem élet az élet. (Tolsztoj). A modern kultúra apostolai szintén új oltárt emeltek; a valláserkölcsi ideál helyébe hangzatos frázisokat hirdetnek. Kultúrájuk alapelveit e két mondatba foglalhatjuk össze: Becsületes étet a Legjobb vallás és Tisztelni kelt mindenkinek a meggyőződését. E kettő — úgy gonzött, amikor már megtörte a hivatallal járó gond, — nó meg a sok installációzás, a sok hejehuja, dínomdánom. De nincs az a jó, amit végre is meg ne unna az emberi természet. O is belefáradt azokba s korán megöregedve ide vonult pihenni . . . — Nó! de azért meg ne álljon kezetek! A füleiteket hagyjátok nyitva, a munka pedig szaporán menjen a maga útján —• dörmögött közbe Tarró Dávid figyelmeztetőleg a szájtátva hallgató fiatalságra, holott jómaga sem dolgozott ugyanekkor, mert az ürmössel telt kulacsot vonta épen szájához. Amazok újra, kettőzött erővel fogtak a fosztáshoz, hogy dolgukba ezentúl kifogás ne essék, részben pedig azért, hogy az érdekesnek ígérkező elbeszélést zavartalanul végighallgathassák. — Azon az erdős dombocskán emelkedett az a szép kastély — tolytatta Ördöngös — aminek még kéménye is volt, holott abban az időben még egyetlen házon se' a faluban . . . Nem hiába! idegen mesteremberek csinálták. Minden szépsége és tökéletessége dacára is volt egy baja a háznak; amíg a legszegényebb gazda viskójának udvarán is volt bővizű kút, addig Balázs nemzetes úr nem talált vizre, bar sokat ásatott utána . . . Egyszer azután mégis mutatkozott a munka eredménye, de akkor meg a kútfenék beszakadt s a sötét vizben, ami rohanva futott titkos medrében ismeretlen célja felé, eltűntek a kútcsinálók is . . . Valami földalatti folyó volt ott . . . A tátongó lyukat, hogy más baj ne történhessen, hamarosan befödték A kútmestereket egy fél évre az eset után megtalálták a hegyaljai tó vizében. Annak meg a fenekét nem találják, oly mély. Szörnyűséges torka van annak is! — Még mondotta öreganyám azt is, hogy ezt az urat megátkozta valaki. Egyszer egy bosszú uton megállott kocsijával, hogy szomját oltsa. Az útszéli házikóból a kerekek zörgésére egy öreg anyóka tipegett elő akire ráparancsolt. — Hozz valami innivalót! —• Az aszszonynéni vizet vitt neki. Az örökösen mámorosfejű ember ezen módfelett dühbe gurult — beszélte Petrenczés — s a felkínált vizet ráöntötte az asszonyra. — A viz csak neked való, vén csoroszlya! A magamfajta úr bort iszik! — Ezt a cselekedetet követte nyomon egy rettenetes átok. A csuromvizes asszony így vágott viszsza: Akkor se' legyen vized, ha majd egyszer kívánod! Vagy ha igen, akkor az okozza minden bánatod, szomorúságod . .! A vén szipirtyó még abban a pillantásban eltűnt a kocsi mellől nyomtalanul . . . Mintha csak a szélvész ragadta volna el hirtelen . . . — Biztos, hogy boszorkány volt — súgta félhalkan, remegve az egyik hallgató s ugyanakkor valamennyin a hideg borzongás futott végig. — De nem is volt szerencséje már ezután Balázs úrnak — jegyezte meg erős hangon Ördöngös, az első fonó — pedig volt neki egy világcsuda-szép leánya . . . Nagy nevetés zavarta meg a mesélő csendet. Matyi, aki közvetlen az ajtó mellett ült s legjobban szorgoskodott a fosztók között, észrevette, hogy a leányok egynémelyike valóságos ülő szoborrá merevedve hallgatja a regélőt. Hirtelen egynek kukorica üszköt, a másiknak forró kukoricát nyomott a markába; ezért támadt e nagy lárma, vihogás.. Nehezen csillapodott, de megszűnni mégsem akart. Hogy a csendet siettesse, Matyi azzal fenyegetődzött, hogy nem huz jó talpalávalót a fosztás végén, ha el nem hallgatnak. — Arankának, Balázs úr lányának, rengeteg sok bámulója volt, — kezdte megszakítás után újra a mesemondó — ha magyar hazánknak száz, vagy ezer vármegyéje lett volna, mindből köréje sereglettek volna a hódoló lovagok. Hoztak rengeteg vagyonra rugó ékszert, aranyat s ezt mind lábaihoz