Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-10-18 / 42. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914* november 15. 46. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap, A pápai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Kiadótulajdonos: Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. A Pápai Katliolikus Kör. A kiadóhivatal vezetője: Egyes szám ára 26 fillér. Felelős szerkesztő: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, A lap megjelenik minden vasárnap. Kecskés Lajos. ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Ha nem úgy teszünk! A mult hetek izgalmai még a mai háborús világban is hatványozott izgalmak voltak. A Kárpátok rejtekein belopott orosz seregek okozta riadalom, polgártársaink menekülő csoportjainak látása, azon vidékeken lakó ismerőseink túlzott aggódásból származó menedékhelyet kérő levelei, Antwerpen eleste és annyi más, amivel a lapok és a csacska emberek traktáltak bennünket: úgy lekötötték figyelmünket, hogy a kolera veszedelmes közeledésére rá sem hederítettünk. Pedig az ország hivatalos hatóságai mindent megtettek, ami a veszedelem nagyságára s terjedésének valószínűségére mutatott, de egyszersmind az ellen dolgozott is. Olvastuk a miniszteri leiratokat, hallottul: a járványorvosok kiküldetését újságoló hireket; tudomásul vettük, hogy a vasutakon fertőtelenítenek s gyanús utasokat elkülönítenek, nem utazó közönséget a pályaudvaroktól távoltartanak. Megremegtünk mi megrögzött alkoholisták, mikor az Antialkoholista Egyesület ijesztő plakátján azt olvastuk, hogy kolerabacillusokra adja ki pénzét az, aki alkoholos italokra adja s jóleső érzéssel tértünk haza aznap nyugtalan sétánkról, amikor egy-két embert mésszel láttunk forgolódni csatornáink mellett, mert előre sejtettük ebből, hogy ennek előbb-utóbb fertőtelenítési kísérletezés lesz a vége. És nem is csalódtunk! Reggelre már fehéredett városunk a meszes csatornavágányoktól s ábrázatja olyan képet öltött, mintha minden háznál nagymeszelésre készülődtek s ehhez meszet oltottak volna! Ezt nem gúnyolódó szándékkal mondjuk. Sőt! Ha valaha úgy, most kell minden erejét megfeszítenie városunk hatóságának, hogy a fenyegető veszedelem ellen védekezzék. Hogy ne várja be aggódó, de kedélyes kísérletezéssel, eljön-e hozzánk is, megtelepszik-e itt is. Hogy aztán, amikor már gyilkol és kaszál már sorainkban, akkor megadóan mondjuk: vis maior, halál ellen nincs most orvosság , . . Tehát nemcsak hogy nem helytelenítjük a csatornák mésszel történő behintését, hanem még több más intézkedést, megelőző, preventív intézkedést is szívesen látnánk! Tudjuk, hogy a városi hatóságnak nem nagy módja van a mai körülmények közt megtétetni J o mindent, amit szeretne és jónak látna — hisz a legszükségesebb adminisztráció ellátásához és a közbiztonság megőrzéséhez is kevés az embere — de éppen ennek kellene komolyan gondolkozóba ejtenie bennünket, a város itthon maradt polgárait. Amit a hatóság a kolera elleni védekezés ügyében eddig tett, az bizony csak az első lépés. De ha minden eszköz rendelkezésére állana is ahhoz, hogy megtegyen mindent, amit jónak lát: a kolerás megbetegedéseknek egymagában akkor sem vehetné elejét. A legjobb esetben is csak azokat az alapfeltételeket teremtheti meg, amelyeknek segélyével aztán a polgárság maga: egyesek és családok, intézetek és udvarok -—megóvhatja már magát . . . TÁRCA. Her vadás. Mi lelheti a Virágos ágat, Hogyha egyszer hirtelen elbágyad ? Mi lelheti a Viruló rózsát. Mikor búsan lehullatja szirmát? Mi az oka a hirtelen Végnek? Mért tűnik el oly gyorsan az élet? Mért lesz köddé holnap, ami máma KiVirúlt a napsugár csókjára ? Nem állandó itt közöttünk semmi, Ami itt Van, el kell annak menni, De ami szép és igazán égi, A közös sors hamarább eléri. Sulyok Dezső. Napszállta után. Lebukott a nap a dombok mögött. Meleg levegő áramlott a réten. Fénytelen szinek keveredtek az ég kékjébe. 'A füzes lombjainak susogásában megérzett a teljes esti hangulat. A kis társaság összegyűlt az állomáson. Mint minden este. A tolató vonatok útját álló gerenda volt az ülőhelyük. Szemük villogása a lámpájuk. Kacagásuk a zene. Mert pajzán tréfák hallatszottak ajkukról. S olyan idillikus volt köröttük minden, mit kacagásuk átszőtt. Üres lett volna az este, ha nem szól a töltés menti vizben a békasereg. Ha nem ugat a major minden kutyája. Ha nem sikít a távolabbi vizek fölött a sirály. Ha nem hallatszik köztük erősen, csengősen a kacagás, mit a vér a szájakon át vert ki. — Hallottátok a mult éjjel — kérdezte egy selymes hang a sötétben — hallottátok a bagoly kuvikolását? Már negyedik napja hallom. Első éjjel meghalt itt az állomáson az öreg. Azóta sem tágít. Meglátjátok baj lesz belőle. Eddig még mindig bajt hozott Csak tudnám, ki van soron. Pedig nem sokat nyernék ám vele. Elfutni ugy sem lehetne előle. Mikor beszélni kezdett, a gerenda másik végén még kacagás és halk suttogás váltották egymást. Szavai végére mindenki odafigyelt Már nem volt kedve senkinek sem a kacagásra. Valamennyien egy képet láttak. Egy mindennap végignézett képet. Pillanatokig nézték csak, de azalatt ajkukra forrott a hang. Nem szóltak, nem nevettek. — Bocsássatok meg, hogy jó kedveteket zavarom. Ugy izgatott a jókedvetek. Szerencsések vagytok ti. Vagy talán könnyelműek. Ti is ott voltatok a temetésen s most már nevettek. Nekem, különös, ott is a bagoly sikoltása csengett a fülemben s most is az környékez. Elhallgattak egy pillanatra a békák. Lecsaptak a vízre a sirályok. A füzes fái közt csak az alkonyati szellő sóhajtása hallatszott. Hallgatott a kis társaság. Nézte a