Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-02-23 / 9. szám

VIII. évfolyam Papa, 1913. február 23. 9. szarr.. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör es a paoa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ar: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasárnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: ZsilavY Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15 házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Ábrándozás. Szivesen jövök ki ide a vezércikk elé. Ide el lehet hozni a palettát, ecsetet s azután egy-két képet, amelyről a durvaságig udvariatlan, kíméletlen realizmus itt is ott is lekaparta a színeket, legalább rövid időre kikorrigálni s aztán gyönyörködni benne. Itt lehet utópiákat kergetni, lehet — ábrándozni. Valahányszor belebotlom ebbe a rovatba, papirmaséból egész kis ideális világot alkotok magamnak, elnézem s elábrándozom arról, hogy festene az élet, ha egyszer ez a gyenge kis világ megelevenednék, velőt, vért, izomzatot kapna, ha ez a rovat egyszer lecsúsznék a napi hirek közé . . . Most is egy a valósággal vagy egyáltalában nem, vagy pedig csak igen gyenge szálakon összekapcsolt asszociációval bajmolódom. Megindította pedig bennem a Kat. Kör sajtóünnepélvének megismétlése. Lámlám, hiszen mi szeretjük a sajtónkat. Egykét héttel ezelőtt 300 K-t küldtünk neki. A magunkéból adtuk össze. Most újra adakozó kedvünkben vagyunk. Ezért ismételünk. Valami megvillant agyunkban: mégsem vagyunk mi előkelő idegenek azzal a szegény hamupipőkével szemben, amelyik fázva, dideregve, akárhányszor éhezve, egyszerű parittyával tölfegyverkezve veszi fel a harcot a géppuskákra, ostromágyukra, Manlicher-gulyákra támaszkodó ellenféllel, illetőleg ellenséggel. Istenem, mi is lenne belőlünk, ha ez az igazság nem csak megvillanna bennünk, hanem vérünkké is válna! Nemcsak egy-egy sajtóünnepély alkalmával, hanem akkor is, mikor kávéházban, trafikban, állomásokon újságot kérünk, mikor előfizetünk . . . Nem merem tovább folytatni, hiszen ez már olyan régi, olyan kopott nóta! Ezek az unalmas, újrázásunk nélkül is már annyiszor megismételt akkordok szivárognak ki mindenünnen: szószékről, klerikális újságokból, folyóiratokból, szónoki beszédekből. De azért az » Abrándozás«-sal még sem kerültünk egy lépést sem közelebb a napi hirek felé! Nem baj! Van nekünk egy igen jó tulajdonságunk: nagyon tudunk remélni, várni és -— ábrándozni s — ez ha a való életben nem is, de a vezércikk előtti rovatban kárpótol bennünket . . . Y Beharangozó. Érdeklődéssel várom a jövő heti konferencia-beszédet. Kíváncsi vagyok magára az országos nevü szónokra, de kíváncsibb vagyok — önmagunkra, a publikumra. Hiszen Strommer drt.-t ismerem, sok kedves, a lelken végigrezdülő, meleg emléket köszönök neki, de önmagunkat, mint konferencia-publikumot nem ismerem. Pedig az ilyen konferencia-estélyek — szerény véleményem szerint — a legalkalmasabbak arra, hogy kiemelkedjék belőlünk, láthatóvá legyen a homo sapiens, az élet apró, kicsinyes szálaiba be nem gubózkodó, mondjuk metafizikai ember. Tudom én nagyon jól, hogy a szerdai publikum nem csupa szomjas, éhes lélekből fog összeverődni. Igaz ugyan, hogy a konferenciák sokkal rövidebb életűek még ma nálunk, hogysem elunttá lehetett volna őket lefokozni, de azért leszünk olyanok is, akik szerdán este nem metafizikát, nem szellemi táplálékot keresünk, hanem egy kellemes félórát. Pedig ezeknek a konfetenciáknak egy végtelenül fontos munka kiindulási pontjának kellene lenniök. Szeretem a könyvesboltokat. Nemcsak azért, mert mint meghittebb körben érzem magam, hanem azért is, mert különb felvételeket lehet csinálni bennök, mint a legmodernebbül berendezett fényképészeti műteremben. Tessék TARCA. Az uteán. Sötét palástban megjelent az este, Örömtűz gyúl ki: lámpa, csillag ég; A sétavágyó szinte várta, leste, Kacagva jár künn már az utcanép, Örömtüzekként lámpa, csillag ég. Ott bolygok én is; bánt a hang, a lárma, De jó ma járni végre egyedül; A kéz pihen, most nem zenél a hárfa, Alomvilágom messze elkerül, De jó is járni zajban, egyedül! . . . A percek futnak, vénül már az este, A lámpa pislog, bágyadt fényben ég; A víg kacaj még hallik, haj! de messze, És ködbe vész a hangos utcanép; A lámpa is csak bágyadt fénnyel ég. Csak erre várt a húr, a nóta bennem: Most minden érzés zengő hangot ad; Zsibongó zaj kel, sír belé a lelkem, S dallal temetlek, csendes alkonyat, — Hisz' minden érzés fájó hangot ad . . . Tomor Árkád. Tegnapi történet. — Irta: Eugéne Fourrier. Ford.: K. S. — Nemcsak a botrány, amelytől tartottam, kezdett nyilvánossá lenni, hanem egyúttal a legnehezebb bűntény is rám nehezedett; a látszat ellenem szólt, emiatt majdnem megőrültem. »Doktor úr, — mondtam — n

;

igy bűnös vagyok. Nem akarok két tisztességes c.-aládot szégyenbe borítani, öngyilkos leszek.« »Jól van — mondta a doktor— látom, még elég nemesen érez Ha így tesz, nem szólok egy árva szót sem.« Ügyeim rendezé.-ére szükséges halasztást kértem tőle. Azt mondta, hogy elkísér arra a heh re, ahol ki végzem magam. Harmadnapra elutaztunk Seine-et Oise-ban levő birtokomra. Egy kis áll omáson kellett leszállnunk, ahová éjnek idején érkeztünk meg. Mikor a vonat meglassította a menetét, kinyitottam az ajtót s kidobtam az alvó doktort a sínpárra. Amit vártam, bekövetkezett: a vonat kerekei agyongázolták. A vonat megállott. Segítségért kiáltottam: a doktor teste nem volt egyéb véres pépnél. Meg voltam mentve! Azt híreszteltem, hogy le akart szállni, még mielőtt a von.it beert voina az állomásra. Mindenki balesetre gondolt. Ilyen viszonyok mellett a nép közül senki sem kételkedett szavamban s nem is nyugtalanítottak többet.« Itt azután megint elhallgatott. De a viselkedése olyan volt, hogy én nagyon nyugtalan voltam. Láztól remegő kézzel törülte ie homlokát és ezt ismételgette: »unnyi szenvedésen ment már keresztül ez a szegény fej; uram, megőrültem, kötözni való bolond lettem!« Felállt s ezt mondta nyers hangon: »Ön tud a a titkomat.«