Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-10-24 / 43. szám

2. papa és videke • 1915. október 24. Van azután a kálváriái temetőnek, illetve magának a Kálváriának a szomszédságában egy ház jókora kerttel, mely a temetőőrnek a javadalmazásához tartozik. Ennek az ügye is kétséges. A ma érvényben levő gyakorlat szerint a tatarozás, vagy mondjuk egy új takaréktűzhely beállításának költségeit a polgármester utalványozza, vagyis a város viseli (lehet egyebekben, hogy az utalványozás a város kezelésében levő kálváriái temető-alap terhére történik), de már pl. a ház után a tűzbiztosítási illetéket a pápai plébános fizeti, akinek jogköréhez tartozik a javadalom adományozása, szóval a temetőőri állás betöltése. Ez a harmadik pont. Ismételjük, jó lesz ezek felett egy kissé gondolkodni s még mielőtt a kiigazítási tárgyalások befejezést nyernek, egymás között elintézni ezen ingatlanok birtokosára vonatkozó függő kérdéseket. * * •* Hogy ezek felvetésével már tollúnkra vettük az egyház és város közt felmerült vitás > kérdéseket, szép alkalmul kinálkozik még néhány anomáliának a felemlítése. A pápai Polgári Ápolda, melynek r. k. jellegét tán nem fogja senki kétségbe vonni, nem tudjuk hamarosan, hogy mióta él nemes hivatásának, de bizonyos, hogy 1859-ben, mikor a pápai telekkönyv készült, az épületét és a hozzátartozó szántóföldeket Pápa város nevére írták. E felvétel pedig hibás. Már 1873-ban, tehát mikor már autonómiája volt a pápai r. k. hitközségnek, a hitközségi gondnok utasítást nyert, hogy a hibás felvételt igazíttassa ki. A gondnok 1874 január 8.-án kelt és a városi képviselőtestületet akkor városi bizottmánynak hivó városhoz intézett beadványában kérte is ezt. Azzal indokolta álláspontját, hogy az alapító r. k. vallású volt s a2 alapítólevél szerint az ápoltak tartoznak közös imában naponkint elvégezni az olvasót, szombatonkint pedig a lorettói litániát elmondani, tehát csakis r. k. ápoltak számára alapíttathatott. Utal arra is a gondnok, hogy bár a város gyakorolja a felügyeleti jogot, pl. a szántóföldek után befolyó haszonbér nem a város közpénztárát, hanem az alapítványt illeti, a felvételeknél csakis r. k. valtású egyént jelel ki. Felemlíti azt is a gondnok, hogy a város leltárában sohasem szerepelt az Ápolda, annak birtokaira, ámbár a magáéra megtette, sohasem vehetett fel kölcsönt, mert városi közös vagyonként nem szerepelhettek azok. A városi restaurációk alkalmával a gondnok sohase került választás alá. Végül megemlíti, hogy tán addig, míg a r. k. hitközség rendezve nem volt, a város tán magáénak tekinthette az Ápoldát, ezt azonban most az autonómiával biró hitközség egyszerűen visszakéri. Ez mai napig sincs elintézve. Visszakérendők a katholikus keresztalapítványok is. Mert anomália, hogy, ha az illető kereszt javíttatására kerül a sor, mit bizonyára nem a polgármester, hanem a plébános vesz észre és tart szükségesnek, a v. tanács határozatától van függ'öVé téve a megfelelő összeg ki vagy ki nem utalása. A v. tanácsban nem csupán katholikusok ülnek s gy a más felekezeti tanácstagok is határoznak abban, hogy Krisztus keresztjével mi történjék. Végül még egyet. Ugy értesültünk, illetékes helyen megütköztek azon, hogy a Szentilonay-szegényház alapítójának a tiszteletére elnevezett utca minden hivatalos iratban, sőt még az utcasarki és a házakon levő vastáblák in per Szentilonai-utca szerepel és legtöbbször ha máskép van is írva, mindig úgy áll ott, mintha szent Ilona után volna az elnevezve, mint pl. a Szent László-utca szt. Lászlóról. A szegényházat alapító esztergomi kanonok, Szentilonay c. püspök vezetéknevéről akarták bizonyára elnevezni azt az utcát, melyben a ház áll. Tehát amint van Jókai-utca, meg Petőfi utca, továbbá Deákutca, sőt Ruszek-utca, úgy van Szentilonayutca is, és nincsen Szentilonai, vagy éppen Szent Ilona-utca, mint akárhányszor olvassuk. Kitűnik mindezekből, hogy jó lesz ezeket az elintézetlen, vagy rosszul elintézett kérdéseket kissé megvitatni. Foglalkozhatik velők a városi és hitközségi elöljáróság egész bátran, mert minden rendszerető ember azt akarja, hogy tiszta ügy legyen a közügy. Sem a városhoz, sem a hitközséghez nem méltó, hogy elintézetlen ügyei vannak. Mi pedig megígérjük, hogy e kérdéseket mindaddig felszínen tartjuk, míg azok el nem lesznek intézve. Háború és kultúra. — Irta: P. Mattoska J. Libór. — I. E cím paradoxnak látszik, pedig nem az. Igaz, hogy a háború a rombolás és enyészet jegyében született. Igaz, hogy annak a sok sok millió embernek a kifolyó vére és halálhörgése nem a kultúra áldásaiból fakad. Igaz, hogy a népek véres játéka és annak a sok virágzó életnek kihaló fénye nem a kultúra világosságának a bizonyítéka. Olyan ez a világháború, mint a pusztító orkán, mely tövestül kitépi a lelkekből a kultúrában való hitet. Olyan, mint a vadul tomboló tenger, amely hullámaiba temeti az emberi elem legdrágább kincseit. Olyan, mint a tűzvész, mely hamuvá perzseli a kultúra legértékesebb alkotásait. Még tart a világháború, még tombol a vihar és pusztít az orkán; még véres a föld, folynak a könnyek, sajognak a szívek; még lángol a világ, éget a tűzvész és a kultúra alkotásainak üszkös romhalmazán táncol a halál. De hisszük és reméljük, hogy nemsokára beáll a szélcsend. A véres csatamezőkön új virágok nyílnak, az üszkös romokon új házak épülnek, a haldokló lelkekben új erők támadnak és a temetési ének gyászmelódiájába nemsokára a béke diadalhimnuszának akkordjai vegyülnek. Az eltemetett és megsiratott kultúra sírhelyén új kultúra támad . . . Olyan kultúra, mely a béke és boldogulás áldásait fogja teremni. Olyan, mely nem fog lealacsonyítani, hanem fölemelni, nem fog kiszipolyozni, hanem gazdagítani. Ilyen kultúrát akarunk és keresünk! Mélyebb és bővebb tartalommal, gazdagabb és fönségesebb szellemmel, maradandóbb és értékesebb erkölcsi erővel. Az eltemetett kultúra sok tekintetben erkölcsi miazmákkal dolgozott.. Az anyagi kultúra sokszor a szellemi és erkölcsi kultúra számlájára, kárára működött és alkotott. Sokszor megcsalt s mialatt kényelmessé tette testünket és jólétünket, mialatt edzette izmainkat és erősítette materiális igényeinket: azalatt kilopta szívünkből az erkölcsi, vallási életet. Ezért szakadt ránk a világháború tüzes csóvája, ezért őrli idegeinket, ezért pusztítja a technika és művészet alkotásait, -ezért oltja ki a fizikai életet, ezért dönti rommá legszebb reményeinket, ezért töri és zúzza össze kegyetlen csapással nagyratörő anyagi világunkat. A világháború eme Jánusz arca sűrű és komor felhőkbe van burkolva. Mélységesen zord és kietlen ráncai a népek és nemzetek sírgödrei. De a másik arcon a boldog és szebb jövő hajnalpírja ragyog. Tökéletlenek még a vonásai, homályosak a szemei, de zománctiszta, hamvas felülete sok értékkel kecsegtet. A világháború — hisszük és reméljük — megtermi gyümölcsét és olyan kultúrát teremt a magyar nemzet életében, mely nemcsak a testet, hanem a lelket, nemcsak az anyagi jólétet,, hanem a szellemi világot, nemcsak a technikai előhaladást, hanem az erkölcsi kifejlődést fogja eredményezni. A magyar nemzeti ktiltúra megalapozásán dolgozunk. Nem akarunk kontár munkát, hanem lerázni óhajtjuk azokat a selejtes, idegen hatásokat,, amelyek kultúránk nemzeti jellegét eddig elhomályosították és sok tekintetben teljesen tönkretették. Szabad kultúrát akarunk a szabad nemzetben. — Ennek a kultúrának néhány alapkövéről akarok szót ejteni. Berzsenyivel kezdem. »Minden nemzet támasza és talpköve a tiszta erkölcs,, mely ha elvész, Róma ledől s rabigába görnyed«. Magyar nemzeti költő szavai ezek. Volt bátorsága, hogy kimondja az igazságot, melyet minden nép és nemzet tölténelme bizonyít. Minden előhaladásnak, minden kultúrának talpköve^ fönnmaradásának, életképességének, tartalmi gazdagságának, létjogosultságának legfontosabb tényezője: a valláserkölcsi