Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-02-22 / 8. szám

1914 február 59. PAPA ÉS VIDÉKE. 5. Gábor ellenkezett, talpraesett, szellemes megjegyzéseket szórva a szónok felé. Tiz óra után már lassankint elült a csend, a vásári zaj; a korcsma táján táborozó cigánybanda rázendített egy talpalávalóra, s a sokadalom tarka-barka népe könnyű táncra perdült. Járta, aki járhatta, mert a szünóráig nagyon szük volt a hely. De a táncból kimaradottak sem unatkoztak. Az elmés cigánylányok most indultak körútra, s egy-egy titokzatos tenyérbe pillantva jósoltak a tulajdonosnak szerencsét, boldogságot, sok pénzt, vagy legalább is szép álmot az éjszakára. A jelmezes hölgyek közül a következőknek nevét sikerült följegyeznünk: dr. Fehér Dezsőné — magyar menyecske, Fejes Zsigmondné -- tót menyecske, Hajnóczky Árpádné — görög nő, Kolbe Nándorné — tót menyecske, Magyar Endréné — cigányasszony, Mayer Istvánné — kártyavetőnő, Szente Jánosné — rózsa, Vaszary Gyuláné — pattogatott kukorica, Nagy Margit (Pápakovácsi) — spanyol, Szelestey Margit — pipacs, Tóth Annus — japán, Mayer Annus -.— rokokó, Kálmán Irénke (Sárvár) — szüfrazsett, Bacsó Margit — török lány, Tompa Bözsike — cigányleány, Prauer Lulu — ördög, Prauer Inci -— gésa, Kiss Vilma — gárdatiszt, Krausz Irén — tót menyecske, Pálfi Terike (Nagyganna) — magyar parasztleány, Hanauer Mici — tót leány, Dvorzák Ilona — cigányleány, Nagy Ilonka — tót menyecske, Weisz René — szüfrazsett. Pasctellek. XI. Elaludt az egész város. S hó takarta be nagytitkon a házakat. Hófestéket kaptak a vénasszonyképű háztetők. Csak szemük maradt festék nélkül. S kilestek a sötét éjszakába. Mit szól hozzájuk az élet, a fiatalság ? Ettől kezdve nyitott szemekkel aludtak. Mert minden hófesték alá került, csak a szemük maradt nyitva. Szemük, melylyel mindent megláttak s mindenben felfedezték a megszólni valót. Az egyszer magukra vártak kritikát . . . S jött a napsugaras reggel. Legelső dolga az volt, hogy végig táncolt arcuk festékén. És kacagott napnyugtáig a napsugár. Aztán körülnéztek a mindent látni akaró, ágaskodó kémények. Most hamar észrevették az újságot. Nagyot kacagtak és kormos leheletet fújtak a háztetőkre. Aztán jöttek az emberek. Előbb a pékinasok. Hideg volt a reggel, sürgős volt ütjük, nem állhattak meg. Csak nagyokat tüszszentettek. Utánuk a mindig fütyölő és mindig ráérő suszterinasok defellíroztak az utcán. Egyikük ránézett a háztetőkre, másik észrevette ezt. Egy pillantást váltottak s a következő pillanatban már füttykoncertet adtak a hóval festett vénasszonyképű háztetőknek. Végül egy-egy hógolyót dobtak a tetők arcába s várták, hogyan barázdálja meg a golyó a festett arcot. A tetők azonban mérgükben nem engedték visszagurulni őket. Nekik volt baj. Ki ütéses lett az arcuk. Az inasok pedig nagy nevetve szétszaladtak. A diákok mindezt messziről nézték. Mert a diák csak kettőt respektál. Tanárját, — ha ugyan respektálja — és a suszterinasféle embereket. Ezeket azonban teljes erejével. Most is csak a nevetésben való részvétellel akarták az inasok jóindulatát megnyerni. Nagy kitüntetés ugyanis a diák szemében az inasbarátság, s nagy veszedelem, ha ellenséggé lesz. Annyit azonban titkon megengedtek maguknak, hogy az inasok golyódobó tervének felsülésén is nevettek. De nagyon féltek, hogy az inasok ezt megtudják s akkor . . . Nagynéhezen aztán felébredtek a galambok is. Tizennégyen indultak sétára. Átszántották a napsugaras levegőt. Egyszer csak egyikük röptében háromszor egymásután hanyattvetette magát. Most látta meg a ráncosképű háztetők változását s örömében bukfencezett. Nem a jólelkű öröm viíte e merészségre, hanem mert kinevette a háztetőket. S ott bukfencezett félóra hosszat fölöttük. Micsoda gúny volt ez! Az élet minden bohócsága e bukfencekbe szorult össze. S az az egy galamb képviselhette mindazokat, kik bukfencezve járják az életet. Ezeket képviselte akkor is, mikor kifáradva a sok bohócságban, háttal leesett az egyik tetőre. Micsoda örömmel néztek össze a tetők! Mily sűrűen pislogtak a félig nyilt szemek! Hogy megverték volna azt a póruljárt tacskót a sok csúfságért! Ez azonban végig karmolta az egyik tetőt s újra felreppent a magasba... A tetők csupán csak a széllel voltak megbékélve. Mert az szerelmes volt beléjük. A napsugár festékolvasztó kedvét elvette. Más arcokról lelopta a havat s újra festegetni kezdte a megrongált arcokat. Lefújta a kormot, eltakarta új festékkel a hógolyókat s a galamb karinolását. Éjjel meg muzsikálgatott ezerhúrú telefonhárfáján a vén aszszonyoknak. Az éjjel lett nekik az örömük. Az éjjel sötétjében örömmel pisloghattak és suttoghatták szépségüket. Az éjjel sötétjében nyugodtan megszólhatták az alvó várost. S hírmondójuk a félbolond, szerelmes szél volt. Mindig csak körülöttük settenkedett, berzenkedett. Az utca alig tudta hogy él, a háztetők érezték is. S mégis bosszúállás jellegű volt a szél viselkedése. A napon állt bosszút, hogy nem engedte melegíteni. S a vénasszonyképű háztetők szenvedtek. Másfél hónapnál tovább voltak kénytelenek arcukon hordozni a mindenki gúnyjának kitett hófestéket . . . Akkor aztán sirva fakadtak. S mikor könnyeik végigbarázdálták arcukat, senki sem vette észre őket. Senki sem törődött velük. Ele. Közgyűlés. A belvárosi Kat. Kör március hó 8.-án tartja rendes közgyűlését az egyesület nagytermében. A sírkövek beszélnek. Toto a temetőben sétálgatva apjával a feliratokat olvassa. Hazamenet elgondolkozón^k látszik. — Min tünődöl ? kérdi a papa. — Szeretnék tudni valamit! — Mit? — Hova temetik a rossz embereket. A következmények. — Én kevésbbé félek az influenzától, mint a következményeitől. — Én is; még nem fizettem ki az orvos számláját. A jövő idő. Egy festész kétségbeejti szabóját; mindig igéri, hogy fizet, de megtenni, azt nem. A szabó panaszkodik egy közös ismerősnek : — Nem nagyon kellemes a művész kliensnek; sohase mondják fizetek, ellenben mindig csak: fizetni fogok. — Ja, hát nem tudja Őn, hogy X. a legújabb festőirányzathoz tartozik ? — Hogy-hogy. — Nos, ő: futurista. Ez is foglalkozás. — Nem szégyenli magát, ilyen erős, egészséges létére koldulni ? — Kérem, van nekem foglalkozásom. — Mi az ? — Póznákat állítok fel a drótnélküli távirdánál. Barátnők közt. — O sem nem fiatal, sem nem szép és szörnyű közönséges. (A másik hölgy): — És kihez hasonlít? — Önhöz kedvesem. Sok a jóból. Az urnő a cselédekkel hazatér a piacról: — Terringette, Juszti, elfeledtünk salátát venni. — Juszti: Csakugyan asszonyom! Jaj de buták is vagyunk! Kissé veszélyes lenne. — Az orvos: Remélem asszonyom, férje követi rendelvényeimet? — A nő: Isten őrizz, nagy baj lenne, ha követné azokat; kitörné a nyakát. — Az orvos: Kitörné a . . . — A nő: Igen doktor, kidobálta őket az ablakon. Félreértés. — Kisasszony! szabad a kezét kérnem? -— De orvos úr, én el vagyok jegyezve. — Ó ne féljen, csak az üterét akarom megtapintani. Bizalom. — Az orvos: Lássuk csak ... ne essék kétségbe, semmi sincs elveszve. Két év előtt én is épen így voltam, s nézzen meg most. — A beteg aggodalmasan: És ki volt az orvosa ? Ezek a férjek. — Az én férjem a legkiállhatatlanabb ember a világon! — Feledi Ön az enyémet ? Táncteremben. Víg zene szól a -táncteremben, Ifjak és lányok táncot járnak; Csacsogó ajkak bókokat mondnak Egy-egy mosolygó arcú lánynak. Örül mindenki; minden arp vidám, Amint keringnek táncot ropva, lejtve; Csak a sarokban két bús gardedám . Ejt könnyet itt is egy-egy csöndes este, Ha múltba száll a lelkük, messze-messze... Molnár Árpád.