Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-08-29 / 35. szám

pápa és vidéke. 1915 augusztus 29. kulcsa, a gondolat, lét és történelem középpontja . . . Csak Benne találjuk szivünk szükségleteit kielégülteri, lelkünk szomját csillapultán. Csak a Vele való egyesülés nyitja meg a lélek, az élet és a kegyelem kincsgazdag távlatait és tárnáit, üdítő forrásait, melyekből a szentségek csatornáin át ömlik a Lélek világossága és melege a hazáért vérükkel adózók millióiba, az özvegyek, árvák, vakok, bénák — elnyomorodott hadának szivébe. Jóllehet a sorscsapások égő tövisei szegélyezik útjukat, lelkük, melyben szenvedéseken, ideiglenes életen, halálon túlra — az örök hazába nyílnak kilátások, mégis a krisztusi béke, a megnyugvás tükörsima tengerén ring. P. Agnell. Ottokár-Hadiárvaház. Azok a fényes, mesével határos haditények és győzelmek, amelyek most a keleti harctéren szakadatlan sorozatban folynak, nemcsak a hősök lelkét, de a mienkét is szent büszkeséggel, törhetetlen reménnyel, a béke közeli boldogságával telítik meg. Tapasztaljuk, hogy velünk az Isten s kezdjük belátni, hogy ez a háború a nemzeti nagylétnek és fennmaradásnak tisztító s egyben biztosító szelepe. Most a fájdalomkönynyek sem oly keserűek, az áldozat súlya sem oly terhes és a gyászfátyol sem oly nehéz és szomorú. A lelkesedés, az öröm, a boldogság érzete uralkodik még azoknak a szivében is, akik a szenvedés Golgotáját járják. A lelkek eme fölemelése maga is hatalmas győzelmi tény, amelynek nagy az ára és megbecsülhetetlen az értéke. Nagy hálával tartozunk hőseinknek, akik vérük árán szerezték meg nekünk ezt a boldogságot. Itt hagytak mindent: otthont, a családi fészek melegét, a feleség odaadó és szerető keblét, a gyermekek édes ölelését, az édesanyának és apának drága társaságát; itt hagytak minden köteléket, hogy a hazaszeretet véres kötelékével felvértezve megteremtsék nekünk a békét, a boldogságot. Nemzeti nagylétünk hősei önzetlen munkát végeznek. A szebb jövő megalapozásán dolgoznak. A szebb jövö virága, a mi drága ifjúságunk. Gondozzuk, plántáljuk és féltő gonddal ápoljuk ezt a virágot, hogy valamikor a szellemi és erkölcsi kultúra értékes gyümölcseit teremje. Különös gondunk legyen a hősök gyermekeire és főkép azokra, akik atyjuk hősi halálával árvákká lettek. A nemzet árvái ők, a nemzetnek kell gondoskodnia jövöjükröl, boldogságukról. Töröljük le ártatlan arcukról a fájó könnyeket s pótoljuk nekik a drága veszteséget szerető, résztvevő szivünk melegével. Ezen jegyben született meg az » Ottokár- Hadiárvaház«, intézményének gondolata. Otthont akar létesíteni a hadiárvák részére s ebbe az otthonba akarja belehelni a családi szeretet melegét. Az ősi Székesfehérvár nagynevű püspöke dr. Prohászka Ottokár nevével indult útra a nemes mozgalom. És méltán. Aligha találkozik e hazában valaki, aki nem akarna meghajolni e fényes, kimagasló, apostoli szellemtől égő egyházfő előtt, aki egész életén keresztül a magyar nemzet szellemi és erkölcsi kulturáján dolgozott. A béke idején a lelki kultúrának szóvivője és munkása volt, a háború idején pedig elénk tárta lelkének drága kincseit és a vérző, szenvedő, de lelkesen küzdő magyar nemzetnek vigasztaló angyalává lett. (V. ö. »A háború lelke« c. munkáját). Kettős motívum késztet bennünket a cselekvésre. A nagy és fontos kötelesség: meghálálni az elesett hősök munkáját a hadiárvák ügyének felkarolásával, és a nemzet egyik legnagyobb szellemi vezérférfiának járó hódolat. Tehát cselekedjünk! Itt adjuk a mozgalom nagynevű vezetőinek felhívását: Felhívás Ottokár-Hadiárvaház létesítésére. Mi alulírottak bizottságot alakítottunk abból a célból, hogy Prohászka Ottokár püspökünk nevére hadi árvaházat létesítsünk. Ez istenes és emberbaráti vállalkozásunkhoz kérjük a jó A 92-es. Lokálpatriotizmusnak fog tűnni, de hiába, az ember csak úgy van, hogy örül annak, ha valami jó ismerősét, kedves barátját, földijét, szóval bármi cimen közel állóját szerencse éri, arról szépet és jót mondanak; vagy éppen kitüntetés éri azt. Ha végig nézzük összes laptársaink hasábjait, különösen a provincián megjelenőkét, látni fogjuk, ltogy minden lap a maga kis környezetének az ismerőseit tartja nyilván s különös előszeretettel viseltetik azok irányában, kik a saját városuk, vagy megyéjük területéről valók. Különösen most, mikor százszámra vannak oda az ismerőseink és pedig olyan helyen, hol a babér terem, minduntalan nyílik alkalom hírt venni és adni arról, hogy ezt vagy azt az ismerősünket kitüntették. Még úgy három évvel ezelőtt került Pápára Wéber Ferenc, az itteni (és veszprémi) m. kir. áll. mértékhitelesítő hivatal főnöke. Rövid idő alatt megismertük és megkedveltük a rokonszenves tisztviselőt, aki nemcsak hivatalos működése, hanem társadalmi érintkezése folyamán is oly sok tanújelét adta kiváló egyéni jótulajdonságainak, hogy meg kellett őt szeretnünk, tisztelnünk és becsülnünkKét évi működés után, mikor kitört a háború, Wéber Ferencet, aki a cs. és kir. 48. gyalogezrednek a tartalékos hadnagya, fegyverbe szólította a mozgósítási parancs, a király hivó szava. Azóta egyszer láttuk, akkor, mikor ez év május—junius havában néhány hetet Pápán töltött a ref. kollégiumból lett hadikórházban, mint beteg. Az a 9 hónap, mely az augusztusi bevonulás és a májusi megbetegedés közé esik, különös egy 9 hónap volt. Ezen 9 hónapon át mindig tűzben volt. Százada, melynek élén állott, ki tudná megmondani hányszor újult meg, a folytonos tűz hányszor seperte végig, úgy hogy alig maradt néhány ember, — jött a pótlás, az új század, a parancsnok azonban maradt a régi. Sok, száz meg száz vitéz dőlt ki oldala mellől, a hadnagy azonban mindig sértetlen maradt. Micsoda csodálatos hadiszerencse kell ahhoz, hogy ott, hol a halált szóró golyók közepette egynap százszor lehetne meghalni, kilenc hónapon át meg sem sebesül a század vezetője, a vitéz hadnagy, ki százada élén kilencvenkét nagy csatában vezényelte csapatát? Kilencvenkét nagy csata. Még elgondolni is sok, hát részt venni benne! Átlag tizszer egy hónapban, vagyis minden harmadnap ott röpködött körülötte a halál. Nemcsak az emberei, de a századába beosztott tisztek és zászlósok is egymásután hullottak el. Volt eset rá, hogy nemcsak a maga, de a szomszéd századában egymaga maradt meg sértetlen tisztnek és órákon keresztül a legnagyobb tűzben két századot vezényelt rohamra, két század élén teljesítette azt a parancsot, mit felsőbbsége az ütközet sikere érdekében elrendelt. Sértetlen maradt mindvégig, de — kimerült. így került haza Pápára, betegen. Három hónap alatt (melyből Pápán csak öt hetet töltött) annyira felépült, hogy újra jelentkezhetett szolgálattételre. Jelentkezett is Pilzenben, ezredének jelenleg ott állomásozó Cadre-jénél s ott azzal fogadták a vitéz hadnagyot, hogy az elsőosztályu ezüst vitézségi érmet felfüggesztették a mellére. Eddig bizonyára megkapta már újabb beosztását is s míg e sorok megjelennek, lehet, hogy már ismét ott harcol százada élén valahol a — kilencvenharmadik ütközetben, ott, hol nagy keletje van a vitéz, a bátor, a szerencsés tiszteknek. Azt tartom nem kell sok jóslási tehetség ahhoz, hogy ezek után biztosra vehetjük további győzelmeit s további kitüntetéseit. Akinek 92 semmi, az meg nem áll százon alul. Ezt nemcsak jósoljuk, de kivánjuk is tiszta szívből. Egy volt katona.