Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-02-09 / 7. szám

VIII. évfolyam. Pápa, 1913* február 9. 7. szám. w P w Szépirodalmi, közgazdaság és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Kiadótulajdonos: Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15, házszám, Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. A Pápai Katolikus Kör. A kiadóhivatal vezetője: Egyes szám ára 26 fillér. Felelős szerkesztő: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, A lap megjelenik minden vasárnap. Zsilavy Sándor. ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. A keresztvivők. Súlyos a kereszt. Sebesre töri válladat. Gyenge bujtása életednek nem szökött viharokkal dacoló sudárba. A nemlét viaskodik a léttel roskatag testedben. Akkor bizony a falánk időnek egymást faló szülötti: életed percei egymást mérgezik, ölik meg. Még isszonyubb, ha fáj megrezzenó's lelkednek az igazság durva megtépése, ha bánt az ököljog, szívtelen, hosszú harca, mely Ábel, az első halott, óta csak egyre szedi áldozatait. Ezerszer rosszabb, ha érző lelked magával az igazsággal s a minden szenttel és nemessel egészen egybeolvad, ha érzed, mint vágják beléje vércsekarmukat s mint tépik-szaggatják szent testét rongyosra az emberek. Oh, akkor kialszik lelkednek szinpompás álma, lesz napsugár nélkül hervatag életed. Akkor megértem, ha tudod és kioltod idő előtt pislogó mécsesed. De akkor nem, nem értem, keresztvivő ember a panaszod, ha hiszesz az igazság, az élet, a szent idealizmus örök voltában, ha hiszesz azoknak kimeríthetetlen, örök Forrásában. Ha látod, érzed a természetben s a történelemben ez élet-, ez erőforrás örök buzogását, ha leveszed egyéni, sötét szemüveged s meglátod a sirok hátán is virágzó életet: hogy nem több negatív a pozitívnál, a haldoklás az életfakadásnál. De akkor még kevésbbé értem panaszod, ha azt is tudod, hogy a szenvedés a választottak sorsa, hogy az Úr Jézus is keresztet hordozott. A véges ember a végtelen Isten útjait nem érti, de bizonyos, hogy kinek súlyosabb kereszt, annak érzőbb, jobb, emberibb szív is jutott. És az is bizonyos, hogyha együtt megyünk és együtt esünk-kelünk kálváriautunkon a nagy, keresztvivő Krisztussal, megédesül a fájdalom keserű könnye, megkönnyebül az élet nehéz keresztje s nem lesz sem vak, üres, sem félelmes az a tudat, hogy porból lévén, porba térünk vissza. A bajt keservesen érezzük, só't észre is vettük, fel is ismertük: a diagnózist megállapítottuk. De nincsen passzus orvosi könyveinkben, melybó'l kiirhatnánk, lemásolhatnánk a baj orvoslásának receptjét, nincsen vagy legalább is nem tudjuk, merre van patikája bajunknak. Hogy a bajt érezzük, ismerjük, felesleges bizonyítanunk. Uton-utfélen panaszolják. A P. H. mult számában vezércikkezett is róla. Sőt a P. H. tovább is ment: kereste a bajnak okait, csiráit is. Tiszteletreméltó minden lépés, mely e baj gyógyítását célozza. Nem is lekicsinyelni, hanem kiegészíteni óhajtjuk tisztelt laptársunk ezirányu munkáját. Keressük belső okát a külső májfoltoknak, keressük az orvosszert nemcsak a külső szimptómák, hanem a belső vérbaj megszüntetésére is. A társadalomnak, ennek a számlálhatatlan szálú szövedéknek, egyes szálait anyagi, szellemi, erkölcsi érdekek fűzik kisebb egészekbe, — mondjuk — társaságokba, vagy kellőképen A keresztvivők. Súlyos a kereszt. Sebesre töri válladat. Gyenge bujtása életednek nem szökött viharokkal dacoló sudárba. A nemlét viaskodik a léttel roskatag testedben. Akkor bizony a falánk időnek egymást faló szülötti: életed percei egymást mérgezik, ölik meg. Még isszonyubb, ha fáj megrezzenó's lelkednek az igazság durva megtépése, ha bánt az ököljog, szívtelen, hosszú harca, mely Ábel, az első halott, óta csak egyre szedi áldozatait. Ezerszer rosszabb, ha érző lelked magával az igazsággal s a minden szenttel és nemessel egészen egybeolvad, ha érzed, mint vágják beléje vércsekarmukat s mint tépik-szaggatják szent testét rongyosra az emberek. Oh, akkor kialszik lelkednek szinpompás álma, lesz napsugár nélkül hervatag életed. Akkor megértem, ha tudod és kioltod idő előtt pislogó mécsesed. De akkor nem, nem értem, keresztvivő ember a panaszod, ha hiszesz az igazság, az élet, a szent idealizmus örök voltában, ha hiszesz azoknak kimeríthetetlen, örök Forrásában. Ha látod, érzed a természetben s a történelemben ez élet-, ez erőforrás örök buzogását, ha leveszed egyéni, sötét szemüveged s meglátod a sirok hátán is virágzó életet: hogy nem több negatív a pozitívnál, a haldoklás az életfakadásnál. De akkor még kevésbbé értem panaszod, ha azt is tudod, hogy a szenvedés a választottak A haladás utján. Nem vagyunk rajt, csak mintha már próbálkoznánk rálépni. De lábunk még ólomsúllyal ránt vissza, éppen azért próbálkozásunk még nehézkes, esetlenül félszeg. Miféle, milyen irányban való haladásról van szó ? A társadalmi érintkezés, kapcsolat melegebb, intimebb voltához irányzott haladásról. Pengettük már e húrt folyó évi, elsó' számunkban is, csak más szempontból. Most a farsangnak, a társadalmi érintkezés klasszikus idejének végén nem lesz érdektelen és haszon nélküli megtenni ez irányú reflexióinkat. A bajt keservesen érezzük, só't észre is vettük, fel is ismertük: a diagnózist megállapítottuk. De nincsen passzus orvosi könyveinkben, melybó'l kiirhatnánk, lemásolhatnánk a baj orvoslásának receptjét, nincsen vagy legalább is nem tudjuk, merre van patikája bajunknak. Hogy a bajt érezzük, ismerjük, felesleges bizonyítanunk. Uton-utfélen panaszolják. A P. H. mult számában vezércikkezett is róla. Sőt a P. H. tovább is ment: kereste a bajnak okait, csiráit is. Tiszteletreméltó minden lépés, mely e baj gyógyítását célozza. Nem is lekicsinyelni, hanem kiegészíteni óhajtjuk tisztelt laptársunk ezirányu munkáját. Keressük belső okát a külső májfoltoknak, keressük az orvosszert nemcsak a külső szimptómák, hanem a belső vérbaj megszüntetésére is. A társadalomnak, ennek a számlálhatatlan szálú szövedéknek, egyes szálait anyagi, szellemi, erkölcsi érdekek fűzik kisebb egészekbe, — mondjuk — társaságokba, vagy kellőképen TÁRCA. hogy egy nap elmúlt, s nyomába lép az új, mely csüggedést, bajt, ám reményt nem ont. A gépnek mindegy, nincsen annak gondja, nincs szenvedése, érző lelke sincs; de én, az ember, aki hogyha mozdul, megcsörren rajt' a súlyos rabbilincs. Amit rávertek reggelén korának, a szenvedések sújtó karjai, amiknek gyötrő, szörnyű éjszakáin, átokká válnak ima-hangjai —, én hallom, s érzem, mit az éj beszélget, nem is félek, hogy elmúlásra int hangversenye; én nagy vigasztalásom, hogy fogyni érzem ezt a földi kint. * Álomtalan, vak, hosszú éjszakákon, az éj zenéjét ébren hallgatom, és lelkem enyhül, elgondolva kéjjel, hogy milyen jó lesz, ezt se hallanom. III. Temetem a reménységem, utolsó volt, miben hittem; délibábként tovaszállva, itt hagyott az éjszakába'. Nem sirok már, nem bánkódom, meggyászolni sincs már okom; utána ment a többinek . . . bár engem is temetnének! Farsang után. Már elkészülődött az örökifjú Karnevál. Bohém egykedvűséggel rendezgette szobájában a szerteszórt álarcokat, a gyűrött, megtépett táncrendeket, a táncosoktól emlékbe adott, de egy vigyázatlan pillanatban eltiport virágokat. Jókedvében valami ismerős dalt dúdolgatott. Egyszerre abbahagyta a rakosgatást. Eszébe jutott, hogy pótolhatatlan hiányt hagyna a lelkünkben, ha most búcsút venne tőlünk; eszébe jutott, hogy valamit igért nekünk: a zene és ének csodás, harmonikus együttesét, melyre lázas mohóssággal készültünk, hogy a legjobbat élvezhessük, melyre fáradságot nem ismerő Mélységek felett. - Irta: M. E. — I. Úttalan utaim még mindig csak járom, borongó homlokkal, könnyel az orcámon. Keserű lélekkel, undorral szivemben, elfogyott reménnyel és szárnyaszegetten. II. Álomtalan, mély, hosszú éjszakákon a csönd zenéjét ébren hallgatom: a vén bútor, a hamvadó zsarátnok, pattog, beszél, sír, más-más hangokon. És muzsikájuk szól az elmúlásról, amely feltartóztatlanul siet, s a lábasóra — nyargaló memento —, kattogva őrli le a perceket. Megrezzenek .. . éjfélt üt egy, s a másik vigan felel, mint kit nem bánt a gond, hogy egy nap elmúlt, s nyomába lép az új, mely csüggedést, bajt, ám reményt nem ont. A gépnek mindegy, nincsen annak gondja, nincs szenvedése, érző lelke sincs; de én, az ember, aki hogyha mozdul, megcsörren rajt' a súlyos rabbilincs. Amit rávertek reggelén korának, a szenvedések sújtó karjai, amiknek gyötrő, szörnyű éjszakáin, átokká válnak ima-hangjai —, én hallom, s érzem, mit az éj beszélget, nem is félek, hogy elmúlásra int hangversenye; én nagy vigasztalásom, hogy fogyni érzem ezt a földi kint. * Álomtalan, vak, hosszú éjszakákon, az éj zenéjét ébren hallgatom, és lelkem enyhül, elgondolva kéjjel, hogy milyen jó lesz, ezt se hallanom. III. Temetem a reménységem, utolsó volt, miben hittem; délibábként tovaszállva, itt hagyott az éjszakába'. Nem sirok már, nem bánkódom, meggyászolni sincs már okom; utána ment a többinek . . . bár engem is temetnének! Farsang után. Már elkészülődött az örökifjú Karnevál. Bohém egykedvűséggel rendezgette szobájában a szerteszórt álarcokat, a gyűrött, megtépett táncrendeket, a táncosoktól emlékbe adott, de egy vigyázatlan pillanatban eltiport virágokat. Jókedvében valami ismerős dalt dúdolgatott. Egyszerre abbahagyta a rakosgatást. Eszébe jutott, hogy pótolhatatlan hiányt hagyna a lelkünkben, ha most búcsút venne tőlünk; eszébe jutott, hogy valamit igért nekünk: a zene és ének csodás, harmonikus együttesét, melyre lázas mohóssággal készültünk, hogy a legjobbat élvezhessük, melyre fáradságot nem ismerő