Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-05-31 / 22. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 május 31. hitet s a szeretetet az életbe vigyék át s tudjanak áldozatokat Is" hozni értük. Áldozatokat hozni s nem az önzés inspirációira hallgatni; az igazi haladást szolgálni s nem a hatalom után tüskönbokron keresztül szaladni. Aki kenyérrel be nem éri s az igazság küzdelmes kardjánál többre becsüli a cimet, a méltóságot s a pénzt, annak nincs miszsziója az eszmék szolgálatára. S nemcsak hébe-korba kell áldozatokat hoznunk az eszmékért — ezt a magyar ember megteszi — hanem kitartással kell dolgoznunk megvalósításukon s ezen a téren óriási feladatok várnak Magyarországra, mely még mindig nem a munka társadalma. Lelkesedés is kell, de a lelkesedéshez apostoli kitartás, vértanúi hűség s áldozatos munka is kell s ez utóbbiból van itt kevés köztünk. Mindkettő kell s pünkösdi Lélek csak abban van, ki mindkettőnek hive. A régi Magyarország meg csak lelkesedni tudott s dolgozni nem szeretett; az uj Magyarország meg csak dolgozni akar s az eszményeket lekicsinyli. A régi Magyarország tunya volt, az uj Magyarország blazírt lett; az nemzeti volt és szegény, ez kozmopolita és nem gazdag; mindkettő a bomlás és romlás mérgét hordozza magában. Ezzel szemben a pünkösdi szellem abban a Magyarországban lesz, mely magyar is, hivő is, idealista is, nemzeti is, ugyanakkor pedig munkás, szorgalmas és takarékos is. Ebből a pünkösdi tűzből válik egyéni derekasság s öntudatos nemzeti élet. Régi dal. . . Csodálatos dolog az, amit a budapesti tanítók egyesülete a mult hetekben határozott. Eleinte riadtan fogadták a gyermekeik igaz javáért aggódó szülők a hírt, hogy a budapesti tanítók azon vannak, hogy a vallásoktatást az iskolákból kiküszöböljék. Csak akkor csillapodtak meg egy kevéssé, mikor kitűnt, hogy ez az egész »határozat« csak a budapesti tanítók mindenképpen érvényesülni akaró kis töredékétől származott, akik így akarják a figyelmet maguk felé irányítani. Különösen persze azok figyelmét, kiknek kezében az előmenetel ügye van. Azonban teljesen mégsem nyugodtak meg ebben sem a szülők és a jobb érzésű tanítók. Még a mult hónapban tiltakozó gyűlést tartottak a Kongregációs Otthonban, a mult csütörtöki ünnepen pedig a Kat. Népszövetség rendezett hatalmas tiltakozó gyűlést, amelyen annyian vettek részt, hogy a régi országházban el sem fértek, hanem párhuzamosan a Sz. István Társulat dísztermében is kellett gyűlést tartani a kiszorultak számára. A vallásoktatásról lapunkban már számtalanszor kimondottuk véleményünket. Rámutattunk arra a boldogtalanságra, amelyet a vallásos hit megfogyatkozása okoz a szivekben. Rámutattunk a vallás szerepére a társadalmi-kérdés (szociálizmus) megoldásánál s kifejezést adtunk ama szilárd meggyőződésünknek, hogy e kérdés komoly megoldására csak önzetlen emberek vállalkozhatnak; önzetlenség azonban hogyan fejlődhetnék ott, ahol a túlvilágba vetett hit hiányzik. Szóltunk arról is, mennyire szembeállítja a gazdasági kérdés egymással az embereket s a társadalom érdekében valónak mondottuk azt az igyekezetet, hogy ezen a vallásos hit mélyítésével segítsünk. Legutóbb egy új szempontot vitt bele ezen kérdés tárgyalásába a »Magyar Kultura« egy cikke, amely a Németországban és Ausztriában »

Jugendkultur« cimen terjeszkedő mozgalmat ismerteti. „Ez a mozgalom valamiképpen nagyon is logikus. Már nem csupán a vallásoktatás ellen küzd; nem csak a hagyományokat nem tiszteli s nincs kiállhatatlanabb előtte, mint az engedelmesség és a tekintély, hanem a szülök ellen is fordul. Úgy találják azok az ifjak és ifjú »hölgyek«, akik ezen mozgalomba beállanak, hogy a szülők is a tekintély képviselői, ők is tekintéllyel lépnek fel a gyermekekkel szemben. Tehát a tekintély ellen szóló harcnak ő ellenük is indulnia kell. — A szülői szeretetet, melynek a gyermekek részéről viszont szeretetnek kell megfelelni, a rabszolgaság egy láncának találják. Az engedelmesség rabszolgaságától szerintük miben sem különbözik az az engedelmesség, melyre a gyermeki hála és szeretet hangoztatásával akarják a szülők szorítani gyermekeiket. Már lapja is van ennek a mozgalomnak. Ennek 8. számában egy ifjú és egy leány arról beszélgetnek, hogy a szülők mennyire kerékkötői az igazi haladásnak, mivel nem tudják megérteni gyermekeik törekvéseit és vágyait. »Ezután — mondják — már nem szabad a szüleinkkel való együttérzésünket sem ápolnunk, nem szabad őket oly aggodalmasan kímélnünk, hanem nyíltan kell velük szemben fellépnünk ...» Gyönyörű mákvirágok lehetnek azok, akiknek gondolat- és érzésvilága ennyire sülyedt már. De tagadhatatlan, hogy bizonyos őrült logika 'dolgozik itten. Ha a társadalom a maga kénye-kedve miatt függetleníti magát az Úristentől, hogy pénzgyűjtő munkájában és erkölcstelen élvezeteinek habzsolásában semmi aggodalom, semmi korlát se gátolja. Ha a tudomány egyszerűen letagadja Isten lételét, mert önbálványozásba esett s csak azt hajlandó »élni hagyni« s megismerni, ami aláveti magát az ő kutatás rendszerének. Ha az államnak minden szabad az TÁRCA. A vonat. A vasúti hidnak karfájára dőlve A fényes sínekre nézünk le csendesen. Bontogatja szárnyát a bánatos este, Atlebeg a légen egy csendes sejtelem. S mintha e sejtelem titáni erővel Zúgna, dübörögne közelünkbe érve, Felhorkan előttünk a nagy vas-szörnyeteg; Két szeme világol a barnuló éjbe. Fáradt teste lomhán, unottan nyújtózik, Két szeme ránk szórja kisérteti fényét, Azután morogva, ránk se hederítve Tovább rója utja hátralevő részét. Eltűnik a ködben. Sipja a távolból Hallatszik már hozzánk. S bennünk halk vágy támad: Oh te hatalmas gép, titokzatos fantom Vidd magaddal tőlünk a sok hiú vágyat! Sulyok Dezső. Az őrült. Ködös-párás volt a junius elején kéklő magas mennyég. De a meleg azért fullasztott. Mint a bezárt ablakú, minden oldalról fűtött, rossz levegőjű szobában. Este felé kis szellő támadt. A látóhatár fölött meg gyászos felhők csapkodtak egymáson át tüzkigyókat. Szemek villanásához hasonlóan. Mert hang még nem hatott sehova. Az emberek a szürkületben előbújtak. Óvatosan körülnéztek. Aztán sietett mindenki vagy egyesületébe, vagy kedves kávéházába. Kis, vidéki szinésztehetségek csodálására, vagy cigánymuzsika melletti elmerengésre. Valami emlékezési sétára. Mert a jelen megszűnik a cigányzenét hallgató szeme előtt. Nyitott szemmel álmodik. Minden nóta, minden hang más és más emléket kelt tel benne. Nyúl utánuk akaratlanul, de marasztani egyet is alig lehet . . . Közben megeredt künn az eső. Langyos, napmelengette zápor. Hevesen, fiatalos erővel, de hamar fáradva. Mire véget ér, már oszlik is az egyesületek népe. Tárgyalják a szerepeket, az alakításokat. Hibáztatják, hogy ezt vagy amazt, aki tehetségesebb, nagyon leikapják, elkényeztetik, végül is elkapatják. Aztán megállnak egy-egy bús nótától zengő villanyfényes kávéház előtt. Csak egy pillanatra. Megvárják egy emlék születését, Átkarolják, aztán hangtalanul rohannak tova. Alig merik megnyomni a csengőt, a kapus köszönését alig hallják s viszonozzák. Sietnek fel, hol maguk maradhatnak az emlékkel . . . Kis társaság állt meg a város egyenes, a sík vidékre is kilátást nyitó utcájának torkában. Valahol messze, az utca álmodó folytatásában vörös fény terjengett. A magas ég felhős kupolája tüzfényben csillogott. Vörös volt, mint napnyugtakor. De nem olyan határtalan. Tüz dühöngött valahol. A társaság nézte, találgatta hol lehet. Egyik-másik tagja szakadozott, sikoltozó kürthangot is vélt hallani. Mint a nagy veszélybe jutott erős ember csatakiáltását, segélykérését vagy haldokló káromkodását. De homályos volt a hang, bizonytalan. A kis társaság nyugodtan folytatta útját. Áz utca végében, a kertek alatt, kis földig tetőzött viskóban már jobban hallatszott a kürtsikongás. Valaki ott éber idegzettel pihent. Az idegeknek zsibongásával fel-feltörő kürthang felkeltette. Felkönyökölt szegény, földre állított szalma-lészáján. Ez is emlékeken élődött. S elindult rajta. Kiment a nád alól. Odakünn már akkor újra borult az éj. Sötétedett a világ. A vak éjjel vakabbá íeketült. A tüz vörös fénye véresebbé pirult.