Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-01-24 / 4. szám

o PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 január 24. nemzet ezer év szenvedésével, vérhullatásával szerzett jogait! Anglia, a kultúrának ez a »világszállítója« s minden erkölcsiség szigorú »őre«, nyugodt vérrel hajtja föl a tömegeket a harcmezőre azért, hogy vagyonmérlegében valahogy zavarok be ne álljanak . . , íme, így tudta a «kultúra« letörni a »kultúrnemzetekben« a nemtelen, jogtalan aspirációkat! így biztosította a rohamosan fejlődő szellemi élet a nemzetiség szerint megoszló emberiség egyensúlyát ! Tehát álljunk a kultúra útjába azzal, hogy »eddig és ne tovább ?« Erre a tanra mi volnánk az elsők, akik kimondanék a leghatározottabb anathémát. Ellenkezőleg: ezentúl is mindig ott leszünk, ahol ugart kell tördelni. Hiszen a kultúráért eddig is mi hoztuk a legnagyobb áldozatot: sok századon keresztül vérünket . . . Egyet azonban látunk: azt, hogy az evangélium újra győztes lett, hogy ha nyugodt fejlődést, boldogságot biztosító világnézetet keresünk, akkor visszamegyünk a kétezer éves iskolába, hogy a diplomaták tankönyvei közé újra föl kell venni a keresztény morálist . . . Mélységes tragikum, hogy a kereszténység talajából kilépett kultúrát mint világnézetet éppen a kultúra »egyedárusítója«, az itthon is sokszor megénekelt Nyugat vitte csődbe! Mi, akiket ez a csődbejutás legelemibb, legszentebb jogunkban, nemzeti létünkben támadott — Az én vagyok. A kocsis megállott és megemelintette a kalapját. — Adj Isten jónapot, tekintetes úr. Tessen fölülni. Megigazította a lábzsákot és a bundát. Az ispán belebujt. A kocsis fölugrott a bakra, a lovak közé csördített és azok nekirugaszkodva röpítették a szánkát az erdőnek. Mentek vagy félórát. A nyújtózó, fekete árnyék körvonalai bontakozni kezdtek. A fák egymásután váltak ki az összefolyó alaktalanságból. Az ispán előre szólt a kocsisnak. — Eddig megyünk ? És az előttük levő falura mutatott. A kocsis kicsinylően válaszolt. — Ez csak falu. A mi határunk ezentúl kezdődik. Hangos csilingeléssel robogtak be a faluba és kicsődítették annak valamennyi kutyáját. Falkában iramodtak a szán után, ki a lovaknak ugrott, ki a szán végének. A lovak megtorpantak. Fejük fölött azonban megdurrant az ostor. Prüszkölve, fújva kapták szügyökbe tejüket és égy hatalmas iramodással kirántották a szánt az ebfalka közül. Egyik-másik kutya méghempergett a hóban, mások megfeszített nyakkal, vicsorgó fogakkal megpördültek maguk körül, mintha megmeg, akik annyi beforrt, behegedt sebért, amelyeket éppen az igazi kultúra védelmezésében kaptunk, hálából a »kultúrnemzetektől« annyi friss, fájó sebet kapunk, ezt a tanulságot megjegyezzük jövő nemzeti életünk számára .... y Tanítóknak. A veszprémi kir. tanfelügyelő szívességéből közölhetjük egész terjedelmében a következő leiratot: A m. kir. Honvédelmi Minisztérium Hadsegélyző Budapesten. * 1914 december 12.-én. 10.308—Hd. h. Nagyságos Dr Vértesy Gyula kir. tanfelügyelő úrnak Veszprém. Most, amikor küzdő katonáink részére a hazai iskolák ifjúsága köréhen eszközölt gyűjtés munkáját majdnem, hogy befejeztük, hazafias örömmel állapíthatjuk meg, hogy annak eredménye minden várakozásunkat meghaladja, hiszen már eddig is 300.000 K-t juttatott a katonák karácsonyára. Büszke megnyugvással tölt el bennünket az eredménynek tudata, nemcsak azért, mert ezáltal módunkban áll hőseinknek, kik érettünk annyit áldoznak, örömet szerezni, hanem mert bizonyságot nyert az az érzésünk, hogy hazánk ifjúsága teljesen át van hatva azoktól a nagy eszméktől, melyek hősi önfeláldozással viszik a golyózáporba apáikat és testvéreiket. Mikor tehát a megajándékozott hősök nevében mély hálát mondok az adakozóknak, ',első sorban azokra kell gondolnunk, kik a gyermekek lelkében az adakozásban nyilvánult nemes érzelmeket fölkeltették; a magyar tanftásügy soha el nem fáradó, örök kurtított farkukat akarták volna elkapni. Egy azonban ottmaradt a roham helyén. A rudas levágta patkójával és a szán keresztül csúszott rajta. Majd, hogy ki nem zökkentette az ispánt. A ház előtt suhanc legény állott. Keze a nadrágzsebben, mintha odanőtt volna; fején báránybör-süveg terpeszkegett a füléig, szinte kétfelé nyomta. Nyilván a kutyamulatságot nézte és sunyin mosolygott hozzá. Csak akkor mozdult ki nyugalmából, mikor az elhullott kutyát meglátta. Már nem vigyorgott. Látszott rajta, hogy mérges. Odament a kutyáért és behúzta. Közben sallangos káromkodásokat eregetett a szán után, de az már megfutotta a falut. A falun kivül friss, dudorászó szél csapta meg az ispánt. Mintha valahol messze mesebeli szörnyek óriási szárnyakkal verpesték volna a levegőt. Ott terpeszkedett előtte a puszta. Csupa ásító fehérség. Megüllepedett hó takart az egész tájon mindent. A löldszinén már vékony jégpályát is vont a hideg és most a déli nap aranyos hidat vert rajta napsugarakból. Az utak mentén, dűlők csücskén, árokpartokon, itt-ott fák meredtek kopasz fejjel és sovány karokkal, a havat már leverte róluk a szél. Emberi szó, hang egy fia buzgó és a haza boldog jövőjét előkészítő férfiakra. Ama nemzet, melynek tanítói ily nemes magot képesek a gyermekek fogékony lelkébe hinteni és ama nemzet, melynek ifjúsága megmutatta, hogy a nemes oktatás termékeny talajra talál, győzni fog, mert hiszen most küzdő katonáink lelkét ugyané lelkes kezek formálták. Nem áll módomban a tanügy minden egyes munkásának külön-külön kifejezni köszönetemet és azért arra kérem Nagyságodat, mint aki nemcsak nemes példával jár elő a bölcs vezetésére bízott iskolák tanítóinak, hanem gyűjtési munkánk körül is eredményesen fáradozni kegyes volt, méltóztassék igaz, mély és hálás köszönetem kifejezését tudomásul venni és a vezetésére bízott iskolák összes igazgatóival, tanítóival és tanítónőivel közölni. Fogadja Nagyságod, igaz tiszteletem kifejezését. A Hadsegélyző Hivatal vezetője: Kirchner, s. k. es. kir. altábornagy. Tábori levél. — Irta: H. Iván honv. hadnagy. — Két karácsony. (A mienk). Dec. 24. Lehullott a levél, hideg, metsző szél görgeti az avart, elérkezett Szent Karácsony is, de nem szűnt meg az ádázharc; dörög az ágyú még kegyetlenebbül, recseg, sipol a srapnell, huhog a nehéz gránát, harsog a gépfegyver. Vájjon hol fogjuk tölteni a szeretet estéjét ? régen sóhajtja tiszt és baka . . . Hullámos, dombos harctér, elszórt fenyőcsoportok. Délnyugaton hóval hímzett kéklőhegyek, a messze távolban a büszke, szép se hallatszott a pusztán. A kutyaugatás is elnémult; mögött hagyták. Kint száguldottak a puszta közepén. Rézsut fölöttük a téli nap ragyogott, alattuk és előttük hó, egy-egy kútágas elmosódott vonala, bukdácsolva röpködő kányák csapatostul és minderre ráborult a domború kerek égbolt. Mint egy óriási, nagy kalap. Az ispán nézte a fehérruhás, csöndes pusztát és szivta a friss levegőt. És nagy felhőket fujt az orrán át párázó, meleg leheletektől. Dél már régen elmúlt, amikor beértek. Az ispánlakás folyosóján rövid bőrkabátos, sipkás ember állott. Az ispánt várta. — Isten hozta, öcsém — kiáltotta az érkező elé. Én vagyok az intéző. Az ispán meghajtotta magát. — Takács Miklós vagyok. IgazánV örvendek, hogy mindjárt megérkezésemkor itt üdvözölhetem principálisomat. — Gyerünk be — szólt az intéző és karonfogta az ispánt. Nézze ez itt a szobája. Benyitotta az ajtót. Barátságos meleg csapódott ki a szobából. A kályhában vigan dudorászott a tüz. Az asztalon hosszunyaku palack állott, mellette két pohár. Érezni lehetett a bor illatát. — Érezze magát úgy, mint otthon —