Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-12-25 / 52. szám

2 PAPA ES VlDEKE. 1914 december 25. ségünk, hogy egyszer valamikor s lehetőleg minél előbb, az örök béke kösse egybe a földön Isten gyermekeit, Krisztus testvéreit. Akkor azután nemcsak karácsonyi emberek, hanem karácsonyi nemzetek is Lesznek a világon s ezek által valósul meg majd több a Krisztus országából is mi körülöttünk. Addig is a karácsonyi angyaléneknek, hogy »békesség a földön«, az legyen itt visszhangja, hogy »jöjjön el a te országod« s azt ne csak várjuk, de teremtsük is meg. Szeretet ünnepén. O isteni láng, bűvös Szeretet, — Te ülsz ma itt diadalünnepet! . . . . . . A földnek minden rejtett kis zugában Sejtelmes, édes, boldog suttogás van, Apró gyermeksereg csacsog . . . Rózsás arcokból, nefélejts-szemekbül Titkos örömnek üdvössége rezdül, Ott van a mennyország, csak ott! . . . Mindenki dús e napon, nincs szegény, — Gazdaggá forrt a Szeretet tüzén. Felejtve van a kínzó gond, a baj ma, A tiszta szíveket szent béke lakja. Nincsen ma fennhéjázó a világon, Aláhanyatlottak a büszke fők! A dölyfös emberfajt ma nem találom, Alázattá szelídült át a gőg. Az emberek szűk látköre kitágul, Meglátják azt, mit azelőtt soha, — Megindul im a kösziv is, meglágyul, A fagyos ajknak — nyílik mosolya. A rohanó embertömeg között Nyomort enyhítni vágy az önző ember, Az elhagyatott, a sorsüldözött Feléled s bízik, ki már bizni nem mer. Hol engesztelhetetlen gyűlölet Tombol, reá lel a szeretet-áldás, — Elbűvöli a hideg szíveket Az irgalom, a jóság, megbocsátás. ... Ki hinné, hogy csodák történnek újra ? Egy uj világ lett, látjuk elámulva S örvendez a szív, ujjong a kebel, Hogy az ember — embertársára lel, E csodálatos, e szent éjszakán, A megváltó Szeretet hajnalán . . . . . . Ó isteni láng, bűvös Szeretet, — Te ülsz ma itt diadalünnepet! Egy gondolat fáj csak olyan nagyon Áldott Szeretet szent ünnepeden: O mért hogy csak ezen az egy napon Uralkodol az emberszíveken ?! . . . Szelényi József. Karácsonyest a lövészárkokban. — Irta: P. Hédly Jeromos. — A szivemből beszél a költő, mikor így hívogatja a véres harcmezőre a karácsonyi békeangyalt: Szállj le, szállj a véres földre, Szent Karácsony éjszaka; Gyúlj ki drága békefáklya Szent Karácsony csillaga. Uh, ha tőlem függne, ha megtehetném, Karácsony szent vigiliáján az ég valamennyi angyala ott énekelne a lövészárkok fölött, ott, ahol hóba, fagyba gubbasztva táboroznak a mi drága véreink. Igen, ott állnának föl az ég angyalai s énekelnének, szépen, boldogítón : Gloria in excelsis Deo! Hogy átjárná a boldogság melege a hazaszeretet számkivetettjeit! Hogyan ugrálnának talpra s elfeledve minden szenvedést, a sok nélkülözést, együtt énekelnék az angyali karokkal: Krisztus született Örvendezzünk, Neki öröméneket Zengedezzünk .... S a végén babérkoszorút raknának az angyalok e hős lelkek homlokára. S azután ? Kis karácsonyfákat helyeznének a földre. Kigyúladna a sok ici-pici gyertya . . . Körülülnék a megszakállasodott népfölkelők, örömtől olvadozna a szivük s lelkük merengése oda csoportosítaná az apró lángocskák mellé a kis Jóskát, a Böskét, meg a csintalan Gyurkát s végül az »édes anyjukom« is oda állna csípőre tett kézzel s mosolyogva mondaná: Ne féljen kend! Mi gondolunk magára, csak maga védje bátran azt az édes hazát a ménkű sok muszkától. S a mikor a vitéz »kend« utána nyúlna, hogy forró csókban mondja meg élete párjának, hogy bizony megvédi a drága hazát, ha addig él is, — akkor fölhangzana a karácsonyfa mellől innen is, meg onnan is. — Ejnye Tóni, mit kapkodsz itt a levegőben? Csak nem muszkát akarsz fogni ? — Ej ha! Biz Istók, kapkodtam. Azt hittem gyerekek, hogy otthon vagyok. S egyik is, másik is könnycseppet törülne ki a szeméből A fiatal legények pedig rágondolnának a betlehemezésre. Hisz talán még tavaly is hordták a betlehemet s kántáltak s csakúgy hullott a diós, mákoskalács, meg a dió. Milyen lelkesen zengedezték a Csorda pásztor ok-Td. egész a harangszóig s azután mentek éjféli misére Szép idők, boldog órák voltak azok Fekete karácsony volt. Akkor azt kívánták, bárcsak ropogna a hó patkós csizmájuk alatt Mily fölvillanyozó lenne reájuk nézve TÁRCA. Karácsony éjjelén. Gyönyörű éj van; csillagok ezre Csillog előttem, fénylik a hold; S nem jön az álom mégse' szememre, Ajkam az égre visszamosolyg. Harc zaja nem zúg lelkemen által, Benn a reménynek bimbaja nyit, Álmodozásban, vágyteli vággyal Várok az éjjel még Valakit. . . Arca szelíd, szava lágy, behizelgö, Tiszta szemében az Ég jegye ég, Hív, s ha hiába, lakomba is eljö, — Gyenge sziveknek erős menedék. Hányszor elém áll karja-kitárva, Ugy, amilyennek képzelem én, S míg bűnömért hull könnyeim árja, Enyhül a kínom szent kebelén. Azt hiszem olykor, drága valóság, S eltűnik újra a hajnal előtt, Mégis, a lelkem — szálljanak órák — Várja, kit álmaiba beleszőtt... Hallga, e nesz! csak a pásztorok ébren, Őrzik a nyájat az éj folyamán; Mennyei halk zene hallik az éjben, Angyalok éneke kél a nyomán. Megnyilik ajtaja újra az égnek, Földre lehullik a fény özöne, S hirdeti fönnen a néma vidéknek: Megszületett ime várt Öröme! Nincs epedés már, vége a vágynak, Századok óhaja végre betelt, Itt van a hajnal, tűnnek az árnyak, Gond ne epessze a tiszta kebelt!... Elhal az ének s véle az álom, — Ó nem is álom, drága való! Száll a vigasz szava végig a tájon, Ünnepi szinben csillog a hó, Édes örömnek érzete tölt el; Áttör a fény az egek boruján, Mert hisz'*a menny forrt össze a földdel, S pirkad a hajnal az éjjel után! Tomor Árkád. Megdicsőülés. — Irta: Dr Hannig Györgyné- — Haldoklott az öreg szerzetes. Őszbe vegyült hajára a halvány éjjeli mécs, mely egy feszület tövében égett, glóriás fényt vetett. Ajkán szelid gyermekmosoly játszadozott, olyan ártatlan, tiszta mosoly, mint a karácsonyfát váró gyermeké. Hisz ma karácsonyéj van, a legszentebb glóriás éjjel. Szerzetestársai az éjféli misére mentek s most egyedül várja utrakész lelke, hogy megnyíljon az ég s elzengje a magasságbeli trónja előtt ő is a dicsőséget »Ad maiorem glóriám Dei«. De mielőtt menne, visszapillant a múltba, életére . . . Vájjon hűséges szolgája volt-e az Urnák? Vájjon van-e joga várni tőle, hogy a glóriás éj legyen lelke megdicsőülésének éje...? Gondolkozik: őrangyala, ki féltve őrizte lelkét, az Űrtől kapott drága kincsét, ágya szélére ül s elétárja a múltnak képeit. Látja magát kacagó gyermeknek, amint virágot fűz koszorúba, hogy elvigye a szent Szűz oltárára. Látja édesanyját, amint imára kulcsolja kezét, látja magát az oltár lépcsőjén, mint kis ministránsfiut, mily vágygyal néz arra a kenyérszeletkére, amelybe leszáll az Isten . . . Oh már akkor álmodozott arról, hogy ő is az Ur szolgája lesz. S az lett: nemcsak szolgája, de apostola. Igaz őt nemcsak gyertyának választá az Ur, hogy fényével bevilágítsa azt a helyet, hová papi méltósága s hivatása köti,» rá nagyobb munkát is bizott. Egyházának egére, mint fénylő csillagot tűzte, hogy messzemessze szórja az Istentől - beléöntött fénynek a sugarát. Ő felfogta hivatását alázatos lélekkel. Alázatos volt. Amikor az Ur a papi méltóságra meghivja, nem lép azok táborába, ahol jólétre, méltóságra számíthat, hanem felveszi annak a rendnek ruháját, amelynek alapítója koldusruhát öltött s kötéllel övezte derekát. De nemcsak testét, lelkét is alázatosság köntöse takarta. Amikor a nagyoknak s hatalmasoknak, avagy az egyház papjainak hirdette az Ur igéit, amikor a katedrán fejtegette a theologia nehéz problémáit, ugyanaz