Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)
1915-06-20 / 25. szám
1915 jú nius 5. pápa és vidékÉ 7. volt az, mikor még Psztmihályon, Bsztivánban és Sopronban irocskáltam, mert itt gyorsan vénül az ember; mindennap gondolja az ember, na, az éjjel biztos itt marad a fogam; s másnap még mindig jól van. Most különben is sokkal kisebb az életveszély, mint volt pl. a 25.-i támadásnál, mikor 24 óráig fütyörésztek a golyók; most be vagyunk ásva s kis lyukakon kukucskálunk át a muszkához, jó magam mint vakondok föld alatt lakom, a parancsnokságokhoz futóárkon lehet közlekedni, szóval csak véletlenül lőhetik az embert kupán, kivéve a harcot, amikor látnom kell, ergo engem is látnak; de hát eddig még szerencsém volt. Na már most: Hol lakom? Hogy a térkép mély részén, azt nem szabad megírni, közelebbi meghatározásképen megsúgom, kogy vis a vis muszka katonaság van. Hogy «zen földrajzi fixpont mely részében, azt már meg szabad írni; lakásom relatív magassága minus, absolut magassága 130 cm., hosszusága 180 cm., szélessége 120 cm., falburkolata ledrótozott szalma, padlózata sátorlappal leterített szalma, mennyezete fenyőfagerendák, teteje sátorlappal leterített ág, homok és gyepfégla, ajtaja nappal nincs, éjjel sátorlap, ablaka nappal nincs, éjjel nincs. Előszobám a futóárok, előterep ritka fenyves, háttér muszka fedezékek. Bútorzat: tisztiszolgám hátizsákja, két kenyérlarisznya, három kulacs, {tartalma jelenleg semmi, de máskor víz, feketekávé, bor, sör, rum, cognac — utóbbi öt mindig csak rövid ideig), egy kard (harctéren nem viseljük, ez a tisztiszolga botja), derékszíj, pisztoly, esőköppeny (éjjel fejvánkos), töltényláda (asztal, szék, szekrény, attól függ, mire használom), egy zsák, egy pokróc és semmi. Már ez is egész muzeum! Mit kapunk ? Először muszkagolyót, rendelés és nyugta nélkül, naponta változó mennyiségben, másodszor eső alkalmával vi* ^et felülről és alulról, vagy ha úgy tetszik, megfordítva. Harmadszor enni és inni valót. Reggel feketekávét főzetek, délben sajtot, conzervet vagy effélét eszem, rá feketekávét s este ebédelek. Nappal dolgozunk s 1—2 órát alszunk, éjjel virrasztunk s lődözünk s a támadó muszkát visszaverjük. Ilyen a harctéri élet! Nem látni mást, mint bakát meg muszkát, égő falvakat, sebesülteket és halottakat (ütközet nélkül is mindennap megbillentenek egypárat), robbanó srapnelleket, lecsapó 30'5-eseket stb. stb. A világ folyásáról csak a fontosabb stratégiai eredményekről tudunk, más minden tekintetben el vagyunk zárva a világtól, illetve extra életet élünk extra világban. Az egész harcvonal külön állam, ahol nincs ügyvéd, aki egy pár pofont vagy 25 botot évekig tárgyalna, nincs csősz, aki a kikapart krumpliért vagy letarolt vetésért feljelenti az embert a birónak, nincs erdőkerülő, aki az erdőirtást akadályozná meg, nincs, aki az orvvadászást büntetné (pedig ugyancsak fő a fogoly a csajkában és kotlában), nincs csendőr, aki bekisérné a bakát, mikor egy elhagyott vagy félig leégett háznak még a tégláját is elhordja (hidat, kerítést, pincéből krumplit, mindent leszerelnek és összehordanak), szóval nincs semmi, ami a civiléletre emlékeztetne (10 napja civil embert nem is láttam még); uni tökéletes Robinson-életet élünk. Szép ez az élet s az érzékeny lélek a közönséges epizódokban és idillekben is élvezettel gyönyörködik, van itt tollra és ecsetre való elég. Pl.: Bokáig sárban guggol az öreg.42 éves népfelkelő tizedes a lövészárokban, előtte sátorlapban szalonnadarabok, oldalt a sárba dugott gyertya pislog, körülötte éhes tótocskák sóvárgó szemmel lesik a különböző nagyságú falatokat. Nézi az öreg békésmegyei az egyik fitosorrú 20 éves fiút, odanyom neki egy nagyobb darabot: »Nesze, tautocsko, mámo, szaurgalmasó dauguztá!« S ilyen kép van számtalan, csak lélek kell, amely észrevegye. Tegnap megint kaptunk a 15-ös trencséniektől petnyászki tótocskákat. Van tehát a szakaszban magyar, német és tót. Eleinte kérdezni kellett, ha szólni akartam: mi vagy? magyar, német vagy tót? Maguk felelik: totocska! Igen jámbor emberek s éppen azért rossz katonák. És így csak megvagyunk! Itt a közös érdek, az életösztön, a közös veszély, a közös öröm és szenvedés ledönti minden nyelv- és rangkülönbség korlátjait, itt mindenki katona, aki a távolban értünk aggódókért küzd a leküzdhetetlennel. Maga a háború a borzalmasságok egyetemes fogalma, de itt tanulja meg az ember a haza fogalmát, azt a földet, ahová képzeletünk l\a?ajár, itt tanuljuk meg szeretni s itt tanuljuk meg az egyszerű nép fiait becsülni. És ezek oly tapasztalatok, amelyekért etikai szempontból érdemes szenvedni. — 8 napja dolgozunk itt éjjel-nappal, éjjel fegyverrel és a lélekkel, nappal ásóval és baltával s ezen 8 nap alatt láttam, hogy a mi katonaságunk legyőzhetetlen. A hadsereget legyőzheti a szláv áradat, de a magyar fegyvert és kart nein! És olykor-olykor elgondolkozik az ember, lelke keres s nézi a csillagos eget, (míg a baka sasszemével figyeli a drótakadályokat) .. . hátha ugyanazt a csillagos eget más is nézi! És ezek a halálcsendes, csillagos éjszakák olyan szépek! És aztán megint ropognak a puskák, kattog a gépfegyver, éles vezényszavak hasítják át a puskaporos levegőt, száll a raketta s keres a fényszóró, . . . nem, nem vagyok ember, kegyetlen gép vagyok, gyilkos vagyok, katona vagyok! Ilyen a mi életünk! De ha a jó Isten megsegít, megint olyan lesz, amilyen volt. Hallass valamit Felőletek, talán megkapom. Kedves mindnyájatoknak kezét csókolja 1915. VI./2.-án szerető unokabátyád Feri. A Gradinán. A Gradinán hajnal hasad, Keletről szór sugarakat, A felkelő nap korongja A hegyeket beragyogja, A hegyeket beragyogja. A Gradinán kis csapat jön Felállni ott előőrsön. Lelkes, bátor ez a csapat, Fel a hegyre vígan halad, Fel a hegyre vígan halad. A Gradinán minden üres, Tanyát, kunyhót ott ne keress; Erdős, sziklás minden része: Odaállnak az őrségre, Odaállnak az őrségre. A Gradinán naplemente Aranykéve ömlik szerte, Biborfényű sugárkezek: Simogatják a honvédet, Simogatják a honvédet. A Gradinán kemény földön, Sok éjtszakát kell, hogy tölsön. Bár nyughatna, aki szabad: Mégsem pihen a hős csapat, Mégsem pihen a hős csapat. A Gradinán holdas éj van, Ezüstös, lágy, bűvös fény van; A sáncárnyak hosszan nyúlnak, Piros arcok halványulnak, Piros arcok halványulnak. A Gradinán tüzek égnek, Körülöttük a vitézek, Egy-egy lángnak lobbanása: Egy-egy szívnek dobbanása, Egy-egy szívnek dobbanása. A Gradinán egész éjjel Szikrák szállnak szerteszéjjel; Tűzcsiljagok szállnak-hullnak, Árnyékokká alakulnak, Árnyékokká alakulnak. A Gradinán ének hallik, Csöndben, halkan, alig-alig, Könnyfakasztó magyar nóta: »Költözik a darú, gólya«, »Költözik a darú, gólya«. A Gradinán fegyver villog, Bús vitéznek szeme csilog, S tűzbenézve — ébren állván: Hazarepül álomszárnyán, Hazarepül álomszárnyán. A Gradinán sűrű ködben Áll a helyén bátor őrszem, Átöleli a puskáját: Ugy virraszt az éjtszakán át, Ugy virraszt az éjtszakán át. A Gradinán vihar tombol, Zúg, kavarog, tördel, rombol, Ledönt mindent haragjában, Csak a» őrszem áll szilárdan, Csak az őrszem áll szilárdan. A Gradinán csönd van megint, Le az égről csillag tekint. A honvédnek halkan suttog: »Ne félj, bajtárs, veled vagyok, »Ne félj, bajtárs, veled vagyok!« A Gradinán a föld dobban: Magyar sereg vonul ottan, Sziklaszilárd a járása; A nagy Isten is megáldja, A jó Isten is megáldja. A Gradinán lázas óra: Kürtszó harsan riadóra, Forróság száll a keblekbe: »Előre, szuronyt szegezve!« »Előre, szuronyt szegezve!« A Gradinán reszket a lég, Jajgat, sívít a lövedék, Halálmadár víjjog-csapkod: Hősi halált hal a bajnok, Hősi halált hal a bajnok. Grubar Jen3.
