Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-10-17 / 42. szám

1915 október 24. pápa és vidéke. 5. j j Legjobb minőségű | | j őszi kelmék és mosóáruk j igen nagy választékban megérkeztek Barna Ignác céghez. Hopp!! Most egyszerre két kocsi is jön. A kétségbeesett arcokra visszatér a remény. Elébük hömpölyög a tömeg, ki magát a ko-. csit, kik a félig üres zsákokat simogatják örömükben, tnig mások közel az eladóval tárgyalásba bocsátkoznak, pedig még mozgó állapotban van a kocsi. Folyik az alku. Mindenki szeretne magának beszerezni egy-egy zsákkal s amint várják alkudozva ezt a jó szerencsét, mintha a földből nőtt volna közéjük egy ismerős kereskedő és egy-két szócsere után egy papirszeletkét nyújt a gazdának, amire az beszünteti a vásárt; elvan adva az egész... — Ne engedjük el vinni! — Nincs joga megvenni az egészet! — Rendőr! — kiáltoznak össze-vissza. A rendőr lelkiismeretesen a közönség pártjára áll és figyelmezteti a kereskedőt, hogy amig a közönség ily nagy számmal áll itt vásárlásra, addig nagyobb tömeget lefoglalnia nem szabad; a gazdát is inti, hogy néki pedig hasonlóképen ilyen üzletbe belemenni helytelen. — Igaza van! — Ez becsületes rendőr! — helyesel a közönség, ami azonban a megátalkodott üzérnek nem elég, holmi nagy polgári mivoltjára hivatkozva, feleselni kezd' a rend becsületes őrével, csak amikor a vásárlók fenyegető állásba helyezkednek, távozik a helyszínéről. A tömeg kifogyhatatlan a szitkokból; zsongás vonul végig rajta, ami az elégedetlenség tüzétől forró s olyan hang ül az ajkakon, ami nem a mai vérzivataros állapotban keresi és találja meg ennek az áldatlan helyzetnek az okozóját, hanem a kereskedőkben és az intéző körök tehetetlenségében, akik vagy nem tudnak, vagy nem mernek, vagy tán nem akarnak erős kézzel belenyúlni ebbe a darázsfészekbe . . . Csertői. HIRER. Emléktáblát-e vagy reliefet? Ennek a világrengető küzdelemnek, mely vérrel alapozza meg az új ezer év új Magyarországát, minden megdicsőült hőse méltó volna rá, hogy neve, emléke ércbe vésve ragyogjon az eljövendő boldogabb korok gyermekei előtt. Kétszeresen méltók rá azok, kik — mint Esterházy Pál gróf is — egy nagyúri élet minden kényelmét, pompáját elhagyva, önként menték oda küzdeni és meghalni, »ahol a szegény emberek küzdenek« és meghalnak a hazáért. Ennek a gondolatnak átérzéséből fogadta el a róm. kath. hitközség képviselőtestülete, az iskolaszék, Sotnogyi József gondnoknak azon eszméjét, hogy a kath. elemi folyosóján márvány-emléktáblát állíttat Esterházy Pál emlékének. A honfiúin kívül külön jogcíme is van erre a kath. hitközségnek. Esterházy Pál emlékének megörökítésekor megtiszteli azt a családot is, melynek nevével a pápai katholicizmus nemcsak összeforrott, hanem úgyszólván egyet jelent. Hogy a protestáns Pápa katholikussá legyen, abból az Esterházyak a maguk számára életkérdést csináltak. Hatalmi eszközt, tekintélyt, vagyont, mindent latba vetettek. A tőlük idetelepített papságban térítő társaikat látták. Gyönyörű főtemplomunk; az irgalmasok kórháza; a ferenciek temploma és kolostora; részben a zárda; a Kálvária; a Kálvária-temető mindenkor hirdetni fogják áldozatkészségüket. Az egyes kath. körök ma is élvezik jótékonyságukat. Pál gróf tudta azt, mit jelent nagyérdemű őseinek utóda, a pápai kath. hitközségnek kegyura lenni. S mióta elfogadta a hitközségnek legnagyobb, de az ő rangjához képest mégis csak szerény megtisztelését: az iskolaszéki elnökséget s a két kath. körnek díszelnökségét, azóta maga is nagy várakozással várta azt az időt, midőn a pápai kath. társadalom érdekében a tettek mezejére léphet Ősei nagyon sokat tettek a pápai katholicizmusért; bizalmasai körében Pál gróf is sokat igérő, szép reményekről beszélt. S amily halálig komoly katona tudott lenni, oly egész férfiú is volt ahhoz, hogy terveit valóra váltsa. A Felsővárosi Kath. Kör fölkarolásával, a nép számára való birtok-parcellázással, temető-terület ajándékozásával azonban csak éppen hogy belekezdhetett a sokat igérő, szép reménységek megvalósításába. De mégis ő adott legtöbbet. Elhagyta mindenét, itthagyta elárvultan rajongón szeretett hitvesét is, és odaáldozta boldogságra hivatott, legszebb reményekre jogosító életét. Pápai katholikusok — a háború elmultával — állítsunk a megdicsőült Esterházy Pálnak emléket, de ne szerény kőtáblát iskolánk homályos folyosóján, hanem bronzdomborművet ez iskola homlokzatán! Hadd lássák a késő utódok is, kiket és hogyan kell megbecsülniük a legdemokratikusabb korban is;, hadd lássák az Esterházy-unokák is, hogy nagyságuk, dicsőségük gyökérzete nem hiú csillogásból, hanem az igaz érdemért hálás magyar népük szívéből, szeretetéből táplálkozik. Levél nyugatra. Hol vagytok most, kis »intellektüellek«, Kiket bus század baljós vége ellett ? Szent nyugat előtt rajongva térdeplők, Kik lehánytatok minden józan gyeplőt; Gúnyos mosolygók ideálra, honra, Kiknek a »New-York« volt a Pantheonja, Kik Ígértétek a szent Holnapot, S akik tegnap is hátra voltatok. Hol vagytok mostan, fránya franciások, Kis erótikák, tucatóriások ? Csörög-e még a sok kis szélkereplő, Amelynek szép volt minden, ami szeplő? Magyart és multat szánva nézdelők, Nyugati szesztől kótyagos velők, Koraszült bölcsek, véznák, betegek, Mit érez mostan horpadt melletek ? Hol vagytok mostan, kerge planétásak ? A vihar földjén csak egyet is lássak. De hol vagytok, haj ? Merre csak szemem lát, Vasízmú hősök verik a gyehennát, Mely odvaiból zúgva tör elő. Csönd, kis fiúk, csönd, — beszél az erő. Nevetek mától: csiba, korcs javas! Halljátok: beszél az Erő s a Vas. Halljátok: sorsunk egy marad a földön, Míg csak Krisztusra kereszt vár és börtön: E földet s mit rajt teremt a zseni, Paraszterőnek kell megvédeni; Mert elsodorja véres áradat, Ki vérengzők közt védtelen marad, És hová kéne, hogy elbújjatok, Ha idevárnánk — azt a nyugatot! Az a Nyugat, melyet majmoltatok, S melytől vártátok a szent holnapot, És a vad Észak, melyet épülésül Rajzoltatok, már rothadt a penésztül. S akik megtartják néktek a világot: Erkölcsben tiszták, harcban óriások, S azoknak marad magtárjuk egész, Kiket ki nem kezd a világpenész. Halljátok íme s megtartsátok észbe Koraszült kornak sok kis csenevésze: Korhadt fa törzse, min harkály kopácsol, Földre zuhan már vihartámadáskor, Csak szálas fenyves, melyben sasok hálnak, Állhat ellene szél forgatagának, És jöhet vihar világkeverő: Mosolyogva állja szűz magyar erő. Gyóni (Áchim) Géza.