Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-11-29 / 48. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914* november 15. 46. szám. PÁPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szára ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerKesztö: Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. A „tisztító" vihar. Megdobbant a szivünk, mikor az ég alján mutatkozó apró fekete pont tomboló viharrá növekedett. Nem azért, mintha féltünk volna tó'le, hiszen'ismertük már a nagy viharok tisztító munkáját, de önkéntelenül is föltámadt bennünk annak a pusztulásnak képe, mely a rombolásra megérett bálványok nyomán visszamarad. Bántott bennünket a kérdés, vájjon be tudjuk-e helyüket újakkal tölteni, sikerül-e helyükbe állítanunk az emberiség örök ideáljait, eszményképeit ? nem merül-e ki eró'nk a rombolásban s az üresen hagyott emberi lélek nem tér-e vissza újra megszokott faragott képei, bálványai közé? Az események folyása megnyugtatott bennünket. A vihar, mely végigsöpört az emberiségen, csakugyan „tisztító" viharnak látszott, mely ledöntötte ugyan az útjában álló, hivalkodó bálványokat, de a dohos, penészes levegőt frissel cserélte föl s megáztatva a kemény rögöt, új művelésre alkalmassá tette azt. Ereztük, amint a lelkünk megtelik ezzel az üde levegővel, éreztük, láttuk, hogy az emberi szív fagya újra fölenged s utat nyit a legszentebb, a legfölemelőbb érzelmeknek. A hazaszeretetnek már-már kialvó lángja hatalmas oszlopban tört fölfelé; ó ez nem a szép szavakban kimerült hazafiság volt, mely néha napján szalmatüzet ha gyújt, hanem tettekké kristályosodott hazaszeretet, mely elszakította a fiút a szülőtől, a testvért a testvértől, az apát a családtól, a férjet a hitvestől s fölpántlikázva, megkoszorúzva vitte őket a legszebb halálra. Mintha rég elmúlt, nagyapó-mesék daliái támadtak volna újra, úgy robogtak a hős fiúk csatáról-csatára s írtak magukróí minden versnél ragyogóbb, magasztalóbb hőskölteményt. A vallásosság, melynek korlátait összedöntötték, porrá törték elvakult emberek, hogyan meglepte, hogyan megszállta ismét a lelkeket! A gyóntatószékek bűnös lelkiismeretek fürdőivé váltak, a Mária-érmek, a rózsafüzérek újra ékességeink lettek, a templomokba vivő utakon ájtatos tömegek hullámoztak. Ezeket nem az emberi tekintet, nem az új ruha fitogtatása vitte oltár elé; szemükben a Magdolnák könnye égett, halvány arcukon a csipkebokor előtt leboruló Mózes áhítata ragyogott, mert érezték e nehéz napokban, hogy közel van hozzájuk az Ur! Hány tábori levelezőlapról olvastam magam is: Kész vagyok az Isten trónja előtt megjelenni, mert kibékültem vele elindulásomkor... Igen, az emberek ádáz harca kibékülést, engesztelődést hozott a legnagyobbal, az Istennel! Az áldozatkészség, az emberszeretet is milyen csodálatos tetteket teremtett. Nem azokat értem, akik talán vagyonuk fölöslegéből adakoztak, hanem azokat, kik a biblia szegény asszonya gyanánt filléreiket rakták a haza vagy a legnemesebb értelemben vett humanizmus oltárára; akik önmaguktól vonták meg a falatot, csakhogy áldozatot hozhassanak. Apró diákok kipirult arccal rakták össze csekély zsebpénzüket, de ezt a Nádfedeles háznak egyszerű padkáján Könnyek közt vergődik egy szép barna leány. Uri férfi lép be, szomorú az arca: »Ne sirasd öt, lányom, az Isten akarta, Én v o 11 a m az apja«. Sulyok Dezső. TÁRCA. Inter arma. Fenn a Dnyeszter parton alászállt az álom. Néma, hangtalan csend messze rónaságon. Meg-megzörren néha egy lehulló levél, Benn a sáncárokban magyar fiú beszél, Halk-suttogva beszél: »Nem tehettem róla, lelkemre mondom: nem, Hogy én azt a leányt annyira szerettem. — Kitagadott apám, bujdosóvá lettem, A hálátlan fiút megveri az Isten S én nagyot vétettem. Sohse lett az enyém, nem engedte sorsom; Tán, mert apám átkát a fejemen hordom. Elszakítva tőle idegenben járok, Köröttem fakadnak piros vérvirágok, Szomorú virágok«. Feltámad a szellő, a Bem apó lelke, Elsodor magával csendes sirverembe . . , Orvul a viz partján eldördül egy lövés, A fiú elhallgat: sorsa már pihenés, Örök, nagy pihenés. * Villa néni. — Irta: Finta Sándor. — A kis Mici könnyedén ugrott le a vonatról s unokanővére boldog szeretettel csókolta össze finom arcocskáját. — Isten hozott, Micikém! — Csakhogy látlak, Mancikám! Sok édes szó röppent az állomás zűrzavarába s Manci vidáman karolt a kedves rokonba, akit már ezer éve nem látott. Kacagva siettek a várakozó hintóhoz s az utánuk igyekvő fiatalember alig tudta követni őket. A kocsinál fölijed Mici: — Jaj, az utazókosaram! A fiatalember mosolyogva nyújtja a kocsisnak s komolykodva mutatkozik be Mancinak: — Makray Laci, hordár. A kis Mici irul-pirul, de Manci rögtön érti a helyzetet: — Látom. Különben hallottam hirét. Tudok mindent. — Micike, mit füllentsek most? — kérdi a gavallér vidáman, mire Mancinak megindul a kedves kereplője: — Először is észrevettem már magát a vonatablaknál, mikor a Mici. kiintegetett felém az útra. Egyszerre elárulták egymást, mikor összepill antottak. Mindjárt gondoltam, hogy maga lesz az a Makray Laci, aki a Micit rászoktatta a csárdásra. — Hisz akkor mindent tud! — kiált fel vidám ijedtséggel Makray. — De igazán, Manci, ne gondolj roszszat! — szólal meg pirulva Micike. — Hát az neked rossz, ha elkisér a vasúton a farsangi táncosod ? — évődik Manci. így csütik-csavarják a szót, mig aztán csak be nem vall mindent Mici is, meg a