Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-11-15 / 46. szám

2 PAPA ES VIDEKE. 1914 november 15. dacára is ezeknek a nehéz időknek ezer és ezer eseménye, hogy mire győzelmes hadaink újra rálépnek a hazai földre, az erősebb, keményebb lesz, mint volt mikor elhagyták. Mi tovább is bizunk annak a küzdelemnek győzelmében is, amelyet önmagunk indítottunk önmagunk ellen, amelynek célja megszilárdítani az alapokat idehaza, mialatt küzdő hadaink megtörik a kívülről támadó ellenség erejét. Boldogan nézzük, mint kerülünk mind jobban vissza arra az alapra, amelyről már-már lecsúsztunk, amelyen pedig egy egész ezredéven át vészben-viharban szilárdan álltunk. Amikor nagyon mélyen vágnak a lelkünkbe az események, amikor a csüggedés kísért, amikor nemzeteért s övéiért aggódó, remegő lelkünk túlfeszült, új erőkért nem a Vígszínházba, hanem ehhez a folyton, napról-napra valósuló reményhez megyünk. Győzünk odakünn és idebenn: e kettős győzelem lesz a két pillér, amelyek megbírnak egy második ezredévet is! .... Nem illik, ha a szegény és szerény vidék a fővárosnak tanácsot osztogat, ama bizonyos estély publikumának azonban vidékiekhez illő alázattal tennénk egy ajánlatot: próbálják fölcserélni az urak a szmokingot csukaszürke köpennyel, a hölgyek a dekoltált ruhát ápolónői fehér köpennyel s a színház fűtött nézőhelyiséget akár a galíciai, akár a szerbiai lövészárkokkal, kötözőhelyekkel, higyjék el mi jámbor vidékiek meg vagyunk róla győződve — többet használnak vele a Hazának, mint ha a «Csúnya ember «-nek s a »Mozi tündér«-nek tapsolnak. Y Világosság és vigasz. — Irta: Prohászka Ottokár. — (Folytatás). Hinnünk kell az észt meghaladó észszerűségben, hinnünk kell a lappangó isteni gondolatokban, hinnünk kell a minket leteperő s az ellenünk is érvényesülő rossz dacára a diadalmas jóban! Hinnünk kell a nálunknál nagyobban! Minthogy sötét felhőből villámok cikkáznak, úgy gyúlnak ki az embertelen s érthetetlen hatalmak: s erők ütközésében a léleknek világfölényes gondolatai s érzései. Bizhatunk benne, hogy itt célok érvényesülnek, melyeket nem mi tüztünk ki s hogy itt oly terveken folyik a munka, melyeket nem mi rajzoltunk meg ceruzával, hanem az Isten a világuralom jogarával. Ez a világfölényes hatalom a mi lelkünk központi napja, melybe bele vagyunk kapcsolva s melynek vonzása nem mint mechanikus vonzás, hanem mint világfölényes öntudat, mint érvényesüléséről való nagy hit s mint a jónak győzelmébe vetett erős s biztos remény nyilatkozik meg bennünk! S megnyilatkozik éppen akkor, amikor romba dől sajátos kis világunk. Az emberi lélek ugyanis önmagát, mint új erőt s mint új energiát éppen ott mutatja be s erkölcsi erejének legnagyobb győzelmeit éppen ott vívja ki, ahol történeti kis világa szétfoszlik s elpusztulnak az anyagi s testi jólétnek féltett létj föltételei. Hősök s vértanuk ott serkennek s a lelkiség ott virágzik ki vértüzes és szellemmel sziporkázó pompában, hol az Isten szántott alája az erőszak ekevasával. Tudom, hogy a vértanúság nem rendszer s a hősiesség nem életpálya, de nélkülözheti-e az élet a hősiességet s elkerülheti-e a vértanúságot ? Lehet-e világrend harc s áldozatok nélkül s van-e kilátás oly földi életre, melyből az ütközés s a szenvedés ki legyen zárva? S ha mindezek dacára nem haragszunk a világrendre, nem kell-e ráismernünk éppen a legnagyobb áldozatokban s erőfeszítésekben a lélekérvényesülésnek rendszerére s annak a nagy pedagógusnak vezető gondolataira s szándékaira, aki az emberiség lelkiségét kifejleszteni akarja?! Aki elborul s kétségbeesik, az kikapcsolja magát az eszmények vonzásából s a szellemi világnak Isten felé, a diadalmas Jó felé való gravitációjából s elsötétül és lehűl. Ez az elsötétülés és lehűlés kétszeresen fájdalmas s sajnálatos, ha azoknak sírja s elveszte fölött szállja meg a lelket, kik a szó igaz értelmében hősök voltak s így azt a kapcsolatot az eszményi kötelességekkel, tehát Istennel az áldozat tettében váltották ki. Sajnálatos az az eltörpülés, mely a vigasztalan fájdalomban lesz úrrá a szíven épp azoknak eleste s távozta fölött, kik önmaguknál lettek nagyobbak, mikor az egyéni, földi élet érdekeit, a szeretetet s boldogságot is föláldozták hazájuk s nemzetük jóléteért. Sajnálatos, hogy azok, akik kétségbeesve siratnak hősöket, épp akkor merülnek el sötétségbe

1, mikor hőseik az odaadás s áldozat tüzében kigyúlva égnek s lobognak. Sajnálatos, hogy azok sötétülnek el, kik legközelebb álltak hozzájuk s úgy tűnnek íöl hőseik mellett, mint világias árnyékai az eszményi lángnak. A láng a hősöké, az árnyék és hamu pedig a kétkedőké. Szinte meglepő, hogy mennyire más a hősnek, mint a hőst megsirató, kétkedő s kétségbeesett léleknek a hangulata. A hősben a lélek, a siratóban a depresszió, tehát a lelketlenség dolgozik. A hősben az akciónak életnövelő s kedvetfokozó temperamentuma, a megsiratóban pedig az erőszak győzelmének gyásza uralkodik; a hős pozitív, a siratója negatív; a hős teremt s érvényesül, a siratója pedig csak hűlt nyomokat s csatavesztést lát. A hősnek szeme ragyog, gyászolójának szeme pedig könnybe lábad; a hős felszabadul s elmegy országába, a siratója pedig itt marad s zárt kripták ajtaja előtt kuporodik. Láttuk ő nála is. Jámbor szülői zsenge korától kezdve saját példájukkal arra taníták, hogy félje az Istent és magát megtartóztassa minden bűntől. Lelke az Istené volt. Szive, annak minden dobbanása pedig ifjú hitveséé. Minden közel állóját, köztük e sorok iróját is, még utolsó búcsúszavával is arra kérte, hogy az ő kedves kis hitvesét el ne hagyják. Ha visszatér a harcmezőről, meghálálja, ha nem tér többé vissza, majd megfizeti a jó Isten . . . Azután ezer meg ezer bajtársával együtt elindult a hadak utján, hogy, akinek lelke az Istené volt, szive a hitveséé, élete a Hazáé lehessen. Szept. 8-ika óta állott úgyszólván folytonos ütközetben. Ha a lövészárokban egyegy társa megsebesült s onnét elvezették, mindegyiktől azt üzente, hogy az ő kedves kis ifjú hitvesét köszönteti. Október 25.-én — a Mindenszentek ünnepét megelőző vasárnap — Jaroslau mellett ismét rohamra indultak az oroszok ellen. Nyúlánk alakja tette-e, vagy az az élénkség, mellyel kötelességét végezni szokta, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy e roham alatt 5 golyó találta. Egy a balkarját fúrta át, egy a szive fölött a tüdőn futott keresztül s három golyó a gyomor tájékán fészkelte be magát. Három nap, három éjjel tartott a sebesült honvéd szállítása Kremsier nevü, morva városba. A Mindenszentek ünnepét megelőző csütörtökön — október 29.-én — a hajnali órákban a reáliskola egyik termében helyezték el a nehéz sebesültet. A legelső gondolatja volt, hogy súlyos megsebesüléséről táviratot küldött, melyben még azt igérte, hogy »majd levélben többet«. Szerető, aggódó szivek távirati kérdezősködésére megjött a tudósítás, hogy a súlyosan megsebesült honvéd felgyógyulásához nincs remény. Aláirva az orvos. Nemsokára egy szomorú kis csapat elindult az ismeretlen útra, a nehéz útra: búcsút venni attól, akit igen szerettek, a halálos ágyon. De lassan ment a vonat! A 18 óráig tartó vasúti ut 18 hosszú esztendőnek tetszett. Végre Mindenszentek napján úgy délelőtt 9 óra tájban ott voltunk Kremsier-ben — a sebesültek fővárosában. Hatezer sebesült feküdt már akkor ott, de tizezernek volt hely készítve. Ennyi között a mienket megtalálni bizony nem volt könnyű dolog. De végre — a harmadik kórházban — megtaláltuk. Ott feküdt az első emeleten egy teremben egymaga önfeláldozó, nemes szivektől — az ő ápolóitól körülvéve. Arca lázban égve, már 24 óra óta eszméletlen állapotban, öntudatlanúl, szemei egy pontra szegeződve, szinte haldokolva. Mikor a kisded csoport — mely hitveséből, édes anyjából s hitvesének legközelebbi rokonaiból állott — odalépett a szegény kis honvéd halálos ágyához s ennek füleiben megcsendült az édes anyai szó és hitvesének gyöngéd, szivátjáró szólítgatása, akkor a nehéz beteg ránk tekintett s mikor ott látta duló csaták, nehéz szenvedések után, messze idegen földön az Ő ágya körül azokat, akiket annyira szeretett, ott látta hitvesét, édes anyját s a többieket, egyszerre föllobbant lelkének minden ereje, kitárta karját és úgyszólván a sir széléről visszatért, hogy azoktól, kikről nehéz órákban álmodott, utoljára bucsut vegyen. Elkiáltotta: Édes anyám! s anyját át-