Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-08-02 / 31. szám

1914 szeptember 3. PÁPA ÉS VIDÉKE 5. segített a bajon. A kordont az egyik gyalogjárón megállíttatta s így akadálytalanul jutottunk ki a Főtérre, ahol az Eisler-féle ház előtt foglalt állást a népsereg, hogy meghallgassa Kemény Béla tanácsos lelkesítő beszédét. A szónok örömmel látta, hogv a nagy nemzeti sérelem megtorlásának gondolata a magyar társadalom minden korlátját lerombolta s a nemzet mint egy ember áll királyának oldala mellett. Beszédje végén a nőket buzdította. Most újra a Fő-utcának vette útját a menet s a hazafias dalok éneklése közben elért a honvédemlék elé. Itt hamarjában asztalt kellett keríteni a szónokok számára, mert a közönség már előre ellepte a szobor talapzatát. Először Mátrai Guidó bencés tanár szólt s arra utalt, hogy a magyar erő és öntudat már Mátyás király óta nem tört ki így, mint most. Mert úgyszólván azóta minden nemzeti háború csak kétségbeesett önvédelem volt. A nagy világ előtt a magyar név és dicsőség sérthetetlenségének megmutatására ezen hosszú idő óta most van először alkalom. Utána Kovács Jenő dr. beszélt s éltette a háborút, melyben pedig neki is része lesz, hisz minden pillanatban várja a behivót — mint katona. Végül Blazovich Jákó bencés tanár szólalt fel, aki a háború hirére jött haza, Németországi útját félbeszakítva. Hirt adott a németek lelkesedéséről, mellyel együttérzésükről Berlinben csak úgy, mint Drezdában tanúságot tesznek s mellettünk állanak. Ezután elénekelték a Szózatot és az impozáns embertömeg oszlani kezdett a város minden iránya felé. De bizony mire a lelkesedés riadalma helyet adott az éjjeli csendnek: öreg éjszaka lett. Vasút mentén a nagy vízig. II. Felzakatolta a pacsirtaszós rónát a hajnali vonat. A kis állomás embere kibujt, fecskéi fölröppentek. S mikor a vonat tovább szuszogott, nem tudtak már többé pihenni. Az álmok közé benyúlt az élet s kitörülte szemükből a boldog látást. S keresték benne a tovaszaladó, füstfátyolos vonatot, de csak a leszálló koromról tudták, hogy merre szaladt át álmaikon. Meg a zakatolásáról . . . S rohan a völgyben a kis vonat. Mindig lefelé, mindig fékezve. Pedig olyan jó eszeveszetten rohanni lejtős pályán, lefelé, akár a halálba. Olyan fájóan édes lehet, mikor valaki ideges remegéssel megérzi a véget s készülhet rá. Kemény, nem alkuvó lélekkel eléje állhat s aztán acélos szorítással megy vele. De fékezünk örökké s fékez a szivünk ... A vonaton a gőzíék mentett meg bennünket az idegesen sejtett végtől. Mert sziklák lógtak fölöttünk. Lelestek ránk, hogy bosszúállóan agyonnyomjanak. Fejünket mélyen behúzva két vállunk közé, szemünk szögletéből figyeltük őket. Mintha csak a fejünket akarták volna a sziklák. Pedig csak szívtelen szivünk, mint kőkemény sziklás vetélytárs hivta íel bosszúra őket. Mert ezek a sziklák is ott lestek valaki fölött, hogy kegyetlenül ráomolva életeket oltsanak . . . Egy ember hajolt ki mereven, élesen a kormos mozdonyból. Kék ruhája deréktői látható volt s két karja állandóan a féken. Sas szemmel nézett előre, mindig csak előre. Leste a véget. S mi a kezébe adtuk át magunkat, bizalommal, amilyennel a beteg van orvosa, a gyermek meleg, édestejű anyja iránt. Mi egy kormos ember iránt . . . S a kormos ember a hirtelen lelapult hegyek közül sima tükrő tó partjára vitt . . . III. Feketén, lassú mozgással ringott éjjel a fekete viz. Mintha sóhajok emelték volna, vagy v

:sszafojtott, nehéz sirás. A part ívlámpáinak fénye, mint a selymen, puhán, lágyan, melegen verődött vissza a vizről. Az ember alig érezte, hogy halált takargat szine s szinte húzott valami a fekete, puha ágyba. Ilyenkor a halál borzalmassága álmodozó szépségben fölenged és kívánatossá lesz. Vagy talán nem is gondol az ember a halálra, mikor vágyódik a mélybe. Valahogyan álmait sejti ott alant gyémántpalotákban . . . A viz halkan csattanó csókokkal illette a partot. Cuppogása, a halk loccsanás örökké hallott. De a zajt megduplázta valami más is. A tó titokzatos mélységeinek fölszinrevágyódása. Meredt szem hamar észrevette, hogy csillogó kis fehér csikók szökkennek fel a viz színére s meredt nézéssel látnak a partra, oda, ahol a leányálmok szerelmes regények életét szeretnék végig élni. S kegyetlennek tartják azt, aki merészkedik megtépni a regények vágyva-vágyott virágos, csókos életét, hogy ne kelljen az álmodóknak nagy csalódással ébredni mély álmaikból. Mert hárman ültek a parton s közülök kettő örökké álmodott s most hallgatta a mesét a valódi életről. De nehezen értették. Hiszen a valóság volt az előttük pihegő hullámrengeteg is, meg a nádsuttogás, sirálysivitás is. Valóság volt az ívfényben felvetődő kis ezüsttestű halak játéka is, de oly szép mindez, mint az az álom, amiből oly keserves minden ébredés. Hát nem valóság az álom ? Tán nem is lehet valóság ? Hihetetlen . . . Amoda tovább szines vonalak futottak a hajó lámpásától a szemekig. S mindez a szépség álom, vagy valóság ? Hogy remeg, hogy rezeg, táncol a piros lámpa fénye, meg a zöld-é! Mily tiszta! Tán nem is korom születésében a kísérője?! De elfogta a hinár a kis fényhidat, levonta magához és megfojtotta. Helyettük hirtelen kibukott a hold egy keskeny fekete felhősáv mögül. A holdsugár Epen nem örült ennek a szerencsének, mely egészen elsápasztotta arcát . . . De mit, kit is kereshetnek nála a büntető törvény emberei ? O maga teljes életében nem tett olyant, ami miatt büntetéstől kellene tartania . . . Vagy talán a tegnapi eset miatt hívják felelősségre? . . . Istenem! mit szólnak majd a falubeliek? Hogy suttogják majd egymás között: hogy így az öreg Bognár, úgy az öreg Bognár . . . így tépelődött magában, míg felcihelődött, hogy ajtót nyisson a csendőröknek. — Itt lakik Bognár András lakatosmester? — kérdezte az egyik csendőr, mikor beléptek mind a ketten a szobába. Az öreg reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Hejh! ha az a Jóska gyerek . . . — Itt . . . En magam volnék az — bökte ki az öreg. — Dolgozik magánál valami Schmidt Mihály nevezetű segéd? — folytatta a kérdezősködést a csendőr. — Schmidt Mihály ? . . . Ilyen nevü legény sohasem is volt nálam munkában — csóválta fejét az öreg Bognár András. Hanem ezúttal már bátrabban viselkedett. Hiszen rossz helyen kereskednek a csendőrök . . . — Egyáltalán nincs segédje ? . . . — De igen, parancsolatjukra. Kettő is akár. Ha ugyan nem ment el az egyik ma reggel . . . — Hogy hívják őket ? — Az egyik tíz éve van nálam, Bokor Jóska a neve; a másik körülbelül fél éve állt be hozzám, Kovács Misinek hívják . . . — Mondja csak, öreg, nem Pestről jött magához ez az ujabb legény ? — De hogy eltalálták! Épen onnan. — Na, jól van. Menjen csak, öreg. Hívja be segédeit. Bognár András uram elment hátra a műhelybe. Mikor megpillantotta Jóskát a fujtatónál, még örült is, hogy nem ment el. Legalább meglátják a csendőrök is, hogy nem afféle pipotya ember az a Bognár lakatos. Két legény is dolgozik nála . . . Talán ezen a kis büszkeségen kivül más oka is volt örömének . . . Meglehet. Amint beléptek a szobába, Kovács egyszerre fehér lett, mint a fal; de azért egész bátran, szinte kihívóan nézett a csendőrökre. Bokor Jóska meg hol a csendőrökre, hol gazdájára tekintett . . . Hát így akar rajta túladni az öreg Bognár? No, ezt már nem hitte volna! Már-már kitör belőle az elkeseredés, ha nem látja az egyik csendőrt Kovács felé közeledni. — Mi a neve ? — Kovács Mihály. — Ne hazudjon. Az igazi nevét! Maga az a Schmidt Mihály, kit félév óta köröznek többrendbeli lopás, csalás és osztályok elleni izgatás miatt. Kovács Misi úgy tett, mintha egy kukkot sem értene a dologból. Adta a meglepett és sértett embert. — Önök tévednek uraim. — Már mint mi ? -— kérdezte nekivörösödve a csendőr. — Nézze ezt a személyleirást. Máskor necsak munkakönyvet hamisítson, ha a törvény elől menekül, hanem változtassa el ábrázatját is. — Mintha csak egy barnaszőrü ló lenne a világon! — vágta oda hetykén Kovács Misi. — Akar még más bizonyítékot is ? . . . Mit gondol, mi csak úgy babra gyalogoltunk ide két óra hosszat ? . . . — Más bizonyítékot ? Hát hadd lássuk, csendőr urak! — hetvenkedett Kovács, a pesti legény. — Itt van, olvassa — s erre egy levelet nyújtott át neki a csendőr. Alighogy megpillantotta Kovács az írást, keze reszketni kezdett s mikor végig futott