Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-02-15 / 7. szám

4. PAPA ES VIDÉKE. 1914 február 50. felénk csapó hullámok iszappal vonták be a szép magyar rónákat. Az iszapból, a sárból legtöbb jutott két nemzetnevelő tényezőnknek: színháznak és irodalomnak. Ez a két tényező vetekedve látott hozzá, hogy megteremtse a Wekerle-emlegette tragédia sötét háttérét, az erkölcsi felfogás meglazulását. Ebből a »sötét háttérből« nyuldosnak felénk a polipkarok, ez bontja vérünket, ez szívja életerőinket, tépi nemzeti tradícióinkat. A jó öreg Berzsenyinek a nemzeti lét támaszáról, talpkövéről mondott, sokszor lemosolygott axiómája lesz szomorúan aktuálissá nálunk. Hová fognak ezek az állapotok tejjődni, lesz-e megállás ezen a borzalmas, meredek lejtőn — ki tudná megmondani! Sokszor eszembe jutnak egy gazdag élettapasztalatú, európai látókörű jogász tompán hangzó szavai: »Körülbelül ott tartunk, ahol a római impérium bukása előtt«. Bízó lélekkel várunk egy tisztább vérű, idealizmussal telített nemzedéket, amely kiégeti a nemzet testéből az üszkösödő sebeket, kiöli a közéleti korrupciót, lesöpri a színpadról a pöffeszkedő immoralitást, más tájakra csalja irodalmunkat, idejét, munkaerejét, agyát, vérét áldozza a nemzeti kultura megteremtéseért. Ezt a generációt nem a Nyugat küldi majd, ezzel a keresztény röneszánsz ajándékozza majd meg a nemzetet! Y Az áll. tan.-képző nagy estélye. Szándékosan használtuk a »nagy estély« elnevezést, mert az a magas nivón álló műsor, amelynek minden egyes számát a tanítóképző-intézet növendékei szolgáltatták; méltán megérdemli a nagy elnevezést. Különösen a zeneszámok keltettek bámulatot a megjelent nagy számú intelligens és hozzáértő közönség körében. Jól eső örömmel töltött el bennünket, amikor megtelve láttuk az öreg Griff termét városunk elit közönségével. Szeretjük hinni, hogy ez a szinte tüntető felvonulása tanítóképzőseink estélyére nemcsak a műsorban igért szórakozásért, nemcsak az utána következő kitűnően sikerült táncmulatságért történt. hanem szólt egyúttal annak a nagy nemzeti és kulturális munkának, amelyet az intézet növendékei künn az életben teljesíteni fognak. Szép reményekkel teltünk el, amikor láttuk az intézet jól nevelt, intelligens növendékeit, mint állják meg helyüket a pódiumon, mint viselkedtek korukhoz kissé túl, de jövendő hivatásukhoz nagyon is hozzáillő komolysággal a társaságban. Elismerés illeti érte az intézet tanári karát. A zenekar kitűnő képzettségén már a mult években is volt alkalmunk csudálkozni, amely azóta hatalmasan fejlődött, kristályosodott úgyannyira, hogy ez alkalommal már Strausz: »Cigánybáró« nagy egyvelegére is vállalkoztak, hozzá még oly eredménnyel, aminőt még tőlük sem reméltünk. Összjátékuk hasonlíthatatlanul felette áll a többi hasonló intézeti zenekaroknak, ami némileg érthető is, ha tekintetbe vesszük, hogy idejük egy nagy részét a zenének, éneknek szentelik, hozzá még olyan kitűnő szakember vezetése mellett, mint Lengyel Gyula zenetanár, akinek e téren való tehetségénél csak ambíciója nagyobb. Kiérzett, hogy hivatásos zenészekkel állunk szemben nemcsak a mély tudásból, hanem megnyilvánult az a lelki összeforradtságon felül az erők kiegyenlítettségében, a minuciózus pontosságban, mint megvesztegető külsőségekben is. A közönség tüntető ünneplése nemcsak a zenekarnak szólt, hanem szólt a dirigens zenetanárnak is. Utána az énekkar mutatta be tudását, amelyet ugyancsak próbára tett Zoltai M.: »Dal az édesanyámról« c. nehéz műdala. A szövegkiejtés mintaszerű volt. Maga a hanganyag tiszta, üvegtiszta, amelynek még a fortissimói is kelle mesen hatottak. Hangszínezés dolgában nem is hagytak kivánni valót, mert a pianissimók, pianók, mezóforték, forték, majd a fortissimók a legtökéletesebb kivitelben érvényesültek minden egyes megkívánt helyen. Nem is eresztettük el addig a pódiumról, mig ráadást nem kaptunk. Ének után Szabó Ede szavalta el Szász Károly: »Bánfi Dénes csókja« c. költeményét lelkeket megrázó drámai erővel. A mélabús drámai hangulatból, melybe Szabó Ede oly mesterien beleringatott bennünket, egy kedves, bájos május reggelére ébredtünk fel, amikor a zenekar rázendített Michaelis: »Kovács az erdőben« c. szerzeményére. Üde, tavaszias hangulatot varázsoltak az öreg falak közé s szinte éreztük az erdő fenyőinek illatát, a susogó fák között hallottuk mint népesül be az erdő az ébredő madárkák kedves énekével. Egy pillanatra feledtük, hogy odakünn fogvacogva járnak, de nem is járnak, hanem futnak az emberek és nem vettük észre a terem hátsó részében álló ósdi vaskályha tüzének visszataszító pattogását. Csak az erdő ébredő dalosainak bájos énekében gyönyörködtünk az erdő mélyén, zöld pázsiton, hajnalhasadáskor. A művészi összhangot még a kovács pörölyének egyhangú csengése sem zavarta, sőt még teljesebbé tette. Még e kedves hangulatban voltunk, amikor az énekkar újból megjelent a deszkákon és országos versenyre is beillő precizitással elénekelte Hoppe Rezső: »Daloljatok« c. darabját. Majd Szávay Gy.: »Búcsú a szalmaözvegységtől« c. tréfás költeményét szavalta el Loósz János. A humoros részeket ügyesen domborította ki úgy, hogy sokszor könnyekig megkacagtatott bennünket. Befejezésül ismét a zenekarban gyönyörködött a közönség. Utánuk Fiirediék vették át a szerepet és táncra perdültek a párok. Volt itt táncos bőven, három bálra való is. Nem is volt nyugta a hölgyközönségnek. Akarva nem akarva még a gardedámoknak is táncolni kellett. A négyest két kolonban 52 pár táncolta. Zs. S. Nagyné elé, hogy hamarább megtudhassa. Azt mondta, a zöld pecsét iót jelent. Még krajcárt is igért, ha sietek, hát avval most mi lesz?« Az uraság zsebébe nyúlva, odadob egy marék kisebb-nagyobb pénzdarabot a bámuló suhancnak, aztán idegesen bontja íel a levelet. Jó hirt hoz csakugyan: meggyógyult a Miska. Tehetetl enűl áll ott. A lélekharang meg erősebben felbúg, mintha érezné, hogy nem egyért zokog. 2. Mégse. Reggel' óta támaszba már a sarokház falát egy lerongyolt koldusasszony. Fekete rongyait gyönyörűen csillogó lénnyel övezi a ráhulló hótömeg. Karján egy kis fiúcska didereg, kinek apró lábujja előlóg egy ócska bocskor tátogató száján. Az adakozó könyörületet rút iróniával csapta arcul a kegyetlen szegénység: akkorák a cipők, hogy egyik is nagy lenne mindkét lábra, de azért a hideg szabadon jár ki és be a nyitott jószágon. Már estére jár az idő; igaz, hogy még csak fél öt körül sétál a bazilika öreg órája, de a nap ilyenkor hamarabb végzi rendes égi sétáját, talán mert ő is fél a meghűléstől ebben a csikorgó hidegben. Már fellobantak az utca lámpásai s belevilágítanak a járókelők arcába, de nem soká vizsgálgathatják vonásaikat, mert mindenki siet fedele alá, akit megáldott az Ég meleg otthonnal. Hát akitől megtagadta ezt a sors? Erősen csapódik be a szomszédos kávéház ajtaja. Egy kifogástalan bundába öltözött, tipikus fővárosi gavallér lép elő. Maga se tudja mi ütött bele, de ma haza vágyik. Nem izlik úgy a füstös levegő, mint máskor, vágyik a lakása csendes puhaságára. Elég hideg ugyan az is asszony nélkül meg gyerek nélkül. Dehát minek a fölösleges teher az ember nyakán, elvégre akkor is csak addig élne, mint így, ha otthon gyermeknyafogás várná. Hát akkor mire jó ? »A könyörület nevében!« — hangzik fel egy gyenge hang az utcasarkon A szegény asszony tartja eléje reszkető kezét. »Elmenjen, mert rendőrt hivők« — szól rá, de aztán mégis megnézi, hogy kivel is van dolga. Megakad szeme a rongyos cipőből előlógó kis lábacskán. Pedig milyen értelmes kis arca van; kár hogy a könny olyan mély piros barázdát szántott rá. Hirtelen egy gondolata támad és, mielőtt csak némileg is megfontolná, már ki is mondta: »Tudja mit, adja oda nekem ezt a kis gyereket. Elviszem felnevelem. Nincs senkim, gondját viselem, jó dolga lesz«. — »Áldja meg érte az Isten! — rebegi alig hallhatóan a nyomor leánya — vigye el uram, ne engedje megfagyni, higyje el, nem érdemli, nem a szeméten szedtem«. Hamar megegyeznek. És az elegáns gavallér nem restelli magához vonni a szurtos fiúcskát és viszi hazafelé. Még csak körül se néz, hogy nem neveti-e valaki. Gondolatokba mélyedve ballag hazafelé könnyű terhével a magános utcákon. Már körülbelül a negyedik saroknál fordúl be, amikor hallja, hogy utána fut valaki. Már el is éri: az anya. A gyermekéért könyörög esdő hangon: »Mégse lehet az nagyságos uram, ha pusztul, vele pusztulok én is, megölne a lelki furdalás, ha idegen kezek közt tudnám a kis nyomorúltat. Nem lehet mégse . . . mégse!« »Vigye jó asszony« — szólal meg a gavallér kissé furcsa mosollyal. Egypár bankót is az asszony kezébe nyom, aztán megindúl hazafelé, nem törődve a hálálkodással. Kezével szép fekete kabátjáról piszkálja a fiúról rátapadt piszkot s csendesen mor-