Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-04-26 / 17. szám

2 PAPA ES VIDÉKE 19L4 április 26. a két háznak kisajátításához. De mit csinál a város e két kisajátított házzal, ha a ny. házak a kisajátítás után is Irhás-utcában maradnak? Helyezzük ki tehát e házakat oly helyre, ahol a város fejlődése holt pontra jut s ahol magasabb erkölcsi érdekeket nem sértenek. Ez a törekvés a város vezetősége és egyeteme részéről tehát inkább hálát, mint gáncsot érdemel. Ez lett volna a leghelyesebb! Elismerjük, Irhás-utca önmagában tekintve, alkalmas e házak befogadására. De ha ezen utcának a városba való beilleszkedését tekintjük, mindjárt kitűnik, hogy a ny. házaknak Irhásutcába tétele megakadályozza a tervbevett utcanyitást és így azon városrész forgalmának fellendülését, megfosztja a zárdát egyetlen Érdemes kivezető-útjának reményétől, azonkívül ny. házakkal szegélyezi azon útvonalat, melyen át, mint legközvetlenebb és legközelebbi uton át, a gyalogszerrel városba igyekvő huszárok a Honvéd-, Irhás-, Korvin-utcán át a város belsejébe, a város főterére járnak és jutnak. Egyesegyedül ezen szempontok vezették mozgalmunk megindítóit eljárásukban. Aki az ellenkezőt állítja, az minden címre, csak az Igazmondó címére nem tarthat igényt. Azt sem tagadhatja le a város hivatalos lapjának Igazmondója, hogy a Pápa és Vidéke az 1913 jun. 2-i közgyűlést megelőző számában hevesen tiltakozott e házaknak Irhás-utca nyugati felébe vagyis Korona-utcába, Korona-utcai telekre való helyezése ellen; s hogy magán e közgyűlésen hasonló értelemben tiltakozott dr. Teli Anasztáz is; s hogy a polgármester valóban megnyugtató választ adott. Azt sem tagadhatják le, hogy mindezek ellenére a város vezetőségének tudtával alkudtak az ugyancsak Korona-utcai Schillerféle s az ugyancsak Korona-utcai Karner-féle házra. Azt sem tagadhatják le, hogy a ny. házaknak szomszédjukba tételéről egyáltalán nem értesítették Beck Zsigmondot, Böhm Simont és Karner Rezsőt. Azt sem tagadhatják le, hogy a Korona-utcai ny. ház építéséhez nem kérték ki az építési bizottság engedélyét. Milyen ügyesen ravaszkodik az Igazmondó. Azt mondja, a bordélyházak elhelyezése ügyében nincs szava az építési bizottságnak. Az igaz, de az új épület építéséhez mégis csak lett volna szava; meg ahhoz is, hogy oly csepp területre akkora házat építettek; meg ahhoz is, hogy a régi zsuppos ház düledező falára új. nehéz tetőt helyeztek! Ugyanilyen rafinériával írja később, hogy Pintér János Irhás-utcai házának építése miatt a jobb és baloldali szomszédok Schiller és Karner aug 6-án meghivattak szemlére. Hát, tisztelt Igazmondó, ez a beszéd bizony nem hihetetlen naivság, hanem hihetetlen tavaszság! Ne arról értesítették volna őket hivatalosan, hogy Pintérnek csinálnak ott házat, hanem leendő ny. házat csinálnak szomszédjakban. Aztán hogy várhatták a szegény ördögöktől, hogy jun. 3-át követő 15 v. 30 napon belül fellebbezzenek, mikor csak aug. 6-án értesítik őket, de akkor sem a tulajdonképpeni tényállásról!? A róm. kat. hitközség a megyéhez küldött fellebbezésében a városi tanácsot, a miniszterhez tett felterjesztésében a városi közgyűlést említi meg a ny. házak elhelyezésének illetékes fórumául. De ez utóbbi módosítást az alispánnak a márc. 9.-i megyegyűlésen tett határozott kijelentésére irtuk. Miért hallgatta el ezt is Igazmondó tár? Hogy meri vakmerően azt állítani az »Igaz«-mondó, hogy mi hallani sem akarunk egy a felsőbb hatóságtól kiküldendő vizsgálóbizottságról. Kértük erre a belügyminisztert, csak azt kötjük ki, hogy ne ügyünkkel ellenlábas urakra bizassék a vizsgálat s ne oly egyoldalú információban részesüljön, mint a főispán, mikor a polgármester úr asszisztálásával Irhás-utcába látogatott márc. 30.-án, a püspökavatás előestéjén. Ha mindezt mindenki fontolóra veszi, lehetetlen nem látni, hogy célzatos porhintésnél és ürés handabandázásnál nem egyéb az »Igaz«-mondónak a város hivatalos lapjában a döntő körök védelmére közölt erőlködése. A hatalom elfogadhatja érvelését, mellettük dönthet, de az erkölcs védelme, az igazság, a köztisztesség minden becsületes gondolkozású embert mellénk sorakoztat. Kitűnt ez akkor is, midőn két-három nap alatt 450 -en irták alá a hitközségnek felterjesztéseit. Arra is hivatkoznak, hogy Veszprémben, Győrött hol vannak a ny. házak. Erősen túloznak, midőn azt mondják, hogy a zárdák »közvetlen tőszomszédságában« vannak. Elég baj e városokban az is, hogy ott vannak e házak, ahol vannak, de ha majd elhatározzák e városok, hogy segítenek a bajon, bizonyára nem viszik e házakat — orvoslás cimén — még sérelmesebb helyekre, mint azt Pápa városa teszi. A P. L. cikkirója »teljes képtelenségnek és hihetetlen naivitásnak« nevezi azon eljárásunkat, amellyel meg akartuk gátolni azt, hogy a vármegyei törvényhatóságnak a városi közgyűlés határozatát oly óriási többséggel megsemmisítő döntése kijátszassék és befejezett tény állíttassák a íensőbb hatóság elé. Ezt azonban nem ötletszerüleg és alap nélkül tettük, hanem azon köztudomásu és hivatalos helyről eredő fenyegetés alapján, hogy semmiféle hatalom nem fogja meggátolni az illető házaknak május elsején új helyükön leendő megnyitását. Ki már most a hibásabb? Az-e, aki fennsőbb hatósága rendelkezését negligálni akarja, vagy az-e, ki ez ellen védekezni mer? Hogy mi illető felterjesztésünkben kiBeértek a faluba. Sas Ferenc minden házra ugy nézett, mintha sejtő lelke jövendő lakását mutatta volna néki. Végre megálltak egy nagyobb ház előtt. — Ide nézzen be, ifiur, — szólt az öreg s megmutatva egyik ujjával kalapja szélét, elimbolygott a sötétben. Sas Ferenc félénken lépett a tornácba. Egy télig nyitott ajtón világosság szűrődött ki, ide benyitott. Egy sáros ruháju, feltűrt nadrágos öreg ember állt háttal az ajtónak s valami eszközzel bajlódott. A fiatalember melléje lépett. Köszönt s bemutatkozott neki. Erre megoldódott az öreg nyelve. — Hát megjött ? Ön volna az új nevelő? Szegény fiatal barátom! Jól megnézze ám fölkeléskor ezt a helyet, mert aki itt megfordul, nem jön többet vissza. Átkozott unalmas hely ez! A jegyző iszákos, a mester nagyot hall, más intelligens ember pedig nincsen. Én magam is, látja, milyen állapotban vagyok. Egész nap és éjjel az öcsém szőllejét őrzöm, mert manapság nem lehet megbizni senkiben. Az este már hazajöttem mert hatalmas esőre van kilátás; aki ilyen időben fanyalodik a lopásra, az megérdemel néhány fürtöt. Ezalatt az öreg megolajozta a kezében levő hajnyirógépet. — Lássa, fiatal öcsém, ma itt nagy nyiratkozás lészen, mert megnőtt a hajzatom. Magunk borotválkozunk, magunk nyiratkozunk, mert a borbélyunk is Amerikába hajókázott. Nem lehet itt megszokni, öcsém, dehogy lehet. A beszélgetésre előkerült az öreg gazdasszony is. Apró, fonnyadt teremtés volt, akinek szúrós szemeiből nem sok jó sugárzott elő. — Végignézte a szerény idegent és rámordult: — Mért nem ül le? Messze útról jött, kifáradhatott. Mindjárt összecsapok egy kis vacsorát. Nincs ugyan más a háznál, csak tojás, de szükségből az is jó lesz. Ej! ha tudtuk volna, hogy ma érkezik, kocsit is küldhettünk volna az állomásra. A gazdasszony a sütéshez látott, Sas Ferenc pedig az öreg Imre bácsival a szobába vonult. Az öreg megveregette a fiatalember vállát. — Üljön le öcsém! Persze, gyalog jött az állomástól idáig. Hiába irta meg ezeknek, mikor jön! Képesek elvesztetni a levelet a postán, csak ne kelljen kocsit fogadniok. Hahaha! Mindjárt meglesz a fényes vacsora; másfél tojás, mert másfelet el kell tenni az öcsémnek, aki ma tizenegy órára érkezik meg a szomszéd faluból leányával és az ön leendő tanítványával. Nincs más a háznál, mint tojás! Hahaha! Hát a csirkék, tyúkok, kakasok! De hát ezek mind végelgyengülésben múlnak ki, mert a Veron néni irtózik a baromfigyilkolástól. Haha! Lássa, öcsém, ilyen takarékos itt az élet. Szabad fűtésem van nekem is, de ez a vén szipirtyó Veron az én szobámból lopkodja ki a fát a főzéshez. Sokszor majd megvesz az Isten hidege. Azt hiszem néha, hogy meg kell bolondulnom, de aztán, mikor ugy ebéd után rágyújtok egy nótára, mert szivar nincs a háznál, újra elmúlik minden keserűségem. Ne maradjon itt, öcsém, nem magának való ez az élet! Veron néni föltálalta a vacsorát. Bizony aligha volt több másfél tojásnál. Imre bácsi udvariasságból főfájásról kezdett panaszkodni s az egész készletet a jó egészségű fiatalember elé tolta. Veron néni erre fölpattant. — Már megint válogat? Mit süssek magának ebben a rongyos faluban, ahol semmit se lehet kapni? — Hát iszen válogatnék, csak volna miben — jegyezte meg Imre bácsi és jó étvágyat kivánt az új nevelőnek. Sas Ferenc elfogyasztotta a szerény vacsorát. Egy darabig még beszélgettek.