Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-02-16 / 8. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1913 február 16. Sokszor csalódtam, sok büszke vár összeo?nlott a lelkemben, sok édes, napsugaras álmom szétfoszlott, de büszkén hirdetem, hogy amit a Felsővárosi Kat. Kör tagjai, első sorban is Somogyi József és Keresztes Gyula nekem megígértek, azt soha meg nem szegték, hanem adott szavukat mindig megállták, ahogy becsületes, egyeneslelkü férfiakhoz illik. Ezzel az elégtétellel tartoztam a Felsővárosi Kat. Kör két, sok igazságtalan hajszát végigszenvedett, érdemes vezéremberének! Hatalmas fegyvert vittem magammal abba a megbízhatatlannak híresztelt Körbe: igaz, őszinte, meleg szeretetet, megértő lelkületet, együttérző szivet. Az országos politika, a városi és magán érdekek ellentétessége, egyéni rokonérzés vagy a bántalmak nyomán támadt keserűség elválaszthatnak bennünket ideig-óráig. De a Kör helyiségét tekintsük úgy, mint szentélyt, ahova csak levetett sarukkal szabad közelednünk. Ott kinn zúghat a vihar, — lehet tél, lehet fagy, vigasztalan, halálos, nehéz köd, lehet zúzmara, — de itt benn örökös tavasz legyen s őszinte melegség: a megbocsátó, minden ellentétet elsimító, diadalmas szeretetnek a melegsége! Itt nem vagyunk politikusok, itt nem vagyunk gyűlölködő ellenfelek, itt katolikusok, itt testvérek vagyunk! Erre tanít bennnüket a falon függő feszületen a keresztre feszített Jézus képe! Itassuk át a lelkünket a keresztről lesugárzó tevékeny, mindenható, megváltó szeretettel! Tőle tanuljuk meg, hogyan kell egymást megbecsülni, hogyan kell nagy, szent célokért vállvetett erővel küzdeni, hogyan kell az igazság diadalát -— ha kell — a vérünk hullásával is megpecsételni! Ügy igaz katolikus körnek az a legszentebb feladata, hogy az igazi katolikus élet nevelőiskolája legyen. Hogy tagjait öntudatos katolikus életet élő polgárokká tegye. Akik nemcsak otthon mernek imádkozni, hanem a templomba is eljárnak, a szentségekhez járulnak, katolikus lapokat olvasnak s meggyőződésüket az országos, megyei és városi politikában is meg merik vallani! Hogy az összetartás milyen sikereket biztosít, annak fényes bizonyítékát láthatták a tavali városi és az idei iskolaszéki választásoknál. Ez a két gyönyörű diadal legyen biztos záloga, kezdete a későbbi győzelmeknek! Igen jólesett tapasztalnom, hogy a Kör tagjai férfiasan megállták helyüket s a Körnek a másik tábortól mellőzött, méltatlanul meghurcolt, derék Társelnökét nagy többséggel újra beválasztották az iskolaszékbe! Ez nemcsak azért válik becsületére a Körnek, mert egyik vezéremberét, aki éveken át kötelességtudó, lelkiismeretes, önzetlen tagja volt az iskolaszéknek, nem hagyta cserben, hanem becsületére válik azért is, mert ezzel némikép lerótta háláját azon férfiú iránt, akinek új, díszes, kényelmes helyiségét első sorban köszönheti. Mert Somogyi öntve egész lelkemet. Mikor a végére értem, észrevettem, hogy az idegen a szalonomban levő összes tárgyakat egymásután szemügyre vette. Majd felém fordult. »Pompás — mondá — s milyen híven tükröztette vissza a mesternek gondolatárnyalatait. Hogy volt! Bocsásson meg, uram, azért a meggondolatlanságomért, hogy ajtóstul rontottam be ide. Attól tartok, hogy egy egy kissé bizarrnak látszom. De nagyon sokat szenvedtem.« Az idegen tenyerébe hajtotta fejét. »Elvesztettem feleségemet, akit imádtam, még pedig borzasztó körülmények között. Hosszabb időn át őrült voltam.« Ez a külünös magatartása újra felélesztette bennem az aggodalmat, amit eleinte éreztem vele szemben. Nagyon furcsának találtam az idegennek arckifejezését. »Meggyógyultam — mondá — s a művészetekben keresek feledést, vigasztalást. Ön velem érez s el fogom mesélni, ami velem történt. Szörnyű titok az, amit most ön előtt feltárok.« A manóba — gondoltam magamban — de gyorsan megy ez nála! Aztán így szóltam hozzá kedveskedő hangon: »Uram, ne tépje fel újra fájó-sajgó emlékeit!« »De mikor ez nekem megkönnyebbülést szerez. Huszonkét éves voltam; jó nevem és szép vagyonom szabad, független életet biztosított számomra. Az ősrégi poitoni Anfreville család szívesen látott Párizs környékén levő pompás kastélyában. A grófnak két kápráztatóan szép leánya volt: Zoé és Denise. Szépségük megejtett, egyre gyakrabban néztem be hozzájuk, míg végre házibarátjuk lettem. Szerettem mind a két leányt, de egyiket sem jobban a másiknál. Nemsokára azt vettem észre, hogy a két nővér viszonozza érzelmeimet. A helyzet kezdett bonyolódottá válni. Egyre sűrűbben látogattam őket s így nagyon bensőséges viszony fejlődött ki közöttem és a két leány közt. Hosszú habozás után a fiatalabb Denise mellé állottam s megkértem a kezét. Zoé fájdalma határtalan volt; titkolta ugyan érzelmeit, de ettől fogva halálosan gyűlölte húgát. Fejedelmi módon ültük meg az esküvőt. Fényét emelte a számtalan előkelő vendég. Zoé zárkózottá lett; adta a közömböst, de sápadt arca elárulta kétségbeesését és József volt az, m. t. Közgyűlés, aki a helyiséget kiszemelte, a Gróf Úr ő Méltóságának jóindulatát számunkra kieszközölte s aki legtöbbet fáradozott, hogy körünk végre kényelmes, otthonos helyiséget kapjon. Ezért az egész Kör nevében hálás köszönetemet nyilvánítom. Új fejezet kezdődik ezzel a Felsővárosi Kat. Kör életében. Egyik kezünkkel ugyan ezután is építenünk kell, de a másikkal már nagy, impozáns erőt tudunk kifejteni. Elérkezett a maradandó alkotások korszaka, amikor már nem lekicsinyelt, lesajnált Hamupipőkék leszünk, hanem komoly tényezők, akikkel mindenkinek számolnia kell! Mélységes hálával kelt megemlékeznem Esterházy Pál gróf úr ő Méltóságáról, aki nagylelkűségével ennek a rég várt, sokaktól félt, sokaktól óhajtott korszaknak hajnalhasadását Lehetővé tette. Az ő ne?nes szíve, melegen érző Lelke ma teljesen velünk van ! Adja az Ég, hogy a jövőben is velünk legyen, mert együttes erővel, kezet kézbe téve legyőzhetetlenek leszünk. Azt indítványozom, hogy a Kör a mai közgyűlésen válassza meg ő Méltóságát díszelnökének, s e határozatáról őt küldöttségileg értesítse! Sok mondanivalóm volna még, de ráérek hattyúdalomat elzengeni más alkalommal. Nem akarom továbbra is próbára tenni a t. Közgyűlés figyelmét. Búcsúzom, mint elnök, de megmaradok továbbra is a Kör egyszerű, lelkes közkatonájának. Idegen városból, 100 kilométernyi megzavarta örömömet. A lakodalom elmultával Itáliába utaztam ifjú feleségemmel. Itt töltöttem boldogan a szép mézesheteket: imádtam kedves Denise-met, úsztam a boldogságban. Mikor visszatértünk szüleinkhez, Zoé kedvesen fogadott bennünket. Azt hittem már mindent elfelejtett és megnyugodtam. De fájdalom, nem lehettem sokáig nyugodt. Nemsokára azt vettem észre, hogy Denise egészsége rosszabbra fordult: különös bajokon ment keresztül, fájt a feje és a gyomra, szóval szemlátomást gyöngült. Lelki állapota is hirtelen megváltozott: ideges, ingerlékeny, szeszélyes természetű lett. Az öreg háziorvos meglátogatta minden nap. Sokszor rám nézett és furcsa kérdéseket intézett hozzám; azt hittem, hogy öreg korához mérten mindenféle ostobaságokat beszél. Denise helyzete válságosra íordült: ki sem mozdulhatott az ágyból; nénje nagy odaadással ápolta, nem távozott ágya mellől. Már-már kétségbe estem. Egy este aztán Zoé távollétében Denise megragadta a kezemet s így szólt: »Kajetán meghalok. Megmérgezett valaki, még pedig a néném! Mult éjjel, mikor azt gondolta, hogy már elaludtam, láttam őt, amint a mérget ke-