Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-10-25 / 43. szám

4. PÁPA ES VIDÉKE. 1914 december 25. Háború, kórházhiány, kötőszerelégetés. A közegészségügy pápai zászlóhordozóinak egyik kimagasló alakja cikket irt a »Pápai Hirlap« 42-ik számába. A cikk »Sebesültek kórháza Pápán« cimen jelent meg, amelynek lényege három pontban foglalható össze. Dr Ldwy László, a cikk szerzője megállapítja mindenekelőtt, hogy a mostani csaták nem dőlnek el néhány óra, vagy egy nap alatt, hanem eltartanak napokig, sőt hetekig. E megálla,pításból természetszerűen az következnék, hogy a mostani háború, amely nemcsak hetek, hanem hónapok óta tart immár, véget is érhetett volna, amit azonban nagyon is megcáfol azoknak jóslata, kik a háborúnak legalább egyévi időtartamáról beszélnek, sőt — mint az újságokban olvassuk, — a hármas entente a háborúnak évekig való kihúzásáról álmodozik. A háború időtartamának megállapítása után panaszkodik a cikk szerzője, hogy környékünkön minden kisebb városkában nagy számmal vannak sebesültek, csak Pápán nincsenek, aminek oka az, hogy nincs városunkban kórkáz. Cikkíró urat volt már szerencsénk felvilágosítani e lap hasábjain arról, hogy van Pápán • kórház, azért szinte sajátszerű, hogy mig a pápai kórháznak létezését s annak a közegészségügy O O OX érdekében kifejtett munkásságát több mint másfél évszázados elismerés bizonyítja és honorálja: dr Lőwy László egyszerűen nem vesz tudomást róla. De ily körülmények közt ki legyen az, aki tudomást vesz dr Lőwy Lászlóról és az ő zsurnalisztikái munkálkodásáról? Nem is azért irjuk e sorokat, mintha túlságos respektusa volna előttünk ujságirói tevékenységének, vagy mintha az ő előttünk fekvő cikke szerfelett lesújtó hatással volna akár az Irgalmasrend kórházára, akár a Vöröskereszt Egyesület által felállított kórházakra. Nem. Sorainkkal csupán azt akarjuk elérni, hogy városunk félrenemvezethető lakosságát megerősítsük abban a hitében, hogy vannak Pápán kórházak, amelyek alkalmasok a sebesültek befogadására, s az a körülmény, hogy nagyobb számban még nem jöttek Pápára sebesültek, egyedül a hadvezetőség intézkedésében keresendő. Tudjuk, hogy a Vöröskereszt Egyesület hány kórházat mely helyeken állított fel. Azt is tudjuk, hogy e kórházak több mint kétszáz sebesültet fogadnak be. Az Irgalmasrend kórháza 35 sebesült befogadására vállalkozott; de ezen kötelezettségének aligha tehet majd eleget, amennyiben állandóan telve van a honvédkaszárnyában megbetegedett katonákkal és a város területéről beküldött betegekkel. Hogy Pápán vannak a sebesültek befogadására s ápolására alkalmas kórházak, annak igazságát a kórházak megtekintése után annak idején dr Vadnay Szilárd m. főorvos is elismerte. Kérdjük ezek után cikkiró urat, mit ért ő kórház alatt, amelyben sebesültek elhelyezhetők s ápolhatok ? Legérdekesebb a cikknek azon része, amelyben annak szerzője sürgeti, hogy a városban most létesítendő kórházak mindegyikében legyen egy-egy tüzelőhely, amelynek legfontosabb feladata volna, hogy a roppant nagymennyiségű kötőszer mindennap ott elégeitessék. Erre nézve csak egy kérdést vagyunk bátrak megkockáztatni. Legyen kegyes felvilágosítani bennünket dr Lőwy László ur, hogy, ha a kötőszerek, amelyek nincsenek is oly roppant nagy mennyiségben, mint gondolja — amenynyiben a ma már kevésbbé használatos tépést is kérik és keresik — elégettetnének, ez esetben vájjon mivel kötözné ő a sebesülteket ? s p Magyar sebesültek közt Bécsben. — Irta: Blazovich János tábori lelkész. — Itt élek köztük és velük. Óriási méretű raktárokkal rendelkező trén-kaszárnya jórészt kórházzá, a Monarchia egyik legnagyobb kórházává alakíttatott át. Hogy a raktárak méreteiről fogalmat nyerjünk, csak annyit említek meg, hogy hosszában egy-egy sorban 50 — 50 ágy sorakozik s egy-egy raktárban 6 ilyen sor foglal helyet. Körülbelül 4000 ágy várja a sebesülteket, de szükség esetén 5000 —6000-et is el tudunk helyezni. Óriási méretek, s most 2000-ről 200-ra leapadt sebesültjeinkkel szinte elenyészünk a nagy telepen. A sebesültek úgyszólván felerészben magyarok voltak. Kezdetben bizony a mi magyarjaink nagyon-nagyon elhagyatottaknak érezték magukat. Igaz, a császárváros elragadtatással beszél a magyar katonák vitézségéről, a bécsiek úgyszólván dédelgették a magyar sebesülteket, de mégis csak nagyon idegen volt a magyar fiúnak a császárváros. Beszélni úgyszólván csak az orvosával tudott, olvasnivaló is csak gyéren akadt. Különösen idősebb házas honfitársaink voltak levertek, amikor látták, hogy német, cseh társát családja, rokonai, gyermekei meg-meglátogatják, hozzájuk pedig csak szeretteik gondolatai, aggódása száll. Ilyenkor mélysóhajok szálltak föl fájó szivükből... Istenem, miért nem vagyunk mi is közelebb kis falunkhoz . . . Szomorú képet mutatott a látogatási napok délutánján a magyarokból összeverődött csapat. Ezen az állapoton változtatni kellett valahogy, s a vezetőség, amely igazán a szivén viseli a reája bízottak gondját, talált is utat-módot erre. Mindenekelőtt mindenki hozzálátott a magyar olvasmányok gyűjtéséhez s hál' Istennek szépecskén jött össze. De még sok, igen sok kellene. Kérem a tisztelt'olvasókat, ha vannak régebbi folyóirataik, nélkülözhető könyveik, gondoljanak ránk: sok honfitársunkkal tesznek igen nagy jót. *) (Cím: Feldkurat, 3. Reservespital in Trainkaserne, Wien XII.) *) Az »Alkotmány« állandóan 10, a »Népújság« (kath. lap) 20 ingyen példányt küld. A többi lapok, amelyekhez még kérésünkkel fordultunk, nem reagáltak kérésünkre. Azután egy óriási termet kaszinóvá, társalgóvá alakítottunk át. Itt aztán minden második nap 2 órás koncertet tartunk, s egyéb szórakozásban is részesíti őket a nemeslelkű vezetőség, hogy ne legyen idejük mindig hazagondolni. Fel is ragyogott az arcuk a muzsikaszó hallatára a magyar fiuknak. Megkérdezem tőlük: No fiuk, hogy tetszik? »Szép az, Tisztelendő úr, csak az a baj, hogy nem értjük. Csak szól és szól, de mi aztat nem értjük . . .« No majd segítünk, amenynyire lehet, hogy megértsék, szerzünk magyar kottákat is . . . Ugyancsak ebbe a terembe lesz beállítva a kinó is. Október 18-án házunk nagy ünnepet ült. Az óriási méreteknek megfelelő nagyságú, gyönyörű, modern díszítésű házi kápolnánkat áldotta meg a tábori püspök. Az ünnepet emelte trónörökösünk nejének, Zita hercegnőnek jelenléte s a tábori püspök részvéte. Fényes papi segédlettel megáldotta a kápolnát, majd három nyelven beszédet intézett a katonákhoz, akiket könnyekig megindított. Megdobbant a szivünk, amikor a főpap belekezdett a beszédbe. » Véreim, emlékezzetek hős apáinkra, íegyvercsörtetés közepette születtek . . . Hősök gyermekei vagytok . . .« Kigyúlt a magyar fiúk szeme, úgy érezték, hogy béna karukban, lábukban újra felpezsdült a vér, lelkűknek szárnya nőtt, elviszi őket a hősök földjére ... A hősök gyermekei büszkék, maguk is hősökké akarnak lenni . . . Egészen háziasat") élünk, mint egy összetartozó család. Szinte fáj, mikor egy-egy csoport meggyógyúltan elhágy bennünket. Most ürül a kórház s várjuk az újakat. INNEN-ONNAN. A máriaeelli templom kincseit a Vöröskeresztnek adják. Figyelemmel olvasom az újságokat, figyelem az adakozók neveit és sokszor eszembe jut: Istenem, hol van a sok pénz, a nagy gazdagság ? Mert nem találok az adakozók közül egyet sem, akiknek elismert nagy vagyonuk van és abból a nagy vagyonból ahhoz méltóan adakoznának! Urak! Uraim! Ne garasozzanak! Kihalt az ősi dicsőség ? Megbénult az édes haza iránti gyermeki kötelezettség? A szükkeblüségnek nincs ma helye, és ha e nehéz napok kezdetén a város, a pénzintézetek, a gazdagok, úgy és annyit adtak volna amennyit az ő erszényük megbir és amennyit megkövetelhet a »Haza« és e hazának — értünk küzdő, szenvedő és életét feláldozó — édes gyermeke, ha oly szívesen és bőségesen adakoztak volna ők, mint amily örömmel ezek vonultak a harctérre, akkor már Pápán, a Dunántúl úgynevezett »Athenjé«-ben, már rég állana a Vöröskereszt nagy kórháza. A kik adtak, azoknak Isten fizesse meg ! Akik még nem adtak, vagy nem eleget adtak, olvassák az újságból és kövessék Máriacell szegény barátai példáját, mert ők, a világ minden részéből összehordott emlék- és áldozati tárgyakat odaadják a haza oltárára. Vasárnap, szépséges őszi időben sétálni megyek cél nélkül. Lábaim irányítás nélkül kivisznek a grófi-park óldalán a sárguló lombok hulló levelei közt a vasúti állomás felé; nézem az órámat, na éppen jókor