Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-01-17 / 3. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 január 17. tolainak stílusa ilyen irányban nem hagyott semmi kétséget. Ez a stílus nagyon tudott alkalmazkodni a publikumhoz. Falusi korcsmák udvarán, népgyűléseken ennek a kulturának viszonyát fejtegették a papok birtokához, apácákhoz, hitvallásos iskolákhoz stb. Előkelő előadótermekben, revük hasábjain az új dogmát úgy fogalmazták, hogy a kulturát föl kell szabadítani teljesen Róma dogmatikája és morálisa alól, hogy ennek a laicizált kulturának berkeiben rak majd fészket a -— kék madár. A cél mindenütt egy volt: kiölni minden metafizikai érzéket, a pozitív vallás minden befolyását az egyénre úgy mint a társadalomra teljesen megakadályozni. Az így támadt ürt aztán ki kell tölteni intellektualizmussal, esztétikával, persze ezeket is modern értelmezésben véve! Koncessziókat csak az engedékenyebbek vagy talán inkább félősebbek tettek az alsó néprétegek számára, ahová az ő evangéliumi »aqua vitae«-jök nehezen tudna leszivárogni. Ennek a minden utcasarkon az ő fogalmi készletökben szereplő kulturát emlegető világnézetnek véres csődjét látom én a világháborúban. Valahányszor elém áll egy-egy tragédia — pedig de bőven szállítja őket ez a világkataklizma — szeretném tetemrehivni, nem a diplomáciát, hanem az oksorozatban még e mögött is álló »kultúrás« világnézetet, amely odasodorta az emberiséget a legvéresebb harcmezőkre s csak akkor húzódott vissza, amikor a fölidézett katasztrófában segíteni, vigasztalni, sebeket kötözni kellett volna ... Nyugodt a lelkiismeretünk. Királyunk »abban a komoly órában tudatában volt elhatározása egész horderejének s a Mindenható előtti felelősségének« és »nyugodt lelkiismerettel lépett a kötelességek útjára«. S amikor a történelem majd kérdőre vonja ezt a kort a tengernyi vérontásért, az előbbi felejthetetlen, fenséges szavak átlátszó igazságát mondja majd ki. Igazságosabb háborút a mi részünkről s igazságtalanabbat ellenségeink részéről keveset ismer a történelem. De kegyetlenül keménynek kell lennie majd annak az ítéletnek, amely tetemrehívja majd azt a »kultúrás« világnézetet, amely a francia-orosz-angol diplomacia kezeivel oltott ki annyi ezer életet és ütött mély sebet éppen az igazi — kulturán, Y Városi közgyűlés. — 1915. jan. 15. — Pápa város képviselőtestülete mult hétfőn délután rendkívüli közgyűlést tartott, melyen mintegy 40—45 v. képviselő vett részt. A közgyűlésről, illetve a hozott határozatokról röviden a következőkben számolunk be. Megnyitás. Mészáros Károly polgármester pont 3 órakor megnyitja az ülést és a felveendő jegyzőkönyv hitelesítésére felkéri Dr Teli Anasztáz, Dr Steiner József, Nagy Vilmos, Jilek Ferenc és Keresztes István v. képviselőket. Csoknyay Károly v. főjegyző felolvassa a mult ülés jegyzőkönyvét. Napirend 1. A tanács javaslatára a város belterületén levő forgalmas utakon, bazaltkőre 5000 K-t szavazott meg a közgyűlés a jéggyár jövedelméből. 2. Névszerinti szavazással 35-tel 3 ellen kimondották, hogy a város kezelése alatt álló közpénzek az 1915. évben (a mult évihez hasonlóan) a következő arányban helyeztessenek el: 4 tizedrészben a Pápai Takarékpénztárnál, 3 tizedrészben a Pápa városi és vidéki takarékpénztárnál, 2 tizedrészben a Pápai Közgazdasági Banknál, 1 tizedrészben a Központi Hitelszövetkezetnél. 3. A hadiszolgáltatásokról szóló törvény szerint megalkotandó községi bizottságba kiküldték Szokoly Viktor v. jegyzőn kivül Hajnóczky Béla, Keresztes Gyula és Kovács Sándor v. képviselőket, felkérvén egyszersmint a helyőrség parancsnokságát, hogy a maga részéről is küldjön ki bizottsági tagot. 4. Az állampénzintézeti hivatal által ajánlt gőzhengert ezúttal nem veszik És azt hittem, hogy édes hangja Kacag fel vigan átsuhanva Apámnak dolgos énekén És biztatgatna szárnyrakeltve, Hogy majd a drága aranykertbe Óh, egyszer még elérek én. És mindenik nap rája vártam, Mikor kapunkban egymagam Órákon át elálldogáltam . . . S ha nein hallották egy szavam, Vele beszéltem, neki szóltam És láthatatlan messze szórtam Legszebb szavaim aranyát, Amelyek szebbek, mint az ének, Amelyeket a gyermekének A boldog édesanya ád. És percek, órák elszaladtak, Napok üresen elmaradtak, Én csak tanultam folyton, folyton S csak nem fogyott a gond el otthon. És néha, néha, napok hajlatán Ölébe húzott elfáradt apám, Szemembe nézett búsan, komolyan S szaván éreztem, hogy most nem olyan, Mint máskor, régen . . . S ekkor Ígérte halkan nékem, Hogy majd tavaszra, vagy a nyárra Kerül fiának kis csizmára, Pici pirosra, mosolygóra, Aranyból lesz a kis patkója, Kacagni fog a csikorgója. Sarkantyú jön a sarkára, Tükörként csillog majd a szára . . . Olyan katonás, lürge, szép lesz, Tavaszra, nyárra, hej, majd kész lesz, Kis fia benne kis vitéz lesz. Estéken át csak ezt beszélte És mindig másképen mesélte, Hogy kis fiának csizmácskája Mily szép lesz majd, ha megcsinálja. Én lázas arccal bujtani ágyba És álmodozva, messze vágyva Gondoltam el sok éjszakámon, Hogy egy tündérszép kis leányon Aranycipellő lesz a nyáron. És ettől kezdve minden este, Amig apám a pénzt kereste, Vele maradtam soká ébren És dolgozgattam észrevétlen És tanulgattam titkon tőle, Mi kell az aranycipellőre. Egy hűvös, csúf vasárnap reggel Szomorú, bánatos szemekkel Küldött el templomba anyám És mintha most is hallanám, Amint azt súgta sirva, kérve: »Apád beteg, imádkozz érte...«! Azóta mindig imádkoztam . . . Minden nap orvosságot hoztam . . . Remegve vártam sokszor, sokszor, Hogy mit csinál a furcsa doktor .. . S egy bús nap hűvös alkonyatján Megtörtént mégis, mégis aztán, Amitől annyit, annyit féltünk . . . Szegény apám csak elpihent, Lakásunk mélyén sírdogált a csend, S bús ismerősök jöttek értünk . . . Ezóta nálunk csönd van és hideg, Anyámat este sok könny lepi meg S én árva, tiszta vánkosomra El-elsóhajtok félálomba Egy ismeretlen, furcsa, szép nevet, Mig érzem, érzem: kint az ablakon, Megpillantván bús, árva alakom, A szegénységünk hosszan rámnevet. És minden este Szívrepesve Hordom, mi nékem megmaradt És gyűjtök, gyűjtök aranyat Egy drága, édes cipellőre, Hogy elkáprázzék egyszer tőle . . . És így repülnek évek, évek, Apámról rámmarad az ének És a homályos kis lakásban Lelket emésztő néma lázban Csak készül, készül éjek hosszán, Mig száz kisértet jár el hozzám És napról-napra várva-várom, Hogy hozza őt a sok-sok álom S én gyöngéd szóval halkan, lassan. Kicsiny kezébe átnyújthassam Sok szenvedésem megmentőjét, Aranyos, drága cipellőjét.