Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-08-01 / 31. szám

1915 augusztus 1. pápa és vidéke 3. Még előnyös áron bevásárolt Chiffon és Vászonáru raktárunkra felhívjuk t. Tevőink szíves figyelmét s tekintve, hogy a cikkek árai rohamosan emelkednek, beszerzéséről ajánljuk mielőbb gondoskodni! Alapítási év 1848. CS KorCÍll IMvatnagyáruháza Holtan égő tűzzel. S akkor megtudtam, hogy nem ís létezett Beatrice Cenci, álom volt, meghalt .. . Ezért kerültem, akit szerethetnék. Féltem, hogy gonosz varázslat megrontja. S azért könyörögtem, hogy kerüljön mindenki, mert aki nem került, varázslat hatalma erőt vett rajta s most közelembe sem férhet. Ugy járt, mint az a fecske, mely egyszer szobámban maradt s akkor éjjel nem voltam egyedül. Vele, mint mikor sötét, nedves barlangfalra sárgáló éles napsugár esik, melegség röppent a szobámba. Csak későn, éjjel vettem észre, lefekvés idején, mikor csipogni kezdett, s mikor már nem mehetett tőlem. Ott ült a villany-lámpa üvegperemén, félve nézett le rám s tán szánakozón, mialatt én hanyatt fekve néztem szembe a fájdalommal. Hej, ha tudta volna, hogy egy pillanatra enyhülést lopott fölém! Gyermekkorom fecskétlenségéért kárpótlást találtam. Mert megöltem egyszer egy fecskét, mert sohasem rakott fészket fecske apám háza ereszére. Benne a megbékülést, kiengesztelést láttam. S elaludtam, míg a fecske álmában csipogva ott pihent a lámpán . . . Halk zúgásra ébredtem fel reggel. Világosodni kezdett, felébredt a fecském s ott röpködött az ablak meg a függöny között. Menni akart tőlem s én azt hittem, mennie kell. Megfogtam szelíden, simogattam szárnyát, de csak hevesen dobogott kis szive. Kicsinyke csillogó szemei könyörögve kértek irattárba helyezett, ami magyarul annyit jelent, hogy ad akta tett és minden figyelmét a polyákul karatyoló hölgyre irányította, levén maga is lengyel menekült. Hogy a bájos menekült figyelme igy megoszlott, megvallom, nem egészen volt Ínyemre, de legesleginkább az boszantott, hogy épen mellém az a vastag menekült minek ült. — Kezdek feleszmélni. Az ön bájos szomszédja is egy menekült lengyel nő volt, innen a *Lengyelke« elnevezés. — Eltalálta asszonyom. Csakugyan ez az alapja a Lengyelkére történt elkeresztelésnek. Legyeikét azonban kezdte magának lefoglalni egészen a terjedelmes lengyel hölgy és kettecskén olyan lengyel diskurzust folytattak, mintha egy Berlitz Schoolban lettek volna. No, ez ellen tenni kell valamit, gondolám és a múzsát hivtain segítségül. Fogtam egy német újságot és ceruzával rákottáztam a »Koldusdiák« cimü operett mazur részletét, melynek német cime: die schöne Polin (a szép lengyel nő). Lengyelke észrevette, de azt hitte, hogy rajzolom. Egyszerre csak hozzám fordul: »Ah, ön ugy látszik engem rajzol?« »Ugy van bájos Lengyelke« s tán biztatóan ígérték is: visszajárok. S én nem szalagot kötöttem zománcos nyakára, hanem csókot nyomtam, kieresztettem a nyitott ablakon s hosszan néztem utána. Csengő csipogással szállt el messze tőlem s én tudtam, nem jöhet már vissza, pedig hányszor kért még bebocsátást leeresztett függönyöm előtt ... így aztán csak az álmok kisérnek el engem messze utamra. S lesz még egy kísérőm. Önmagam. Mi ketten nagyon megértjük egymást. Egymás lelkébe nézünk s mesél a nézésünk. Szótlan meséléssel eltelnek az órák, a napok s az évek, míg el nem jön a várva-várt, akiről valaki azt írta egykor: »csak egy van, mi áldást érdemel ... a magányos sírgödör, hová az élet nem kisérhet el«. Hogy odáig mekkora még az út ? Nem tudom. Lehet, hogy hosszú, lehet hogy nagyon rövid. Erre igazán várni kell . . . De most már megindulok, mintha itt sem lettem voltam. Fáradtan lehajtom fejemet födeles hintó dübörgő sarkába. Lecsukott szemmel pihenni akarok, pedig tudom már jól, lecsukott szémní&l sem tudok pihenni. Fülem fokozottan hallja a födél alatt forgó dübörgést. Az eszem valósággal szemmé változik, s mint mindig, ki behunyt szemmel ül szaladó szekéren, én is úgy érzem, visszafelé szalad velem a kocsi. Behunyt szemmel irányt váltó eszem visszatut az eddig megtett úton. Elnéz a piros pipacs, kék buzaválaszoltam én, — »és mindjárt meg is lesz a rajz,« — aztán átnyujtám a lapot neki e szavakkal: »inte, rá ismer-e?« —Elolvasván a hangjegyeket, menten tudta miről van szó: »

die schöne Polin« szólt »aus Bettelstudent v. Millöcker.« »Köszönöm a bókot« — úgymond és egy bársonyos kéz meleg szoritása volt a jutalmam. — Ezt jól megcsinálta, barátom. — Közben azonban az idő eljárt és szokatlan gyorsasággal sietett vonatom az én átszálló állomásom Győr irányába. Lengyelke fogja a maga újságját és ugyancsak jegyez, amint látom, kottáz. Pár perc és átnyújtja a jegyzetét e szavakkal: »Lovagias magyar útitársamnak« — megnézem, elolvasom, nem akarok hinni szemeimnek: a magyar himnusz első két ütenye volt, Isten áldd meg a magyart. Le voltam főzve, meg voltam hatva. Vonatom berobogott Győrbe. Lengyelke kezét nyújtja bucsuzásul és siet a perronra kávézni, nekem át kell szállnom. — Ez a Lengyelke históriája. És most Isten önnel, asszonyom. virág, lilás szarkaláb tarkázta gabhaföldek fölött. Arra, amerre már egyszer megfordult a kocsim. S most minden fordított rendben jön. Közben pacsirtahang, legelő marhanyájak, csilingelő csengős bárányok, ünnep után tisztaságban fehérlő házak, süvegelő emberek. Csak a fülem nem visz visszafelé. Az csak a dübörgést hallja, az csak elhalt dallamokat rekonstruál, de mindig eredeti hangrendben, sohasem visszafelé . . . Szalad a kocsi, szalad vissza, túl az indulás helyén, mindazon helyekre, hol valaha kocsin megfordultam. Itt vonattá, amott ökrös szekérré lesz, majd auto-gyorsasággal siklik tova nagy város kemény kövezetén s a dübörgés a gummis kerék szeges burkolatának kopogásává tagozódik egy pilianatra. Aztán gyalogszerrel, tipegő léptekkel jönnek a gyermekévek s csak mikor mellém érnek, kezdenek futni nagy gyorsasággal vissza a múltba. Gyorsan, halványodva, elnyultan, mint városi lámpák mellett elvágtató fogatok szaladó árnyéka . . . Ott kinn szakad az eső, hárman huzódunk előle a kocsifödél alá. Csak én húzódom a sarokba, behunyt szemmel álmodni, szaladó kocsival visszafelé futni. S kopog az eső hintóm födelén. Mintha a nehéz sóhajtású jelen borulna föléje, de csak a könnye hullna, könnye dobolna. Csak sóhaja nem törhet ki szabadon. Fellázítaná a kocsifedél belsejét, felnyitná a behunyt szemhéjakat s eredeti irányába futtatná megint a kocsit. S akkor az álom életté ébredne, az élet elkísérne, eljönne velem alkonyati magányos szobába s porcellánba zárt tűzszemével újra reám nézne, megzavarna. Pedig én most menekülök előle, álomban, behunyt szemmel s jólesik tudnom, hogy senki nem néz utánam, senki fel nem riaszt, senki vissza nem tart. A nap is kitörli szeméből, hogy itten látott engem . . . Ele. Gyászrovat. Kreizer Erzsébet. Az ég is könynyezett, mikor f. é. július hó 28.-án az igaz részvét őszinte könnyeitől elhomályosodott bánatos szemmel tekintettünk a hófehér ravatalra, mely egy ifjú, szép, jó és nemes-szívű, mívelt hajadonnak a holttestét zárta magába. Még aki nem ismerte is a korán elhunytat, a mérhetetlen fájdalom által megtört kesergő szülők, testvérek és rokonok látásán is megindulhatott. Es aki ismerte ? Aki tudta, hogy az alig 31 évet élt tanítónő, míg hivatalának élhetett, mintaképe volt a kötelesség-