Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-12-06 / 49. szám

1914 december 6. PÁPA ÉS VIDÉKE 3. dékozunk, még nem tesz ki olyan összeget, amit — ha igazán megszívleljük a szeretet szavát — megéreznénk. a szeretet szava olyan, mint a lágyhangú szimfóniák halk, édes muzsikája. Nem kiabál, nem a dobpergés idegingerlő zúgása. S a felemelkedett szív, a nemesen érző, igaz ember megérti szavát. Hisszük, hogy sokan vannak ilyenek az országban, akik megértik a nemes hivó szózatot és segítségükre sietnek azoknak, akik éheznek, iáznak, nyomorognak, mert mindenük: szerető édesapjuk értünk ontja vérét a harctéren. Gondoljunk ezekre is, gyermekeikre is; legyen ez a karácsony igazán a szeretet ünnepe, melynek melegét, boldogságát mindenki megérezze széles e hazában. A Szent-Istvan-Társulat már most elfogad előjegyzéseket a szeretet-dobozokra s kívánatos, hogy a vidékiek minél előbb bejelentsék, mennyire van szükségük, hogy a forgalmat akadálytalanul lehessen lebonyolítani. S ha hallgatunk szívünk részvétteljes szavára, ha teljesítjük az-értünk küzdők iránt kötelességeinket, ez lesz a Szeretet ünnepének legméltóbb, legszebb megülése. Sok-sok sínpár Sok-sok sinpár futott az Ívlámpák fényéből a sötétlő távolba. Szinte lehetett hallani a sugarak ütésétől keltett acélpengést. Finom, beteg ideg az acél csillogásában hangot is hallott. Oda támaszkodtam az Ívlámpa oszlopához. Fejem nekitámasztottam a hideg ősz ködétől nedvesre csókolt vashos s néztem vonatok érkezése elé. Mint nézek a sötétség és alkonyat érkezése elé. Amit várok s félek. Ami után vágyok s mégis könyörgök, hogy ne jöjjön. Most úgy vártam a vonatra, aminek a fényes sinen kell elémgördülnie. Megindult eléje a szemem. Zökkenés nélkül ugrott át két sin érintkezési pontján. s nem jutott sokáig. Csak addig, ahol az ívlámpa valódi fényét az alkonyat álma lelógta. Csak a valóság és álom, képzelet határáig, amelyen túl olyan szép minden s olyan félelmes minden. Fásultan néztem az összeszaladó vasrudak közé s nem láttam egyesülésüket a távolban. Elállta szemem látását a bénító álom s nem mozdulhattam tovább, v Pedig húzott, vitt a távol, a dübörgés Sóhajt küldtem a sóhajok elé, részvétet a fájdalmak elé. Tépést tépett a lelkem vigasztaló szókból. Kendőt szorongattam a könnyek letörlésére s mankót az ellőtt lábaknak. S vártam, — nem jöttek. Eléjük siettem s megbotlottam. Kívántam őket s remegtem. Mint az álomképeket, mik futva menekülnek a napkeltekor s hiába futok utánuk. Csak éjjel jöhetnek s csak éjjel várhatom őket. Nappal száműzöttek s nem nézhetek rájuk . . . Elrobogott előttem a vonat. Letöröltem néhány könycseppet, tépést tettem néhány felszakadt szívre, itattam reménnyel a reményvesztettet, aztán — megindult a vonat. Talán el sem mozdultam az ívlámpa oszlopától? Ott voltam mellette. Csak az ellenkező irányba néztem. Két piros fénypont közeledett a sinpár fölött egymáshoz, mert mind távolabb ment a vonat. Oh, ha port verhetne, micsoda szép volna távozása! Ha napsugár, Ívfény szőhetné át a gomolygó porfellegeket! De száraz, hideg a távozás, mintha álmok szöknének oda, hol nappal is élhetnek . . . Támaszkodom az ivlámpához s örök álomvárás vagyok. Szemeim a cipőm előtt gördülő kavicsokra szegzem. Körülsétálom mindegyiket. Mindnek más az alakja, mint az emberek lelkének. S mégis mind egyformán erősen, élesen határolt árnyékba borítja alakját, mint a kályha tüzétől megvilátott arcok. Olvasni szeretnék az Istentől a földön kaviccsal kirakott írásból s olvasni szeretnék tűzben árnyékossá rajzolt arcokból. Majd azt tudakolták, hogy mi újság otthon — a mi szép hazánkban, mert aug. elseje óta semmi hirt sem hallottak a hazai állapotokról. Szegény jó fiuk! mily örömmel fogadnák ezek ott a heteken, hónapokon át tartó gyógyulás alatt a jóravaló magyar olvasmányokat! A kremsieriek ugyan már a SzentIstván-Társulat jóvoltából eddig ilyenekkel el vannak látva, hanem a többi morva és cseh városban fekvő szegény honfitársaink mennyire vágyódhatnak ilyenek után! Sok mindenre gondoltak a vezető körök, de talán ily jóravaló olvasmányok szétküldésére alig gondoltak. Pedig, hogy mi lehet egy jó könyvnek a hatása, arra bámulatra méltó példákkal tud szolgálni a betegek birodalmában a kegyelem világa. A betegek ápolói és orvosai mellett lehetetlen a hálás szív érzelmeivel meg nem emlékezni a kremsieri katonai lelkészről: Bartonik Ferencről, ki nekünk és sebesült hőseinknek ott a messze idegenben testvérünk, atyánk, útbaigazítónk, vigasztalónk, segítségünk, szóval mindenünk vala. Az Úr, ki egy falat kenyeret és egy pohár vizet nem hagy jutalom nélkül, legyen az ő bőséges megjutalmazója. Másnap, halottak napján, elmentünk az érseki székesegyházba, hogy drága, felejthetetlen halottunkért az Egek Urának az engesztelő szent áldozatot bemutassuk. A székesegyházban talán 12 oltár volt, mely mind el volt foglalva. Sajátságos, hogy a legelső oltárnak, mely felszabadult s amely előtt a gyászoló kis csoport letelepedett, az oltárképe éppen az Üdvözitőnek a 'keresztről való levételét ábrázolta s éppen ez az oltár volt az, melynél az első szent misét a mi drága, szeretett halottunk lelkéért az Urnák bemutathattuk. Mikor a székesegyházat elhagytuk, hosszú sorokban karszalagos ápolók, mentőkocsik és orvosok mentek az állomásra új sebesült szállítmányért. Hatszázhusz ily nehéz sebesültet vittek el szemeink előtt, a szent ügynek: a Haza védelmének ugyanannyi engedelmes, a halálig engedelmes hőseit. Többen közülök, mire Kremsierbe értek, az uton meghaltak és az ottani temetőben lettek eltemetve. De bárhol nyugosznak is e hős fiuk, sirjuk mellé, még ha jeltelen is az, oda áll örökös díszőrnek a honfiúi Hála és a hű Emlékezet. Németh Gyula. Miről mesélnének? Volnának-e arcok oly őszinték, mint a kavicsok itt a lábam előtt? S föltudnám-e fogni mindnek a meséjét? Nem őrülnék-e meg ekkora tudásban ? Megéri ntették a vállam. Mosolygós arcok csaltak el az Ívlámpa oszlopától, a mesélő ívfényből, a nem messze álomba dermedt sinpárok közül és én, mint alvajáró raktam- megszokott módon egyik lábam a másik elé. Mert igy szokás, mert igy jut előre az, aki menni akar s nem akar elesni. Néztem, de nem láttam, szóltam, de nem tudom mit, csak mentem hazafelé. Lelkem elsietett valamerre a sötétbe merült vasút után s sietett, hogy megszökhessen a mindennap járó álmok elől . . . Ele. A fekvő regiment.*) (Parasztház. Este van. A szobában gyertyavilág. Négyen ülnek az asztal körül. Öregember, anyóka, kislány meg kisfiú. Az asztalon piros cédula.) Anyóka: Meghalt? Öregember: Kitőtt az ideje. Anyóka: Szegény . . . Öregember: Csak egy döfés a kis kék köpenyén, azontúl kampec. Kislány: Ő . . . Kisfiú: Nem is halott. Öregember: Nem hát! Anyóka: Mit mond? Öregember: Ha szépen hallgatod, elmondom . . . Kisfiú, kislány: Mondd! Anyóka (sir): Meghalt . . . Öregember (mérgesen): Aludni ment, mert van egy külön, alvó regiment és annak mindig csak aludni kell. (Anyókához:) Volt katona kend? Mert azt tudni kell. ... Az őr szobája márványoszlopos és ott pihen a kürtös meg dobos; fejük fölött egy-egy szál gyertya leng, az udvaron meg holdvilág dereng. A kaszárnyában csend és hallgatás, mert nincs vezényszó, nincs kihallgatás; a századórák állnak. Egy se jár. Kihalt a raktár és a suszteráj. Üres a hosszú gang. És bent, ahol a holdvilág tündöklőn silbakol, egy ajtó mögött nagy, fehér terem, — ott alszanak fakón és vértelen, csukott szemmel a néma századok: sok ezer ágy és mind megágyazott. Az ingükön egy csöpp kis vérnyom ég; hanyatt feküsznek; rend, hogy rátegyék mellük fölé a csákót és vasat, a polc fogán meg tisztán lóg a csatt, ragyog a fegyver, szikrát ver a gomb — (Anyókához:) Na. Látott már kend alvó batajont ? . . . Kisfiú: Sose kelnek föl? Öregember: Eccer mind felül. Ha majd a parancs megjön rá. Belül, — mint amikor a pap misére hiv — nagyhirtelen csengetni kezd a szív. Anyóka (csöndesen sir tovább): Meghalt . . . Öregember (az asztalra üt): De nem halt meg! Na . . . Lepihent. Kislány (anyókához): Neki muszáj, mert fekvő regiment! ... *) Ezt a gyönyörű kis verset az »Uj Idö"k« legutóbbi számában olvastuk.