Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-11-08 / 45. szám

F" IX. évfolyam. Pápa, 1914* december 20, 51. szám. PAPA ES VIDÉK Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör es a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Feielös szerkesztő : Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyv kereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Memento. Újra gazdagabbak lettünk egy friss sírhanttal, amely mellett imádkozva megy el mindegyikünk. Pihenni tért haza a hős . . . Gyengéden takard le, te édes Anyaföld, mint édesanya alvó gyermekét . . . Gyermeked volt s hősöd lett, vérével áztatta rögeidet s még akkor is, mikor szíve lassúdni kezdett, mikor az érted hozott áldozat a befejezéshez közeledett, téged emlegetett, pihenni hantjaid alatt akart... Pihenj, Hősünk, álmaid fölött virraszt a Haza, a honfiúi szeretet! Oltártól oltárhoz mentél. Az elsőnél összeforrt szíved egy másik szívvel, boldogságtól remegő •szívet vittél a másik oltárhoz, hogy föláldozd rajta. Ez oltáron ellobbant ifjú életed. S az áldozat tüzében naggyá lett a lelked: hőse lettél nemzetednek. Szép, szeretettel átszőtt életed odaadtad egy másik életért: Hazádért. Virággal hintjük tele sírodat, imánkba szőjük nevedet . . . Pihenni tért haza a hős. Ugye, Uram, örök nyugodalmat adsz neki! A mi koszorúink elhervadnak: adj neki te hervadhatatlan babért! Világosság és vigasz.*) — Irta: Prohászka Ottokár. — » A föld pedig puszta és üres vala — mondja az írás — és sötétség vala a mélység színén«; tehát sötétségen, pusztaságon s ürességen kezdődik minden, de az Isten azután e vak hatalmakkal szemben világosságot gyújt ki s napsugárba állítja bele a világot, hogy ez a bűvös energia villanyozza föl a rögöt s szőjje bele a chaosz tespedésébe a színek s formák szépségét. így alakul ki a rend s a szépség bármilyen világban. így alakul ki a szellemi világban is. Oda is világosság, oda is olyan alakító, bűvös energia kell! S van is belőle; mert ami a napsugár a földnek, az a szellem energiája s a hit világossága az emberi életnek. Puszta s üres ez is, éktelen és zűrzavaros ez is, még pedig egészen az érthetetlenségig s a kétségbeejtésig, ha világos ész s ha az ész fölött nagy hit nem világít neki. Azért hát a küzködő embernek is méltán az a jelszava, hogy »világosságot a sötétségbe, — még pedig napsugárt a földnek s napsugárt a szellemi világnak is«. Mivel pedig a szellemi világnak két fényforrása van, az egyik az értelmi fény, a másik a hit világossága: azért az egész világot, az anyagit s a szellemit *) Az »Élet« 44. számából. egybefogva, hármas világosság hierarchiája igazgatja s alakítja a létet: a napsugár, az 'értelem világossága s a hit isteni fényessége. Ahol a napsugárnak vége van, ott kigyúl az érteimi fény s ahol ez is kialszik, olt az isteni fényesség lesz napvilágunk. Aki a fények e hierarchiája ellen lázad, vaksággal bűnhődik; vak lehet szemeiben, vak lehet eszében, vak lehet hitében; öntudata sötétség, érzete kín. Kár kioltani egyetlen egy fényt is a sötét életben; kár a szemért, kár az észért, kár a hitért. Amily szükségünk van a szemre s az észre, oly szükségünk van a hitre is, még pedig azért, mert vannak a világban sötétségek, melyeket sem napsugár, sem értelem nem oszlat szét. Hogy csak egyet említsek: a háború oly sötétség, melyben elhomályosul búbánatban szemünk s megáll s megdermed tehetetlenül eszünk; nem ért belőle semmit) sőt lázad ellene egész valónk. íme a képtelenségek s embertelenségek barbár éjszakája! Ki világít hát majd ez éjszakában ? Filozófiák-e vagy tündérszemek opálos fényei igazítanak-e el benne? Egyet tudok, hogy világosságra vagyok teremtve s vakulnom nem szabad; tudom azt, hogy az érthetetlenség e benyomásaira is nekem fénnyel s világossággal, nem pedig sötétséggel s buta rezignációval kell válaszolnom; tudom azt, hogy ez a brutális valóság is csak inger nekem, melyre TARCA. Bronzturulok szállnak . . . (Folyt-tás). 6. Piros rózsás kis seb nyílott egy mellen. Hatalmas, erős férfi mellén. Olyanon, amit világok harca elé lehet vetni s az megtörik rajta. Hideg, fényes acélok járnak előtte, de félnek felvenni vele a harcot. Büszke nyugalom, erős biztonság acélossá edzik minden porcikáját s a szemek nézésén acélos ereje villan a futkozó acélkigyókra. A karok egy-egy rándulása messze elveti az idegesen kapkodó kardokat, alattomosan bujkáló szuronyokat s utat vág előre. Mindig csak előre. Mert a levegő is könnyen enged, a viz is szétszakad, a kő is megbomlik, az acél is kicsorbul. De az embernek, ki világokat hord vállain, buknia nem szabad. Rá egy élet van bizva. A levegő helyére más levegő nyomul, a vizet uj viz kipótolja, a szikla üregét a szél kövesedésre alkalmas homokkal behordja, acélok csorba élét köszörülő kő kipótolja, de elvesztett életet semmi vissza nem ád. S nem sírtunk a felégett házon, leszakadt várfalakon. Nem becsültük meg az életet ott, ahol könnyen megszakadhat ... S elindult az erős ember piros sebével soraink között. De mi nem láttuk, hogy poros a ruhája, piszkos a keze, rendezetlen egész külseje. Csak a piros, rózsaformájú mély sebet láttuk és a kezünkben tartott rózsákat hegyébe szórtuk. Elborítottuk a megmaradt életet finom virágokkal, mikhez gyönge kezekkel szabad csak nyúlni. Csak szerető emberek szerethetik a virágot és az életet. Csak finom érzés tudja virággal kifejezni az élet értékét. Csak megértés tudja a virágot durvaság nélkül értünk nyilt sebekre dobni. Mert boldogság a virág és szeretet... A világ fölé felszállott fekete turulmadár pedig szeretet nélkül harcolta végig útját . . . 7. Hosszú földhányások karéjosan kivágva messze húzódnak. A karéjokban sötét szájú acélcsövek látszanak. Hallgatnak már. Az előbb még hangosak voltak. Hangosak és haragosak. Most csend üli meg a környéket. Húzósán elfekvő csend, mint a pókháló szálai, ráfeküdt az ágyucsövekre. S a halált ; jelentette. Az egyik ágyú féltengelyre ereszkedett. Nem úgy, mint a térdelve célozó ember, hanem mint a béna, ellőtt lábú hős. Csak az öntudat hiányzik az ágyúból . . . Acél páncéljáról lepattogott a zöldesszürke máz, alóla kivigyorog a hideg acél fénye. Sok fényes szem csillog rajta s mind nevet. Gonosz nevetéssel, mint a csontvázak ahogyan vigyorognak. Ugy, hogy a néző háta megborzad bele. Nincs körötte élet. Testek vannak, de csak titkos mozdulatokkal. Mert a lélek s a vér néha még megmozdul. Ilyenkor rándul egyet a test is. Egy holttest átfeküdt az ágyúcsövön. Két karja előre lelóg. Köztük feje hajlik a hideg csőre. Balkarja csuklóján finom bőrtokban óra látszik. Még néhány perccel előbb együtt lüktetett a vérrel. Epoly zajtalanul s époly állandóan. Együtt hevült a vérrel.