Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-12-20 / 51. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914* december 20, 51. szám. PAPA ES YIDEKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Feielös szerKesztő: Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. A Halál lóra ült. Megsokasodott a Halál munkája nagyon. Hónapok óta nem is pihentette kaszáját. Lóra ült, hogy szágulhasson, mert egyetlen legyintésre százakat, ezreket kell lekaszálnia. Szinte látom, mint vágtat az éj sötétjében. Fehér köpenye messze utána lobog, csontjai zörögnek, kaszájának pengéje meg-megvillan a sötétben. A Halál lóra ült . . . A ló patája csak úgy hányja a szikrákat, amint vadul neki száguld Halál őfelségével az emberek tömegének. Egy-egy suhintása hatalmas ágyúdörgés, Schrapnell sziszegés . . . Lóra ültette a Halált a háború szörnyetege. S O, mikor javában suhogtatja kaszáját, megittasul a sok levágott élettől, vad táncba kap. Leugrik lováról s majd odaül szuronyok hegyére, majd neki száguld a levegőnek s együtt repül bombával és kartáccsal. Megittasult a Halál s vad táncot lejt emberek tömegében. S csoda történt!! Megváltozott az emberek tömege. Nem kisértet többé a Halál. Nem elriasztó beesett két szemének komorsága. Nem görnyednek, nem remegnek suhintása előtt. Kidüllesztett mellel, a boldogságtól szikrázó tekintettel fogadják a gyilkoló Halált. Halál! Hova lettfélelmeteshatalmad ?! Dühösen nyargal a Halál az enyészet mezőin s aknákba bújik Przemysl környékén s egyszerre 40.000 embert • kaszál le aknák erejével. Iszonyatos, hátborzongató munka. Lelket megőrjítő látvány az ezer meg ezer szanaszét heverő, feloszlásnak indult emberi és állati hulla gyilkos csaták mezején. S az emberek tömege mégse féli... Boldogsága a halál, hazája szabadságáért és nagyságáért nem nagy és félelmetes ár most az az emberek tömegében. Délceg magyar levente összerogy. A Halál sújtott feléje vad haragjában s lesi a hatást. — Ez biztos jajgatni fog, — gondolja magában — mert nagyon szereti övéit. De a délceg magyar vitéz nem jajgat. Boldogságos arccal üzeni haza övéinek, akiket forrón szeret: Nesirjatok! Örüljetek, az Úr akarta így. Behívott belső szolgálatra. Toporzékol a Halál. Sújt jobbra is, sújt balra is vak dühében. Amikor kifárad, odakuporodik egy másik mellé, kit 22 éves korában legyintett még. Ez meg azt üzeni fiatal feleségének: Ne sirass engem. Hőst nem illik siratni. Valahányszor virágot látsz, gondolj rám. Virág, pirosló hősi virág leszek hazám földjében . . . Csoda történt emberek tömegében, hősök lelkében. Nem félnek, bátran szembenéznek a Halállal csaták gyilkos mezején. A Halál őrjöng. Lóra pattan újra s vadul tova száguld, osztogatva száz és ezer halált . . . Köpenyét rémesen pattogtatja a mulandóság szele. Haragos fogcsattogtatása s lova patáinak dobogása belevész az iszonyatok birodalmának sötét éjébe . . . A Halál lóra ült . . . . . . Megborzad valaki pislogó gyertyája mellett . . . TÁRCA. — Álmokat őrzök. — — Irta: Ele. — Ebéd utáni csendben ülök. Szelíd őszi idő napsütése vág be az ablakon s olyan szobámban a padlón és bútorokon készült sárgásfoltú rajza, mint szép interieur-festményeken. Mozdulatlan a bútorok fölött a levegő. S a cigaretta füstje, mint fehér fátyol osztja kétfelé magasságában szobámat. Én e fátyol alatt ülök s átszakítja szemem itt is, ott is. Áthat rajta a nézésem anélkül, hogy a fátyol megmozdulna, folytonossága megszakadna. Olyan, mint a multam, ami szintén finom fátyol mögött látszik. Tudom élvezni minden mozzanatát, fájdalmát, keserűségét, felsülését csak úgy, mint őrömét és sikereit. De fátyol mögött. Behunyom szememet. A nap sütését érzem. Látok szemhéjjamon át is. Nem alakokat, csak fényt és sötétséget. S szemem változatos fényárnyék harcban vibrál lehunyt szempillám mögött. Mert az égen a nap apró felhők mögé el-elbújik s olyankor árnyék borul a szobámra és szemem lezárva is elárulja ezt. Különös, nagyon különös az emlékezésem. Mig tudom, érzem, hogy valóságban változik a fény és árnyék szobámban, álomszérűén lep meg a mait. S ez az álomszerűség vonta be egész multamat. Megtörtént velem egyszer, hogy nagyon, de nagyon kikaptam. Nem testi, hanem lelki verést kaptam. Sirtam is belé. S mikor kisírtam magam, rá negyedórával, már nem tudtam biztosan, álmodtam-e a szidást és sirást, vagy valóság volt-e. Most sem tudom. Emlékemben él; de álom hozta-e elém, vagy valóban átéltem-e, nem tudom, így lep meg most is a multam. Érzem, hogy betegen fekszem kis ágyamban. Anyám fölém hajol. Ölel, csókol, hogy csillapítsa lázam, de én csak pihegek, mint ki nagyon sokat futott. Emlékszem, egyszer csakugyan futottam. Sokat, hogy beteg lettem tőle. Tudom az utcák neveit, amiken vaskarikát hajszolva átrohantam. Mikor hazaértem, összeestem. Nem tudom ugyan, hogy valóság volt-e, vagy álom, de én azóta minden nyáron végig járom azokat az utcákat. Jaj, de rövid az az úti Jaj, de keskenyek azok az utcák! Pedig azok csak olyan hosszúak most is és olyan szélesek, de akkor rövid volt a lépésem, gyenge a karom. Sokat kellett lépnem, mig végigértem, erőset kellett dobnom, mig kővel átdobtam. Látom, elvonul szemem előtt a vibráló árnyék képével egy megölt vízisikló képe, egy csúnyán megvert kis tótfiú, kinek kenyere a földre hullott verés közben. Látom a lelőtt fecskét, fújom a gyermekláncfű pelyhét, csúszkálok én is a szalmakazal sikos oldalán letelé, cigarettázom én is titokban, kikapok; — csak azt tudnám legalább biztosan, megtörtént-e mindez? így borzasztó a bizonytalanság, pedig csak így szép a mult. Mintegy álomban, újra átélve. Elfeledtem már osztálytársaim nevét, arcát. Talán behunyt szemmel jobban ismerem őket, álomban, mint mikor néha elém állnak. Bemutat-