Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-12-13 / 50. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 december 13 nyos léptek, melyeknek toppanásában a mi szivünk dobbant, mikor kisértük őket féltve, remegőn ? Hol vannak az integető karok, melyek a mi kendőlobogtatásunkra feleltek, hol vannak azok a beszédes, mosolygó arcok, melyeknek ránk ragyogása először éreztette velünk, hogy mindannyian magyarok, testvérek vagyunk ? A fáradt sereg csak vonul tovább ... Szeretet, melegség kisérte őket első utjukra, szeretetért, melegségért jöttek vissza újra. És nem hiába jöttek. Fáradt sereg fáradt katonái, ne csüggedjetek! Az a lehangoltság, ami tetterőnket most bilincsbe verte, az a könny, mi a szemünkben csillogott, csak a pillanat ellágyulása volt, mikor a mult ragyogó képét e szomorú jelenet gyászkeretbe szorította. Mi sem csüggedünk! Kertjeinkben nincs virág, hogy kebletekre tüzhessük, de az ajkunkon sebethegesztő, melengető, vigasztaló szavak fakadnak, hogy elűzzük az árnyat lelketekről; nálunk sincs dal, egetverő jókedv, de majd mesélünk nektek virágos tavaszról, dalthozó kikeletről, mely e rideg telet fölváltja még. Meglássátok, a testeteklelketek új erőre kap majd s visszajön veletek nemsokára a messze elhúzódott virágos mező, visszatér a dalos jókedv, a vidám nóták elszállt akkordjai; akkor a mi szemünk se sir már, legfeljebb örömkönnyeket ha ejt . . . Sebesült katonáink részére adandó karácsonyi ajándékok dec. i8-ig Karlovitz Adolfné úrnőhöz küldendők. hogy blúzukat ne rángathassák, amint az már megrögzött szokás a mamáknál. A buggyot biztos nagynak vagy kicsinynek találják s jaj szegény blúznak, ha elér addig a mamák keze. Nó, meg hogy a nézést, mosolygást, szavakat se dirigálhassák, távol ültek tőlük. Hiszen bele lehetne halni, mikor a mamák lélhalkan megkérdik a hadijelszót: — Hogy nézel már megint? S rögtön utána kezdődik a kommandó: — Barátságosabb arcot vágj! Aber Málvin! Ma megint kiállhatatlan vagy! S így tovább. De a mamák is távolabbra ülnek. Hiszen megvan az ő kritikájuk is, mit ne akarjon meghallani az a fiatal lány. — De hogyan kiöltözött az a Nelli! Igazán schrecklich! Nézd csak, milyen kacér! — Hallottad mit mesélnek Bettiről ? Nem? Tudod, csak úgy négyszemközt! Érted ugye? Hát nem nevetséges? S ez így megy tovább, mig a fagylalt megérkezik, elfogy s az újságok, a képek kerülnek sorra. Először a helyszínnel, a kávéházi emberekkel kell végezni, sztán jöhetnek kritika alá más városok, országok lakói is. A magyar katholikus egyház karitásza. — Irta: dr Vass József. — A háború igen zord maestro. Nem szokott lágy hangokon fuvolázva könyörögni. Követel. Impresszionista és ultra-szenzibilis lelkek valami szindarab-félének gondolták, hatalmas premier-nek, — hisz a lapok is a háború szinterét emlegetik, a kemény és határozott harctér helyett, — amelyet páholyból nézegetve szokatlan és érdekes izgalmakban lehet részesülni. Ah, milyen elragadó! A dunaparti szeladonok hősi elokvenciával fejtegették a ravaruskai ütközet részleteit, amelyekről egészen biztos tudomást szereztek a megcsappant forgalmú bankok komorjaiban; — a sensitiv hölgyek pedig gyönyörtől fázósan húzták összébb gömbölyű vállaikon a sealskin prémet. Milyen édes emberek ez a Conrad, ez a Hindenburg, meg ez a Vili! Nemsokára stilus is termett. Habkönnyű ápolónői kosztümök, applikált nyers csipkével, ici-pici vörös kereszttel; ezüst kötőtűk, aranyveretü ollócskák, sok Gerbeaud-val és temérdek Hanglival. Aki a világ legszebb keztyüs kezecskéjének ujja hegyével megérintett egy sebesültet, vagy »tisztelt szegény« megszólítással kitüntetett egy vigyorgó toprongyost, kissé nagyra sikerült egyesületi jelvénnyel már »jelenvolt« a szegényügyi ankéten s tartalmas hozzászólását este pezsgős vacsora ünnepli, melynek fő meglepetése az ezüst tálcán felszolgált háromfontos komiszkenyér. S milyen izgatóan érdekes olvasmáuy az elesettek és sebesültek listája. Sürü könnyek és rőfös távirat a szegény Frednek, akinek egy muszka golyó belesikerült a lábikrájába. »Továbbá elesett 500 közLegény«. Ah, les pauv.res! Pont. A háború pedig, a zord maestro, puskaporfüstös markaival gyorsan dobálta a százkilométeres kulisszákat. Orosz határ, Lemberg, Kárpátok, Kőrösmező, Ivangorod. És a szinen A bársony párnán, egy csiszolt falitükör alatt fiatal pár ült. Halkan suttogtak. Összedugták fejüket, újságot néztek s közben beszélgettek. Leste őket a kiváncsi tükör. Fejük mögül nézett az újságba s aztán hajnal felé álmosan mondta el a vaksi fogasnak, mit látott. — Tudod, az a lány, meg az a fiú ma még csak másodszor találkoztak. Ők maguk mondták ezt. S ezt azért mondom én is, mert fontos, hogy alig ismerték még egymást. Csak a szemük nézését, hajuk szinét és kedves párfümjöket ismerték még, a lelküket, egymás lelkét még nem. — Ugyan, ne görbítsd magad még jobban. Ez így van. Ha nem érted is, hidd el s ne vágj kérdőjeleket elém. Különben vágj csak. Hiszen tudom már, hogy a kalap alatt nem mindig fej s abban agyvelő van, hanem néha fogas is ész nélkül. Nem sértesz meg, ha olyan csodálatos képet vágsz. — Nos, egymás lelkét még nem ismerték. Hogy ezt miből tudom ? Meglestem. Mert halljad csak, egyszerre a leány egy kép elé fordít. De a fordítás alatt szeme a többi asztaloknál ülőkön járt. Mikor visszanézett, látta, hogy a fiatal ember, kit ma egymást követik a jelenetek, amelyek után nem függönygördülés és színházi vacsora következik. Milliók rettenetes tusája, véresen elomló tízezrek, gyorsan emelkedő cserlombos sirok, elfojtott zokogás a magyar falvak és városok gyászbaborult tűzhelyei körül. Fakóarcu sebesültek. És egyre nő a segítséget váró kiaszott kezek, erdeje. Onnan alulról nő, az élet mélységeiről, a kisemberek millióinak rétegéből, amely tömegerőnket, a vért, az elszántságot, s a cserlombos sirok legtöbb lakóját adja. A háború, a zord maestro, követel és nem tűr idegen stílust. A maga stílusát kényszeríti mindenkire. Ez a stilus az áldozatok stilusa. Motto: segíteni kell, ki mivel okolja meg a segélynyújtást, az mellékes. S a spekuláló tőkének észre kell vennie, hogy a háború nem logia tűrni a 42 koronás búzaárakat, ellenben ki fogja kopogtatni a milliókat a páncélszekrényekből. A lenge szentimentalizmus, a sekélyes humanizmus már is hervadnak a téli nyomor hideg leheletétől, a korzózó betegápolás pedig Ibrányi Alice nyilt. levele nélkül is megértette, hogy a sürüágyas kórházakban dézsának, surolókefének, törlőrongynak, erős szíveknek és erős idegeknek van helyük, flirtnek, Ypresparfum-nek és Kerpel-nek ellenben nincs. Bocsánat a szatirikus megjegyzésekért. Félre ne értsen senki. A világért sem akarom leértékelni a magyar társadalom nagyszerű segélyakcióját, csak azokra a kinövésszerű, komolytalan, lényegben üres jelenségekre akarok rávilágítani, amelyek Ízléstelenségük miatt kritikát érdemelnek. Sőt ezt sem tettem volna, ha a napisajtó egy része következetesen jóakaró észrenemvevéssel nem haladna el mellettük akkor, amikor ugyanazon sajtó hétről-hétre támadó mozdulatai tárgyává teszi a katholikus egyházat. A sokszor emlegetett zord maestro vaskeztyüs ökle sok divatlelkesedést és kérészéletű segély-stilust megsemmisít, minél nagyobb áldozatokat log azonban követelni, a látott másodszor, a barna ruhás néni fia, mereven nézett a lapra. Ő is odanéz a fiú arcáról. Elpirul s a következő pillanatban eltakarta tenyerével a képet. Mig. kezét a képen tartotta, esdeklő tekintettel, mélyen hajolt a fiú arca elé s erőszakosan a szemébe nézett. Látni akart valamit benne. Látta-e a fiú azt, amit nézett, a képet? Olvasni akart szeméből, hogy aztán, ha kiolvasta, amitől rettegett, elfusson mellőle. S a fiú engedett szemében olvasni. Állta a nézést, mint aki annak tudatában van, hogy szeme, szíve, egész lénye csak oly tiszta e pillanatban, mint a mellette ülő lány. Sokkal tisztább világban élhetett, minthogy ott, amellett a fehér lány mellett olyan képek által keltett gondolatai jöttek volna. S úgy látszik, a lány nem is talált szemében semmit, amitől félnie kellett volna, mert szelid, enyhe mozdulattal lehúzta kezét a képről, megnézte ő is s aztán, mintha valami erdei tájképet láttak volna, nyugodtan tovább fordított. S tovább beszélgettek. — Ugy-e érdekes dolgokat látok én néha ? S nem is hiszed, mennyire örültem, mikor felálltak, hogy belém nézett mindkettő egyszerre s bennem egymás szemébe, lelkébe.