Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-07-26 / 30. szám

9 PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 julius 26. kissé megfigyeljük, hát könnyen meggyőződhetünk róla, hogy a város legforgalmasabb pontjain a falragaszok számára nincs hely. Ezelőtt, mint emlékszünk, a falakra ragasztották a hirdetéseket. Természetes azonban, hogy a falaknak a papirosokkal való ilyen teleragasztása a jóizléssel, a szépészet követelményével ellenkezett. Elparancsolták tehát a falragaszokat és helyükbe »a hirdetmények felragasztása szigorúan tilos« felírású táblák kerültek. Vigasztalásul a villanyoszlopokat jelölték meg, mint hirdetési oszlopokat; sajnos azonban a belvárosban már ezek is eltűntek és eltűnnek szép lassan a külső részeken is. Ezzel azonban még nincs elintézve a dolog. Csak nem akarja a hatóság, hogy utóvégre a város agyondicsért aszfaltjárdáját használjuk e célra? Hát ha nem akarja, úgy e tekintetben is tegye meg azt, ami már szintén elengedhetetlen követelmény: állítsa fel ami másutt megvan, a vaslemezhirdetőoszlopokat. Pápa e követelmény teljesítésével is a haladó városok sorába lépett. — sz. Vasút mentén a nagy vízig. I. Szomorúan húzott a hajnali félhomályban a nagy sikság fölött a nyári hajnali párázat. Piszkossá tette a határt. Csúnyává a zöld földszőnyeget, mint mikor a vizfesték kifakul. Pedig az égen felhő nem volt. Napos idő kezdődött . . . A távolban hallatszott a gyorsvonat robogása. Az ember vére lüktetésének lehetne hinni, amint fülében dobog, zakatol. Pedig a nagy élet lüktetése hallatszik benne. S örökké hallatszik. Még akkor is, mikor már rég elrohant a gyorsvonat s csak a füstje maradt kihúzva a mozdulatlan levegőben, mint a telegráf drótok . . . Kis vidéki vasút sínjei mellé jutottam. Kanyargósan húzódott hozzám a messziből és úgy futott tovább. Valami hideg s mégis lüktető vér luthat benne. Ha rányulnék, talán érezném is verését. Ilyen irányú változatlan vasrudakon csak az élet rohanhat tovább, mig olyan helyre nem ér, hol vagy hid szakad le alatta, vagy az óriási fölötte függő sziklák agyonzúzzák. S ide mindenki eljut. Sejtjük, tudjuk, de bizunk s remélünk. Hátha én nem? Hátha? S be is csapjuk magunkat, ha útközben kis vadszőllő befutotta őrházakra nézünk. S mi szerencse, ha csak magunk indultunk ekkora nagy utakra! Ha nem sir utánunk senki, akiért nekünk fájnának a katasztrófák! Ha olyanok vagyunk, mint a sinek mellett görbedt vállal baktató kuldusok, nem hideg az a végzetes viz, hova a hídról buktunk s nem kemény a fejünkre hulló szikla. Akkor csak egy sóhajtás leszünk s nem tudjuk, a fájdalom vagy az öröm lelke szól e belőlünk. Minden attól lügg, ki honnan indult s hova igyekszik . . . Egy nagy testű ember megállapodott a sinek mentén. Útközben segítő társat keresett. Talált egy asszonyra, aki három szép leányt szült számára. Akkoriban még csak az ablak peremén alig kandikált be kis tanyájukra a vadszőllő. Mig azonban jó néhányszor pirossá őszült a vadszőllő levele, majd jó néhányszor lehullott, a kis ház egész elejét, a kis ház minden lelkét, boldogságát ágai közé zárta s ott élvezte. Kíváncsiak, kegyetlenek nem jutottak a kis ház ablakához, levél-tenyerek befogták a betörni készülő nézéseket. De ekkorra már három szép nagy leány járt a közeli dombra kis kápolnába. Leányos lélekkel Istent imádni. A hideg téglalapokra bús, lehajtott fejjel térdelt le az egyik, kulcsolt kezét ölébe ejtette s befelé, magába nézett, s ott kereste az Istent. A másik egyenes térdeléssel mindig, mintha az égbe nézett volna s onnan várt volna valami szépet. Valami nagyot s kívánatosat. A harmadik, a rövidszoknyás, kedves gyermekes mosollyal még csaknem azon gondolkozott, mit is irjon ő legközelebbi karácsonykor a kis Jézuskának . . . S a szomorúan húzó reggeli párák kezdtek fölszállni a síkságról. Rózsaszínű foltok csapkodtak fel az égre s fényük visszaverődött a sinekmenti kis vadszőllőbefutotta házra. Benne még csendben, boldogan aludt a nagytestű ember, a három szép leánya s ezek anyja. Egy darabig még fojtó csönd ült tele minden falevelet; aztán ezek s a kalászok megremegtek. Fölébredtek. Lassankint itt is, ott is kis fekete-barna madarak szálltak föl egyenesen, mereven az égre. Aztán megkezdődött a koncert. Pacsirta-dal fogadta az egész sikság szélére kibukott napot. S a kis ház boldog lelke is kiröppent. Pacsirtaszóba vegyülve ott kóválygott a három szép leány álma a ház fecskeíészkés eresze fölött . . . Ele. Iskolai értesítők, if. A kath. hitközség iskoláinak értesítője az 1913—14. iskolai évről. Az Értesítőt Pados Antalnak »A szülőkhöz« címzett kis tanulmánya vezeti be, amelyben az iskolai tanítás mellett a családi nevelés nagy fontosságát hangoztatja. Bizonyos, hogy a házinevelés hiányait az iskola nem pótolhatja s azért szükséges, hogy a házinevelés előkészítse az iskolai nevelés útját, hogy a kettő karöltve haladjon s vékét évig! . . . Hanem mostanság annál jobban íőtt Bognár uram feje. Ketten is szerették leányát egyszerre. Természetes, hogy ő mindamellett csak egy vőt akart. A választás sem volt neki olyan nehéz. Az egyik szegény, nem is valami szép. A másik, úgylátszik, — gazdag. Hogy helyre legény, az bizonyos . . . Ennek szánta leányát. De nagy baj, hogy lánya meg azt a másikat szereti . . . Legalább is úgy tapasztalta az öreg Bognár. De hogy rendén fűzzem a dolgokat, a nagyobb világosság kedvéért szólnom kell a Bokor Jóskáról, meg a Kovács Misiről. Mind a ketten Bognár uram segédei voltak a lakatosságban. Bokor Jóska az ő keze alatt szabadult fel. Aztán,* mióta a Jóska gyerekből Bokor úr lett, (No igen! . . . Mert hát az illendőség úgy hozza magával, hogy a mesterlegényt már nem lehet csak úgy per Jóska menj ide, menj oda, ezt tedd vagy azt tedd meg — titulálni, hanem finoman, úri módra kell kérni: Bokor úr legyen szives ... és a többi. Bognár uram persze nem így gondolkozik Jóska irányában! . . .) — mondom, hogy a Jóska inas felszabadult, azután is csak ott maradt Bognár uram műhelyében . . . Nem volt valami szép gyerek ez a Jóska. Az arca forradásos volt. Orra tompa. Szeme meg olyan volt, mintha Katica cicájától kérte volna kölcsön, csak épen nem volt olyan ravasz nézése . . . Hanem a szive . . . Oh, a szivelelke aranyat ért! No, meg az is való ám, hogy termetre derék szál legénynek kell mondani még irinyeinek is . . . Bognár uram annak előtte becsülte, hanem az utóbbi időben, miért, miért se, nem valami nagyon szíveli. Ha nem lenne olyan jó dolgos, talán bizony már máshol ütné a tüzes vasat. No meg talán akkor, ha nem volna olyan ágról szakadt és ha Bognár uram nem fogadta volna meg boldogult feleségének, hogy gondját viseli az anyátlan, apátlan árvának. Nem él ennek már se apja, se anyja. Senkije sincs. Tudja Isten, mi lett volna belőle, ha nem veszi rá akkoriban férjét a jó Bognárné, hogy fogadják fel inasnak a hajléktalan árvát . . . Jóska együtt nőtt fel Katicával. Csupán néhány év korkülönbség van köztük. Mindig vonzódott a lányhoz. S úgy látszott, hogy Katica sem idegenkedett tőle. Észrevették ezt a falusiak is. Azért is suttogtak így, ha együtt látták a fiatalokat. — Meglássátok, még beházasodik a Jóska Bognárékhoz. De szép pár is kerülne ki belőlük. Igaz, hogy Jóska nem valami szép legény, hozzá szegény is, de jó, dolgos, eszes, becsületes, nem korcsmás, nem is kártyás ember . . . Bizony, szépen megélhetnének! . . . Hanem, akik így beszéltek, nem tudták, hogy Bognár uram épen mostanában azon töri a fejét, hogy miképen adhatna túl Bokor Jóskán. Az öregnek szemet szúrt, hogy a fiatalok az utóbbi időben sokat beszélgetnek lopva egymás között. Aztán azok a titokban váltott mosolygós szempillantások sem kerülték ki figyelmét . . . Nagy róka volt az öreg! A teremburáját, hát mit is akar ez a Jóska gyerek, hogy az ő leányára meri vetni szemét . . . Hiszen olyan szegény, mint a kiöntött ürge. Más mije sincs, mint amit nála keres a munkában. Csak nem adja egy koldusnak, mikor — se gondolatnál büszke mosoly játszadozott tüskés bajsza alatt — mikor ez a csinos Kovács Misi is szívesen elvenné lányát . . . Oh, a Kovács Misi! . . . Hát ki ez a Kovács Misi, hogy olyan szívesen adná hozzá lányát Bognár uram?... Kérem, Kovács Misi valóságos úr . . . A' bizony! Pedig ez is a lakatos mesterségében dolgozik. Néznék csak meg vasárnap. Milyen paszomántosan áll neki a Vilmos-kalap, a feketekabát, meg a pepita nadrág. Milyen urasan tudja ujjai között pörgetni ezüstíejü,