Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-03-15 / 11. szám

2. PAPA ES VIDÉKE 1914 március 15. nemes, bármily szent, ha az utcára ke- 1 rül ki, félő, hogy porba hull és eltapossa szennyes lábakkal a tömeg! A pesti márciusi ifjúságnak lelkesítő eszméje az egyenlőség, a testvériség és a szabadság volt, amit ugyan meghordoztak az utcán, de ők a szivükben vitték azt körül s ahoz szenny, por nem juthatott! Ma is száz és ezer helyen hangzik viszsza a »Talpra magyar«!, de hova lett e szavak belső őszintesége; hova lett az az égető tüzes láng, mely ez igéket világra hozta! Nincs, elszállt, elmúlt, kialudt! Mindenki tudja, hogy mi a multat lélek nélkül csak imitáljuk, vagy ha egy kicsit ki is gyúlunk néhány percre, ez mi bennünk a márciusi magyar ifjúság hatalmas tüzének csak halni, kialudni készülő, pislákoló szerény mécsese. Vagy hol vannak a márciusi honatyák, ezek az önzetlen nagy emberek, akik egytől-egyig megérdemlenék, hogy • nevük állandóan a köztudatban éljen, mert nagyot cselekedtek! — Más nemzeteknél a jogtalan nép maga csikart ki emberi jogokat magának; neki kellett felküzdeni magát a szolgaságból a szabad emberek közé; nálunk nem így volt! Nálunk a nemes ember önként tartja, kinálja vállát, hogy a jobbágy terheiből az övére is tegyenek és a jogait a maga jószántából akarja megosztani alattvalóival. Mi megtesszük mindazt, amit a külsőség megkíván, a látszat, de az arcunkról lerí, hogy bennünk a 48-as nagyok korcsutódai élnek csak; mert nem az a legjobb hazafi, aki március 15-dikén a legnagyobb nemzeti szinü szalagot tűzi fel a keblére, sem az, aki a leghangosabban harsogja, tág torokkal kiáltja, hogy »rabok tovább nem leszünk«! Oh nem! A »legnagyobb magyar«, Széchenyi István, nem így tett! Mig mások az országgyűlések meddő vitatkozásaiban pazarolják erejüket, addig ő visszavonultan a Vaskapu szikláit repesztgeti, a Tisza szabályozásán dolgozik, vasutakat tervez, irodalmi műveket ad ki, hogy utat mutasson a haladni vágyóknak. Az a törekvés azonban, hogy egy második Széchenyivé legyünk, mig egyrészt lehetetlen is volna, másrészt szerénytelen is! Inkább csak utánozzuk őt és a márciusi magyar ifjúságot a hazaszeretet hamisítatlan, igazi erejében, az áldozatkészség tettekben való megnyilatkozásában. Ha fáj valami e sorsüldözött szegény magyar hazának; ha beborul fölötte a szerencse napja, akkor fájjon az nekünk is, vele együttérző fiainak; ha netalán öröm érné, érezze azt a mi szivünk is! De mindenekelőtt jellemezze tetteinket a márciusi magyar honatyák s a pesti ifjúság íenséges komolysága; akkor valóra vál a legnagyobb magyarnak jóslata: »Sokan azt gondolják: Magyarország volt; én azt szeretem hinni: lesz«. Dr. Vid Jeromos. élet jórészt ellentétes irányú fejlődéséből vetődött fel. Az iskola maga is vár és kiván újításokat, de legyenek ezek természetének megfelelőek; a való élettel számolók és nem az újságok hangulat-gyártásából származók. Maga az élet állja útját az iskola legtöbb reformjának, amelyeket eddig is megvalósítani igyekeztek. Nagy baj az, hogy senki sincs tekintettel arra, hogy az iskolának célja van s hogy az iskola munkájának ezen cél szerint kell alakulnia. A legnagyobb nehézséget a világos célkitűzés okozza manapság. Magának a társadalomnak sincs egységes célja. Nincs valami egységes nagy gondolata, amelyet mindenki elismerne. Maga a meggazdagodás vágya, amely még a legáltalánosabbnak mondható: inkább széjjel választja a társadalom tagjait és részeit, semhogy összébb hozná. Hiszen ez teremtette meg a szociális életfelfogást, amelyről mindenki azt hiszi, hogy az ő életében helyesen valósul meg. Pedig igazában minden ember mást ért alatta s a társadalmi rétegeződés és elkülönülés még nagyobb méreteket ölt miatta. Régebben az embereket a túlvilági élet egységes nagy gondolata vezette s azért a régi iskolák célja is az volt, hogy erre neveljék a növendékeket. A középiskolák ezt a műveltség akkori szükségleteinek nyújtásával érték el s azért pl, a nagy protestáns iskolaszervező Sturm a nevelés célját így mondja ki: »Sapiens atque elopuens pietas« (Helyesen gondolkozó és szépen beszélő jámborság). Ez azután meghatározta, hogy mit és hogyan tanuljanak. Ma pedig sok mindent követelnek és nem veszik észre, hogy ellenkezésbe jönnek avval a céllal, amit az iskola elé tűztek. Az elemi iskola célja eléggé világos. Mégis kétségessé tették az eredményt a tantárgyak nagy halmozásával. A magyar középiskolák célja gyanánt: »az általános műveltség nyújtása és képesítes főiskolai tanulmányokra« van megjelölve. S ma evvel alig törődik valaki. Az egyik azt szeretné, ha kész mérnökök, vagy legalább is villanyszerelők, a másik, hogy nyelvtudósok kerüljenek ki az iskolákból. Követelik a reáliskola egyenjogosítását, pedig latin tanulmányok nélkül a főiskolában boldogulni egyáltalán nem lehet. Bőségesen ismertette felolvasó a célkitűzés nehézségeit s azután áttért az iskolák elleni panaszokra. Foglalkozott a túlterheléssel, amelyet annyiszor panaszolnak fel. Általában — mondotta — nincs túlterhelés. Nem is lehet, noha a tudományok hallatlan fejlődése mindig A Belvárosi Katolikus Kör közgyűlése. — 1914 március 8. — A Belvárosi Kat. Kör mult vasárnap tartotta meg rendes évi közgyűlését a kör helyiségében. Valamivel 4 óra után nyitotta meg a gyűlést dr. Teli Anasztáz elnök, ki meleghangú, szívből fakadó beszédet intézett az egybegyűltekhez. I. t. Közgyűlés, — kezdte megnyitó beszédét az elnök, — körünk alapszabályai előírják az évenkinti közgyűlést, hogy a tisztikar egész évi működéséről beszámoljon. Ezért hívtam ma össze a közgyűlést, melyet az őszinte tisztelet és szeretet szavával nyitok meg. Csak arra kérem a megjelenteket, hogy a kör ügyeit férfias nyíltsággal és ügyszeretettel tárgyalják. Én a magam részéről az egyesületi élet jelentőségéről akarok néhány szót előrebocsátani. Az embereket a társadalmi viszonyok tömörítik körökbe, egyesületekbe; az egyesületek ugyanis az anyagi és erkölcsi érdekeket, célokat jobban előmozdítják, könnyebben megvalósítják. A múltban még nem látunk egyesületi szervezkedést, míg manapság épen az ellenkezője tűnik szemünkbe: a szétágazó eszmei mozgalmak miatt egyesületekbe verődnek a társadalom tagjai még a falvakban is. Különösen Angolországban virágzik napjainkban a club-élet. Majd minden ember tagja valamely egyesületnek, ahol szabad idejét eltölti. Ezen egyesületek jelentőssége a társadalmi életben nyilvánvaló. Az egyes ember elszigetelve nem ér el eredményt, de minél többen képviselnek egy elvet és minél fegyelmezettebbek, annál imponálóbbak és annál biztosabb a győzelmük. Az egyesületi élethez igazságos alap és ideális cél szükséges, melyet a tagok nemes eszközökkel igyekeznek megvalósítani. Már nagyobb terhet íog róni az emberi képességekre. Nem lehet, mert az ifjak vidám életfelfogása az efféle erőltetéseket egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Hogy mégis van, annak éppen az élet maga az oka. Mert az ifjú az iskolai dolgán kívül még zenét, nyelveket stb. tanul, amelyek elveszik idejét, úgyhogy kénytelen éj jelezni. Vagy jobb bizonyítványt vár a család tőle, mint amilyent az ifjú képességei megerőltetése nélkül szerezhetne. A túlerőltetést tehát igazában a létért való küzdelem okozza és minden pályán meg van. A sikertelenség vádja szintén megokolt, de csak részben oka az iskola. Az egyfolytában folyó tanítás és a hosszú nyári vakáció; a nagy kulturális szükségletekkel szemben szűkmarkú állampénztár; a tanulók szegénysége; a szülők bizalmatlankodása és nemtörődömsége; a sok csábítás és szórakozás, amelyben az ifjak élnek és amelyek a munkától elvonják őket: ez mind oka a sikertelenségnek és ezek az okok jórészt az iskolán kívül vannak. Az élet szolgáltatja őket. Épp így hiusítja meg az élet azokat a modern újításokat, amelyekkel az iskola a tanítást és nevelést maga akarta az élethez közelebb hozni. Itt szólt az előadó az iskolai játékról.