Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-10-11 / 41. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914* november 15. 46. szám. PÁPA ES Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerkesztő Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Legendás idők meleg, imádságos lelke jár vissza közénk ezen az októberi vasárnapon. Mikor magyar zászlókon Mária-képeket hímeztek, magyar pénzre Mária-képeket véstek, magyar költészettel Mária nevét fonták körül, magyar kardra bojt gyanánt rózsafüzért kötöttek . . . Máskor ez az ünnep mindig meg-meghasította a múltra ráboruló sürü ködöt s nekünk látnunk kellett, hogy azon erők között, amelyek vészen, viharon át őrt állottak létünk mellett, egyik legnagyobb, leghathatósabb a Nagyasszony anyai pártfogása volt. Ez az ünnep mindig visszaterelt bennünket a múltba, amely kéréseivel, panaszaival, örömeivel, fájdalmával, sebeivel a nemzet Patrónájához fordult. Merengve, meghatódva járta végig lelkünk a századokat, amelyeket mindig, akár borúsak, akár verőfényesek, bearanyoz a nemzet fiúi, gyengéd szeretete a Nagyasszonyhoz . . . Ma nem emlékezünk — imádkozunk ... Ez a szenvedő, vérét hullató nemzet újra királynéjának védő palástja alá menekül: amerre magyar szó csendül, amerre magyar szív dobog, kilenc -század hitével, rajongó szeretetével átizzított ima tör töl a nemzet Nagyasszonyához . . . Valahonnan messziről, hol vérrózsák nyílnak a haraszt között, az őszi szél szárnyain ének •száll felém: »Boldogasszony anyánk . . .« Y A falvak védősáncai. A nagy városok díszes palotáinak, műkincseinek védelmére acélpáncélos, betonfalas erődöket emelnek, de vájjon mi védelmezi meg a falvakat? Vagy talán a falu nem szorul védelemre ? Igaz ugyan, hogy a falvakban több a duzzadó őserő, amely legbecsesebb a háborúban, több a harckészség és kevesebb az idegesség, de azért a falvakat sem szabad védtelenül hagyni. Adjuk meg a falunak is, ami a falut megilleti. A íalu legnagyobb jelentősége békében az, hogy táplálja a várost, most háború idején pedig még a harcoló katonákat is a falu látja el eleséggel, jelentősége tehát csak fokozódott, így kétszeresen megilleti a védelem. Nem betonfalak és páncélok, még csak mozsárágyuk után sem áhítozunk, hanem olyan védősáncok után, amelyek biztosítják, hogy a falu betöltheti ezután is nagy hivatását. Béke idején ezrével járnak a vándorapostolok, akik hirdetik az okszerű gazdálkodási igéket. Fizetett és önkéntes tanítók oktatják a népet arra, hogyan kell a földet fölszántani, megtrágyázni, hogyan kell az állatokat gondozni, megbecsülni és el nem prédálni, most azonban ezek a tanítómesterek nem láthatók sehol, helyettük csupán szürke miniszteri rendeletek prédikálják, hogy: te pedig falu népe szánts-vess, hogy legyen mit aratnod. Szép dolog egy-egv rendelet kétségtelenül, de még szebb volna, ha akadna minden faluban egy-két ember, aki e rendeleteket megmagyarázná s O o^ megtanítaná a népet arra, hogy kell a rendeletet végrehajtani. Egy szó, mint száz ne vonjuk el a falu népétől az idén se a gazdasági tanácsadókat, ne fosszuk meg a íalut a gazdasági fejlődés lehetőségétől s akkor a falu fokozottabb mértékben fogja betölteni nagy és nemes hivatását. Egyetlen védősánc azonban nem elég a falu népének. A háború nemhogy apasztotta volna, hanem megsokasította azok seregét, akik mindig, mindenütt és mindenkin nyerészkedni akarnak, különösen a falu népe szenved ettől a TARCA. Éjjel az országúton. — Irta: Finta Sándor. — Kelemente házait már három nap óta mosta az eső. Az alszegtől a felszegig hideg szél kalandozott s kemény viselkedésével minden élőt a kemencék, tűzhelyek mellé szorított. Az iskolába dideregve bandukoltak a gyerekek s buzgó igyekezettel óvták tarisznyáikat az átázás ellen, mert az olvasókönyv mellett a délebédi karajkenyér, füstöltkolbász is tönkremenne akkor. Az utca újra elhagyott lett s az eső suhogásába élénken szűrődött ki néha az egészséges lurkók nevetése. Pedig az iskola sötét volt, a falak alján virágzott a salétrom s a padlót helyettesítő téglakockákon sürün csapódott le a hatvan gyerek forró lehelete. Mind a hat osztály elfért a szobában. Egy sor leány, egy sor fiu... És így tovább, osztályok szerint. A kicsinyek épen a nagy abc titkaival birkóztak olvasókönyvükben s kedves szótagolással szórakoztatták fiatal tanítómesterüket. A tanító huszonnyolc éves lehetett. Már kopaszodott halántéka fölött s a homloka szomorúan őrizte azt a vékony félszigetet, mely egykori barna hajrengetegéből megmaradt még. Szemein látszottak már a sok fáradság, tenger aggódás csalhatatlan finom ráncai, csak a tekintete volt friss és meleg s folyton a kicsinyek közt sütkérezett. A perceket pörgette az örökös eső. Az olvasást követte a nagyok számolása és folyt az iskola élete a maga nyugodt bölcseségében. Tiz órai szünet alatt iskolába nyiló szobájába vonnlt a tanító. Itt látszott csak meg, hogy mennyire összetörhette ezt az életet az elhagyatottság ezer ördöge. A tanító az ablaktáblához szorította fejét. Sóhajtozva nézte ázó tarlott kertjét, melynek magaeszkábálta kerítése mellett óvatosan lépdelt el fehér macskája. A kapu kinyílt. Verklisasszony jött be feketeképü porontyával. Rákezdett nyafogó nótáira. A tanító elfordult. Odaült az ágya szélére. A gyerekeit hallgatta, az iskolában hogyan zsibonganak. Mint a méhek. Egyszer csak fölugrott. A verkli valami keringőt sírdogált. A tanító átkulcsolta homlokán kezét. Emlékezett rája. Diák korában a színházban hallotta. A primadonna énekelte. Egész este lázban voltak tőle. Szinház után meg is várták a szép színésznőt. A sok diák megéljenezte s a primadonna soká lengette feléjük fehér zsebkendőjét. A tanító elálmodozott. Csak akkor eszmélt, mikor hatodszor kapott már ugyanabba a dalba kinn az asszony. Elérzékenyülve nyúlt zsebébe s az előakadt ezüstpénzdarabot hirtelen feléjük dobta az ablakból. A vigyázó bekopogott. Veszekedtek a gyerekek. A tanító zavaros gondolatokkal lépett asztalához. Nem tudott bántani senkit a haszontalanok közül. Szelid legyintéssel csöndöt teremtett s ugy érezte, sok mondanivaló lepte meg a szivét hirtelen.