Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-03-09 / 11. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE 1913 április 9. A hely szűke lefúj illusztrációnknak. Csak egyet még Lhotzky úr, ne erőlködjék, ne törje magát, kérem. Ne, kérem! Méltóztatik tudni: már egyszer megváltották a világot. A fejünk felett lebegő rém A feljődés elemi erővel ujabb és ujabb társadalmi rétegeket emel egyre felszínre. A már felvetettek vagy egy vonalba, vagy éppen inferioritásba kerülnek az új rétegekkel szemben. A felszínen levő rétegek szinte akaratlanul is, önfenntartó erejüknél fogva, akadályául szolgálhatnak az újabb alakulásoknak. Lehet akadékoskodásuk szándékos is: az esetre, ha az alsóbb rétegeket éretleneknek tartják az emelkedésre. És ha az alsóbb rétegek ereje akár kifelé, vagyis az útban lévő akadályok eltávolítására; akár befelé, vagyis a józan önmérsékletre elégtelen, igazuk is van a felszínen, a hatalmon lévőknek. Váltsuk apró pénzre, alkalmazzuk jelen viszonyainkra e gondolatsort! Van Magyarországnak nagykorú, tehát 24-ik életévét betöltött férfia 4,251.348. Ebből az 1910. évi összeírás szerint választó volt 1,197.726. A mostani választójogi javaslat szerint lehetne a legjobb esetben mintegy 1,870.000. A szaporodás tehát körülbelül 670.000. Következésképpen nem lesz szavazati joga 2,3S3.000 24-ik életévét meghaladott álarnpolgárnak. Az a kérdés már most, micsoda jogon marad leszorítva majdnem harmadfél millió állampolgár, kik a haza javát munkájukkal és véradójukkal szolgálják. Ha a centrifugális, idegen hatalmakhoz szító elemeket korlátozzák állampolgári jogaikban — szorítkozzék bár ez a korlátozás akár egyes emberekre, akár egész csoportokra — az érthető. Ahhoz minden társulatnak, az államnak is, természetes joga van, csak ereje is legyen jogának megvalósítására. De ezek kikapcsolásával is, még mindig hatalmas a nem választók száma. Micsoda jogon sújtják mellőzéssel e választójogot követelő százezreket? Talán a politikai éretlenség: a tisztán látás nem birása, az erkölcsi függetlenségnek megőrizni nem tudása jogán? Oh, ezen a cimen egészen bátran viszsza lehet venni a választási jogot a már boldogan birtokló, többi osztályoktól is. Hiszen csak a vak nem látja a választóknak — talán éppen a politikailag legérettebb választóknak — érdek szerinti csoportosulását. Az a körülmény, hogy ez érdekek sokszor rejtettek, avagy megszámlálhatatlan szálúak, nem sokat változtat a helyzeten. Nem marad más hátra, mint az erősebb joga. A felszínen, a hatalmon lévők hatalmukat, pozíciójukat féltve leszorítják a feltörekvőket. Kiket érint a legvitálisabban az új törvényjavaslatoktól kilátásba helyezett korlátozás ? A földmunkásokat és az ipari, kereskedelmi munkásokat, szóval a munkásosztályt. A legsúlyosabban a falusi lakosságot érinti a hat elemi iskolának megkivánásával. Általában sújtja a munkásságot a 30 éves korhatár kitűzésével, de különösen azon korlátozásával, hogy ugyanazon munkaadóhoz az ipari munkást legalább 2 évre, a mezőgazdasági mtmkásl legalább y évre hozzáköti. A munkásságot, saját véleményük szerint, e korlátozások teljesen kiszolgáltatják politikai tekintetben is a munkaadónak, kinek a megélhetés, a kenyér tekintetében úgyis többé-kevésbbé ki van szolgáltatva. A falusi nép s általán a földmunkások köréből eddigelé, O ' talán éppen szétosztottságuk miatt, még nem hallik az elégületlenség, de a városi, különösen a fővárosi munkásság annál félelmesebben emelte fel szavát. S e szónak — az általános sztrájknak fejünk felett lebegő réme kölcsönzött rettenetes nyomatékot. Rémítő és sok tekintetben az ártatlanokat sújtó, tehát igazságtalan fegyver a sztrájk akkor is, ha különben a munkás kenyérkérdése érthetővé teszi. De különösen veszedelmes fegyver az általános politikai sztrájk. Nagyra vannak, sokszor hivatkoznak éppen a szocialdemokratizmus szellemi irányítói a természeten, a mindenségen egyetemesen uralkodó fejlődési törvényekre. Miért nem várják meg tehát amíg oda fejlődik a dolog, hogy kézenfekvőnek, természetesnek, elodázhatatlannak tűnik fel mindenki előtt a választójog teljes kiterjesztése. Hassanak oda a demokrata vezérek nevelő, felvilágosító agitatív munkájukkal, hogy e jog minél előbb általános, önmagátó l értelödö s éppen csodáljuk benne. És e körülmény ránk nem is tette a föltünőnek, de annál inkább a kellemesnek hatását. A jó érzéstől mámoros volt a visszavezető hajó utunk, s az ezer tónak százezer szigete közt két óra hosszat kanyarogva pillantottuk meg újra Savonlinnát. Bizony épen nem volt sötét az este, a csillagok is csak akkor látszottak, mikor lehullottak; vagy dehogy is csillagok, hanem a városnak rakétái puffogtak s mozsarai durrogtak. Milyen figyelmes is e nép! nem a reggeli fáradt utasoknak mutatta meg szeretetét, hanem megvárta, míg arra kellőleg hangolva leszünk. S a nagy tömeg, a cilinderes urak, a hatalmas banda nem is pihenni visz bennünket, hanem a kúrszalonnak fényes termeibe. Ott van a közönségnek szine-virága s fogadnak bennünket őszinte melegséggel, terített asztallal, pohárköszöntőkkel, tánccal és koncerttel. S minthogy úgyis virradt, alig akartak szétbocsátani bennünket s csak jó házigazdánknak köszönhettük, hogy a napfölkeltét már ágyunkból élvezhettük. Másnap délelőtt a tónak egy sziklakúpján épült 500 éves Olofsborg-ot kerestük fel, megtekintettük kápolnáját, folyosóit, történelmi nevezetességű termeit és tornyait és különös érzés fogott el bennünket, mikor meghallottuk, hogy ez az egyetlen vár, melyet még nem íoglalt le az orosz. A szép óráknak bűvös emlékével s a búcsúzáskor kapott illatos rózsákkal távoztunk e sziget-városból, de szemünk még sokáig a partra szegeződött. Mert nemcsak egy kiváncsi tömeg várta meg hajónk eltűnését, hanem ott voltak mindazok, kikkel megbarátkoztunk, nők és férfiak egyaránt. S ha nem szakadtunk volna el tőlük örökre, tán édesebb lett volna e délutánnak minden perce! Pedig káprázatos volt a szigetvilág örökké más változatú környezetében az utunk s talán csak azt modhatnám, hogy keményebb szivet kellett volna hoznunk ide. Vagy ki állja meg hidegen a látványt, mikor egy falunak tiz szál fenyőből álló kikötőjében egy vegyeskar zeng üdvözlő éneket, — vegyes, mert urinők és parasztasszonyok vannak benne — s az ének végén megfordul az öreg mester s boldogan borul keblére a legelső magyarnak, s egy pöttönnyi lánykának példájára vadvirágot ontanak ránk és hajónkra. S a megérkezés Lappenrantába csak méltó folytatása volt az eddig tapasztaltaknak. Nem is irom le bővebben, pedig ez az est volt a legrokonabb a mi magyar vigasságunkkal. Találtunk itt élő mártírokat, kik az orosz zsarnokság jóvoltából hosszú esztendőket töltöttek már számkivetésben, de honszerelmük szilárd maradt, mint Finnország gránitja. S mikor másnap délelőtt a Wiborgig vivő Saima-csatornán hajókáztunk a városka jóvoltából, sok-sok megértő szív talált egymásra a zsilipek biztos, mert ké^ mektől mentes, közein. S mi szem-szájnakfülünknek kedves volt, bővében élvezhettük a balzsamos levegőn. S a délben induló vonathoz visszatérve, nem volt már háromszinü jelvényünk, mert darabokra vágva viselték testvéreink. Sokan szálltak föl kocsinkba, hogy könnyebb legyen a válás s mikor már messze jártunk, sürgöny jön utánunk: eláköön unkarilaiset! mert ők köszönték nekünk a látogatást. Minthogy a Mankala csatornán eltiltott tutajozás miatt megrövidült utunk, bizton vártuk, hogy Helsinkibe az éjjel homályában csöndben lopjuk be magunkat. S mégis mintha nemzetek sereglettek volna össze, emberek ezrei töltik meg a pályaudvart.