Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-09-06 / 36. szám

2, PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 szeptember 6Új iskolai év küszöbén. Nemzeti életünknek komoly, meghatódott ünnepe volt mindig az iskolai évnyitó. Új meg új tömegek belekapcsolódását jelentette be a kultúréletbe, új remények fakadtak a nyomán. A nemzet reményekkel átszőtt meghatottsággal hallgatta az ifjúság ajkán fölcsendülő Ve ni Sancte-t. Az idén a Veni. Sancte-t túlharsogja a borzalmas harci zaj, amely két oldalról, északról és délről zúg felénk. Ilyen Veni Sanctenk, ilyen évnyitónk még nem volt. De ezek a borzalmas hullámok nem temetik el, nem tapossák le reményeinket. Ellenkezőleg: szebb. egészségesebb, gazdagabb termés reményében kezdjük meg az alászántdst! Aggodalommal fogadták sok és öö o komoly helyen a miniszteri leiratot, amely elrendeli a jelen súlyos viszonyok között az iskolák megnyitását. Tagadhatatlan, hogy tanító és tanítvány munkája egyaránt ezer és ezer akadályba fog ütközni. Egyik sem közömbös szemlélője azoknak az óriási világtörténelmi eseményeknek, amelyek egész Európa porondján zajlanak le szédítő gyorsasággal. Ellenkezőleg, a család után nincsen nemzeti életünknek még egy szerve, amely oly élénken, oly elevenen érezné a sebet, kapná el az örömet, amely részünkül jut. Hiszen ezek a komor tanépületek melegházai a hazaszeretetnek, s ugye napsütést és fagyot egyaránt a melegágy érez meg legélénkebben. A nemzet testében az iskolák az idegközéppontok, hol fájdalmat és örömet legelevenebben éreznek. Nem fog tudni nyugodtan dolgozni sem tanár, sem tanítvány, az értelmi készlet a tanítványok lelkében nem szaporodik, nem gazdagodik annyival, mint máskor. Én mégis soha nagyobb reményekkel nem néztem iskolai év elé mint az idén. Nem az érdemjegyek statiszI tikájában várok javulást. Látom, amint kipirult arccal jönnek ki a fiúk az iskolából ... Beszélt nekik a tanár úr ... Csóvát dobott a lelkükbe, s ettől tüzet fogott az ő hevülékeny, gyúlékony, fiatal lelkük ... Hősökről beszélt, akiknek meleg, tüzes a vérök, ver a szivök, akik betegágyról, ha fáradtan, bágyadtan is, de mosolyognak felénk, akiket nem idő, hanem csak távolság választ el tőlünk .. . Amikor könny szökik majd az Édesanya szemébe, az iskola szive is megdobban . .. Amikor babér hull majd névtelen sírokra, az ifjúság körülállja a sírt imára kulcsolt kezekkel ... Amikor koszorút kötünk majd szeplőtelen győzelmi lobogóinkra, az ifjúság csókkal borítja el az Ereklyét ... S eközben, ebben az izzó magyar levegőben olvad azokról a fiatal lelkekről, ahol volt, a jégkéreg, tisztül a vére, kihull a salak, kristályosodik, acélosodik a magyar jellem, testet ölt mindegyikben a magyar hazaszeretet, a magyar ifjúság hazaszeretete, amelyről mind sűrűbben panaszkodtunk, hogy kialvóban van! Nem baj, ha a didaktika nem is nézi jó szemmel ezeket a megnyitó iskolakapukat, a nemzeti nevelés hálás lesz! A tananyag elvégzésében támadnak majd hiányok. De ezeket a hiányokat sokszorosan kipótolják azok a nagy nemzeti értékek, amelyeket az iskola a harctérről juttat majd el az ifjúság lelkéhez. Hadd nézze együttesen a jövő nemzet azt a gigászi harcot, amelyet a jeten vív érte. Ez a rövid, történelmi egy hónap is már annyi virágot fakasztott, annyi gyöngyöt hozott föl a magyar lélekből: ezeknek az illatával telik meg majd minden magyar iskolaterem, ezeket osztja majd szét az iskola a magyar ifjúságnak. Megindul a munka, amelynek szent célja a küzdő hősök mellé és helyébe hősöket, a hazaszeretet fanatikusait állítani. S mi igaz lélekkel imádkozunk a Mindenhatóhoz: áldja meg, tegye gyümölcsözővé e szent munkát! Kérelem. Veszprém vár megye főispánjának nevében felkérem Pápa város közönségét, szíveskedjék a városházán Szokoly Viktor jegyzőnél 8 nap leforgása alatt bejelenteni, hogy kik volnának hajlandók felgyógyult, de még üdülésre szoruló beteg katonákat lakásra és élelmezésre elfogadni. Ezen célra pénzbeli adományokat is elfogadunk. Pápa, 1914 szept. 3. Mészáros Károly, polgármezter. TARCA. Hy ni nusz. Egy gondolatnak rabja most a lelkem, Egy érzés ver bilincsbe most szünetlen, Mint bolygó a napot, — kering körül És nem vagyok sohasem egyedül; Ez ébreszt hajnalálomból fel engem, Hogy elringassa este fáradt lelkem. Egy kínos-édes érzés, izzó eszme Melyet ha ajkam szóba fűzni kezdne, Szent imává magasztosul a szó, — Oh nincs fenséges hozzá fogható! — . . . E gondolat, e vágy, érzés: ima, Hogy győzzünk a nagy élet-halálharcban, E létünket eldöntő viadalban; Segíts meg minket ég és föld Ura! . . . Lelkes imám, szívből törő fohászom, Ez eszme, érzés az én boldogságom, Mely mint csillagtábor — sötét eget — Reményfénybe füröszti lelkemet. Ah vége minden gyötrő kétkedésnek, Eloszlanak kishitű csüggedések, Ha e szövétnek lángja fellobog, — Hiszem a szebb jövőt; lelkem égboltján Tündöklőn égnek bízó csillagok. Óh nem lehet más hit, más nem lehet — E hittel élem én csak létemet — Csak egy: hogy állj ezeréves hazám, te, Kit Pátronánk megvéde oly soká, Más nem lehet sorsod könyvébe írva: Mint élned! — ég ezt így határozá. A nagy leszámolás, a döntő óra Közelgjen bár, fiaid karja óvja, Csodás, legendás, hős erőre kapva Megvédi gazság ellen szent rögöd . . . S a gőgös ellen porba omlik arra Acélhadunk rá száz halált dörög. Óh honszerelmünk, hősiségünk pajzsán Meg kell hogy törjön a nagy sokaság, Fejét mely százados járomba hajtja És jogot tipró zsarnokot imád. Győznünk kell, győznünk! — bizalmam olyan Előre ujjongok a diadalnak! [nagy! Hiszek, hiszek, mint Istenemben, A biztos, döntő győzelemben! Szelényi József. Haláltánc. — Irta: Finta Sándor. — A kocsmaajtón hosszú tétova után belépett lassan Hajdú Mihály. Cselédféle zsöllér. Kalapbiccentés nélkül megmarad a küszöbnél. Rá se hederítenek a lüstös szobában. Mihály fontoskodó sóhajtással közelebb indul vagy egy rőfnyit, aztán megállapodik az asztalvég mellett. A kocsmáros elsétál mellette s a kályha körül borozó társasághoz lép. Épen nevetnek valamin. A jövevény erősen figyel rájuk s a nevetésre hangtalan röhejre huzza a száját Majd kotorász a lajbizsebben s pipát huz elő. Rágyújt komótosan s tovább bámul. Senki se akarja észrevenni. Olcsó vendég lehet. Talán csak melegedni tért be, de italra nincs pénze. Mihály elunja az állást. Csöndesen letelepszik az asztal mellé, de kifelé fordul és nagyokat szipákol a nehézszagu pipából. Az italozókat hallgatja s szemmel követi, mit tesz-vesz a kocsmáros. Időnkint nagyokat pök maga elé és ráhelyesel megviselt fejével egy-egy hangosabb szóra. Aztán végigpislantja formátlan, szürke csizmáját, zsiros, ördögbőr nadrágját, igazít a piszkos mándlin, majd pedig a kajlán lógó harcsabajszán. Ezt is elunja. A söntés körül kóvályog a szeme. Karbatett kézzel egyenest arra fordul. Még mindig nehezen határoz. Aztán csak fölkészül, odaballag a rácskerítéshez s élvezettel méricskéli ugy szemmel a nagy korsót, amiből bőven Ömlik az aranyos nedv. Soká kap italt. Hátra-hátrafor-